19.rész ° Kellemes déli óra

Miranda

Már a második napomat töltöm a munkahelyemen. Nem jelentem, ki, hogy teljesen új volt számomra, hiszen évek óta dolgozom e épület falai között, még is furcsa volt visszatérni. Első napon az igazgató elmondta, hogy tudomása van arról, hogy Harry és én már nem csak baráti kapcsolat miatt találkozunk, de mivel ez most történt, s nem akkor, amikor még az intézet betege volt, így semmilyen negatív megnyilvánulást nem tett. Viszont, tudomásomra adta, hogy vigyázzak, hiszen bármikor visszaeshet a volt szenvedélyébe. Ezzel magam is tisztában vagyok, de bízom benne. Bízom abban, hogy első sorban maga, és családja miatt sem teszi ki még egyszer ennek az egésznek magát. Másodsorban pedig Noah és miattam.
Három betegem van így kezdésként, akikhez be kell járnom. Két női személyről, és egy férfiről kell gondoskodnom. Mindegyikük a terápia elején jár, így még a neheze hátra van az egésznek.
Noah miatt már előtt végzek, s ezt az igazgató magától ajánlotta fel, amiért hálás voltam. Ő is ott volt édesanyám búcsúztatásán, így nem lepődtem meg, amikor felajánlotta, hogy Noah-ra való tekintettel, ezt a lehetőséget.
Sietős léptekkel mentem végig a csendes folyosón, egyenesen az itt dolgozóknak kijelölt helyiségbe, ahol is megszabadultam fehér köpenyemtől, s papucsomat is lecseréltem a cipőmre. Táskámat felvettem, napszemüvegemet orromra csúsztattam, s indultam is visszafelé, egyenesen a hatalmas bejáratig. Kilépve az ajtón, azonnal megcsapott a kellemes meleg nyár végi levegő, amely mosolyt varázsolt arcomra. Telefonomat elővette, hogy megnézzem van-e nem fogadott hívásom, vagy bármiféle üzenetem. Mivel semmi sem várt rám, végiggörgettem a névjegyzéket, s mikor rámentem a keresett névre, mellettem megállt egy autó.
- Meghívhatom a hölgyet egy ebédre? - szólalt meg a sofőr, mire azonnal odapillantottam, s szélesebben elmosolyodtam.
Bólintottam, telefonomat visszasüllyesztettem táskámba, majd megkerülve az autót szálltam be mellé. Mosolygott, rám, majd közel hajolt, s rövid puszijával üdvözölt.
- Mit keresel erre? - kérdeztem, amikor is elindultunk.
- Úgy hallottam, hogy társaságra vágyik.
- Komolyan kérdem, Harry.
- Én is az intézet lakója voltam, ne feledd - fogta meg a kezem, majd ajkaihoz emelte, s tenyerembe csókolt. - Gondoltam megleplek. Egyébként is utálok egyedül enni.
- Már mindent értek - feleltem mosolyogva.
- De, ha más terveid voltak, csak mondanod kell - fordult felém egy pillanatra.
- Éppen téged akartalak hívni - vallottam be. - Amikor is megszólítottál.
- Hm, a sors keze - jegyezte meg.
Egy kis kellemes hangulatú étterem előtt parkolt le. Többször is láttam már az épületet messziről, vagy éppen elsétálva előtte, de valamiért soha nem tértem még be. Kiszálltunk, s amint átért az én oldalamra, derekamra simította kezét, s úgy vezetett be. Nem tartozott a hatalmas éttermek közé, ahol rengeteg asztal kapott helyet, hanem egy kis családias, külön bokszokra leválasztott asztalokkal berendezett helyiség volt. Asztalfoglalás nélkül is kényelmesen betérhetett az ember.
Elfoglaltunk egyet, majd jött is a pincér, aki köszöntött bennünket, és átnyújtotta az étlapot, majd megkérdezte, hogy mi óhajtunk inni. Amint távozott, Harry felém fordult, s a combomon pihenő kezemre helyezte övét, ezzel elfedte enyémet.
- Mennyi időre is vagy az enyém? - kérdezte rám, az étlap olvasása közben.
- Egy óra a szünetem, de azt hittem, hogy ezt is tudod - néztem kérdően rá, mire felém pillantott.
- Ennek az információnak a birtokában, nem voltam - felelte féloldalas mosolyával.
- Nem tudtam, hogy ennyire szabad vagy mostanában, hogy csak ha kedved támad már is jössz.
- Ezért jó az írói élet - kacsintott rám. - Akkor ülök le a gép elé, amikor kedvem van, hiszen csak is rajtam múlik, hogy mikor is adom le a kiadónak.
- Pályát tévesztettem - kacagtam fel.
- Ó, valóban elolvasnám azt, amit te papírra vetsz. Nem szeretnéd kipróbálni magad? - dőlt hátra, kezemet még mindig rabul ejtve.
- Semmi képzelőerőm nincs, sajnálom - néztem rá őszintén.
- Hm, Nyuszifül, mindenkinek van fantáziája, csak jól kell vele bánni - tűrt fülem mögé egy enyhén göndör tincset.
- Oh, kétségem sincs afelől, hogy te tökéletesen tudod használni.
- Majd egyszer megtudod - nyomott egy gyors csókot ajkaimra.
- Sikerült választani? - tette fel a kérdést kissé zavartan a fiatal pincér. Harry bólintott, s leadta a rendelést, majd felém pillantott, így én folytattam. Amint távozott az asztalunktól a fiú, már azonnal folytatódott is a beszélgetésünk.
- Ha már a fantázia, és a könyv, hogy haladsz? - érdeklődtem.
- Ó, remekül.
- Akkor lassan olvashatom?
- Csak nem a kéziratra hajtasz? - fog villogtatva mosolygott rám, mire bólintottam. - Hm, sokba fog az neked kerülni.
- Valóban? Mit kell érte tennem? - kérdeztem komolyan, apró mosollyal.
- Még gondolkodnom kell, de elsőként egy édes csókkal is beérem.
- Megfontolandó.
- Na, gyere csak ide - húzott magához nevetve, s ajkait finoman enyéimre illesztette. Kis idő után elszakadt tőlem, mire én nyakhajlatába fúrtam arcom.
- Komolyan egy kamasznak érzem magam melletted - simítottam végig kézfején.
- A francba - szitkozódott. - Még sem tizennyolc vagy?
Eltávolodtam tőle, s tetetett sértettséggel néztem rá, mire csak elnevette magát, s visszahúzott magához.
- Tudod, egyszer szeretnélek lefesteni - mondta teljes nyugodtsággal.
- Mi van? - nevettem fel halkan. - Ez most komoly?
- Igen, egy letisztult kép lenne. Mondjuk valami fehér apróságot viselhetnél - vont vállat.
- Nem fogok fehérneműben pózolni - mondtam olyan hangerővel, hogy csak ő hallja.
- Kár - vállamat átkarolva húzott magához. - De nem is arra gondoltam - rajzolt apró köröket a tenyerembe, míg beszélt. - Ez most mellékes is. Egyszer elég, ha csak beleegyezel.
- Legyen - bólintottam rá.
- Köszönöm.
Megérkezett a pincér az ételeinkkel. Megköszöntük neki, majd távozott. Neki álltunk elfogyasztani csendben az ételünket, miközben néha egy - egy apró pillantást vetettünk egymásra. Mivel a reggelit a rohanás miatt kihagytam, így szinte pár perc alatt eltüntettem tányérom tartalmát. Hátra dőltem, s nagy kortyokban eltüntettem a narancslevem. Harry is lassan befejezte, majd megtörölte szalvétával a száját, s eltüntette a vizét is.
- Kávét? Sütit? - kérdezte.
- Nem, köszönöm, tele vagyok - feleltem.
- Van még .. - nézett az órájára. - Negyed óránk. Ötlet?
- Nincs.
- Akkor sétáljunk vissza. Szép idő van, amúgy is.
- És az autód? - álltam fel után, s táskámat kezembe vettem, amint kifizette a számlát.
- Majd visszajövök, két utcányira van csak az intézet.
- Rendben - egyeztem bele.
Ujjainkat egybefonta, ahogyan kisétáltunk az étterem fa ajtaján, s indultunk is végig az utcán, a kellemes napsütésbe. Csendben, apró beszélgetések zajlottak le, aminek igazából semmi komolyabb tartalma nem volt.
Magával szembe fordított a hatalmas épület előtt, s derekam köré fonta karjait. Homlokát enyémének döntötte, majd egy gyors csókkal hintette be ajkaimat.
- Nem is mondtam még ma, hogy mennyire csinos vagy - bókolt.
- Köszönöm - szorítottam meg a derekát. - És az ebédmeghívást is - emelkedtem feljebb, s nyomtam egy búcsú csókot ajkaira, majd elszakadtunk egymástól, s lassan visszaandalogtam a munkába.

°°°°

Ahogyan visszaöltöttem a munkához megfelelő öltözetet, már is igyekeztem a betegeimhez. Egy aktát olvastam a folyosón sétálva, amikor is az igazgató hangja szólított fel. Biccentett az irodája felé, így visszafordultam, s egyenesen besétáltam a már nagyon is ismerőt helyiségbe.
- Miranda, kérem foglaljon helyet - intett a vele szemben lévő székre. - Tudja, mai napon érkezni fog egy beteg. Pontosabban egy órán belül. Röviden azt kell tudni, hogy túladagolva találtak rá egy szórakozóhelyen, ahonnan is azonnal kórházba került, életveszélyes állapotban - olvasta a papírról az információkat. - Egy hetet töltött a helyi kórházban, és a mai napon pedig ide kerül. Komoly elvonási tünetei vannak, ami természetes, mint az tudjuk - nézett fel rám.
- Értem - bólintottam, s elvettem a felém nyújtott aktát. Belenéztem, képet nem tartalmazott, csak nevet, pár fontos információt, és a beteg állapotát.
- Különleges odafigyelést igényel, viszont nem mehet be hozzá kísérők nélkül. Kérem, ezt tartsa be.
- Rendben van.
- Akkor menjünk.
Elindultunk a hátsó bejárat irányába, hogy ott várjuk meg az érkező autót, s az új betegemet. Pár perc telt el, amikor is megérkeztek. Két testesebb férfi szállt ki a járműből, s indultak, hogy a hordággyal együtt kivegyék, a jelenleg eszméletlen férfit. Tisztában volt azzal, hogy ilyenkor egy minimális nyugtatót kapnak, hiszen kiszámíthatatlanok. Megjelent mellettem a két kísérő férfi is, akik ilyen esetekre vannak alkalmazva. Értenek a gyógyszerekhez, de főbb feladatuk, hogy a kezelők mellett legyenek a szükséges esetekben.
Aktát összecsuktam, s a férfire meredtem, akit éppen betoltak intézményünkbe. Nagyot nyeltem, s ledermedtem. Levegőt is elfelejtettem venni, míg kezeim remegni kezdtek. Oly sok év után, újra, s hasonló állapotban, mint utoljára láttam. Egyszerűen nem hittem szemeimnek. Nem akartam elhinni, hogy valóban Ő lenne. Újra az életemben. Múltban történt eseményei azonnal befurakodtak gondolataimba, s akaratosan, minden másról elvonták figyelmem. 

18.rész ° A fekete csipke

Miranda

Nagyokat pislogva figyeltem szemei csillogását, amellyel engem fürkészett. Mosolya elbűvölő volt. Ujját gyengéden húzta végig ajkaimon, minek hatására újra tinédzsernek éreztem magam. Szívem őrült sebességgel száguldott, s féltem, hogy meghallja, az általa okozott zűrzavart. 

Közelebb hajolt, s ajkait finoman szélére nyomtam, majd el is húzódott. Mosolya tovább játszott ajkain, s enyéimre is azt varázsolt. Vállaimat átkarolta, s mellkasához vont. Állát vállamon támasztotta meg, s onnan szemlélte a lassan lemenő napot. 

- Holnap míg Noah óvodában lesz, elmegyek beszélni az igazgatóval, és reményeim szerint visszaállok a munkába - törtem meg békés csendet.

- Biztos vagy benne? - dörmögte fülem mellett a kérdést.

- Már régen nem dolgozom.

- Mellettem voltál, szóval dolgoztál - vágott egyből közbe. - Nem gondolod, hogy pihenned kellene? - simított végig kezemen, míg ujjainkat végül egybefonta. 

- Muszáj lesz lekötnöm magam. Noah sem lesz már otthon, én pedig a semmittevést nem igazán részesítem előnyben. 

- Igen, ezzel tisztában vagyok - nevetett fel. - Egyszerűen csak aggaszt a gondolata annak, hogy arra a helyre mész vissza.

- Veled is ott találkoztam - pillantottam rá. 

- Igen, velem is - nyomott puszit arcomra, s szorosabban vont magához. - Holnap este lesz egy filmpremier, az egyik könyvsorozatomból - avatott be. - Lenne kedved elkísérni? 

- Nem is tudtam, hogy film készül belőle - néztem azonnal rá. 

- Már akkor a vége felé járt a forgatás, amikor kiengedtek az intézetből - mesélte. - Előtt volt, hogy kimentem pár napra. Az elsőn megismerkedtem a szereplőkkel, akik megformálják a leírt főhőseimet, beszéltem a rendezővel. Mondhatni nyomon követtem, amíg be nem kerültem hozzátok. 

- Értem - bólintottam. - Remekül hangzik, de Noah-t nem hagyhatom egyedül otthon. 

- Anyáék biztosan vigyáznának rá.

- Harry, ez őrültség. Nem is az unokájuk, nekik egy senki vagyok, miért tennének szívességet? Különben sem hiszem, hogy azért költöztek ide, hogy a fiamra vigyázzanak. 

- Azért költöztek ide, hogy engem szemmel tartsanak - felelte. - Számukra pedig igen is fontos vagy, hiszen te pofoztál helyre - nevetett fel saját gyenge viccén. - Megszerették Noah-t, biztosan állíthatom. És legalább átmozgatja az öregem. 

- Oh, igen Noah és a foci.

- Komolyan mondom, egyszer még nagy focista lesz belőle - simította meg kézfejem, miközben a még mindig szundító fiamra pillantott. - Majd az első sorban fogunk drukkolni. 

- Nagyon bátran bánsz a szavakkal.

- Megtehetem Nyuszifül - csókolt nyakamba. - Viszont még nem adtál választ. Velem tartasz akkor? 

- Ha a szüleidnek nem gond, akkor igen - bólintottam rá, mire arcán furcsa jeleket véltem felfedezni. - Már beszéltél velük, igaz?

- Csak biztosra akartam menni, bár sohasem kételkedtem bennük.

- Javíthatatlan vagy - döntöttem vállára fejem, s arcára nyomtam egy puszit, mire mosolya csak szélesebb lett. 

- Ideje hazavinnünk a kicsit - utalt Noah-ra. 

Mindent elpakoltam, majd mielőtt felébreszthettem volna fiamat, megállított, s könnyedén karjaiba vette. Összehajtottam a pokrócot, s már indultunk is vissza az autó felé.

°°°°

Noah a szobámba játszott, míg én egy nagyon gyors zuhanyra elvonultam a fürdőszobába. Amint kész lettem, kinéztem rá. Még mindig a mesét nézte, s a kezében lévő autóval játszott. 

Leültem a fésülködőasztalomhoz, s neki is láttam a továbbiaknak. Hajam végeit enyhén begöndörítettem, míg arcomra minimális sminket vittem fel. 

- Mami - szólt Noah, mire felé fordultam. - Harry jön?

- Igen, bébi - ültem mellé. - Anne és Des fog rád vigyázni a ma este. 

- Ott is alszom? 

- Ha szeretnéd elmehet érted, de ha ott szeretnél maradni, akkor természetesen maradhatsz - simítottam arcából ki kissé hosszú haját. 

- Maradhatok?

- Persze, akkor reggel megyünk érted - nyomtam csókot arcára. 

- Összeszedem a játékaim - mászott le ágyamról, s rohant át szobájába. 

Mosollyal arcomon léptem szekrényem elé, amelyből is a már kiválasztott ruhát magamhoz vettem. Magamra öltöttem, miután egy kiegészítőt is feltettem, ahogyan cipőmet is. Fújtam magamra parfümömből, s végül táskámba tettem be a legfontosabbakat. Átsétáltam Naoh-hoz, aki a kis hátizsákjába pakolta be az utolsó darabokat.

- Hány napra mész? - kérdeztem az ajtónak dőlve. 

- Minden fontos, anya - sóhajtott fel, miután a csengő szólalt meg. 

Felvettem a másik táskát, amiben a pizsamáját, s az ilyen dolgokat tettem be, míg kezem nyújtottam felé. Vállaira vette a másik táskát, s lesétáltunk. Míg a cipőjét kezdte el felvenni, én kitártam az ajtót.

- Sziasztok - mosolyodott el Harry, s beljebb lépett. Szokás szerint lepacsizott fiammal, majd felém fordult. - Csodás vagy - nyomot arcomra egy édes puszit. 

- Köszönöm.

- Kész vagyok - állt fel Noah, mire Haz azonnal karjaiba vette. 

- Tud ám menni a saját lábain is - mondtam neki, amint kiléptünk az ajtón. 

- Nem kértem beszólást - mosolygott rám, majd halántékomhoz nyomott egy csókot. 

Amint bezártam a házam, már mentünk is az autóhoz. Mindenki a szokásos helyét elfoglalta, s indulni is tudtunk a kitűzött cél felé. Noah-nak szokás szerint elhadartam a szokásosnak nevezhető monológom, mire Harry csak szemeit forgatta, s közölte, hogy értelmes, okos fiam van. Így aggódnom egy percig sem kell. 

Bekísértem őket, s a göndör szülei igazán kedvesen fogadtak engem, s fiamat is. Anne megölelgetett, s megdicsérte megjelenésem, amelyet hálásan köszöntem meg, ahogyan azt is, hogy vigyáznak a kicsire. Jó szórakozást kívántak, majd elköszöntünk tőlük, s tovább is indultunk. 

°°°°

Szívem hevessége igen gyors lett, ahogyan megláttam a tömeget, a fotósokat, s számomra minden szokatlan dolgot. Harry megfogta a kezem, ahogyan leparkolt egy kissé arrább eső részre. Volt pár biztonsági, akik azonnal csatlakoztak hozzánk, amint kiszálltunk a járműből. 

- Ez csak a szokásos felhajtás - magyarázta, miközben közelítettük a bejáratot. - Hamar túllesünk rajta. Kifelé pedig csak pár fanatikus lesz már itt. 

- Megnyugtató - mosolyogtam fel rá. 

Kezét csípőmön tartotta, így vezetve engem a hatalmas paravánhoz, amely a fotósoknak volt felállítva. Mielőtt odaértünk volna, még közelebb vont magához, s puszival ajándékozott meg. Értékeltem ezt az apró gesztust. Amint megérkeztünk a fotósok hada elé, megállt, feléjük fordult, ám tekintetét rajtam tartotta. Lemosolygott rám, én pedig fel rá. Ezután rájuk néztünk mind a ketten, bár számomra igen kellemetlen helyzet volt, de szerencsére hamar távoztunk. 

Riporterek folyamatos kérdésekkel bombázták az állapota felőle, a kilétem felől, és, hogy véleménye szerint mennyire lesz sikeres a film, ám egyiknél sem állt meg. Beérve a hatalmas épületbe, azonnal fellélegeztem. 

- Nem hiszem, hogy örültek annak, hogy nem álltál meg - néztem fel rá. 

- Szerinted érdekel? Még szerencse, hogy nincs menedzserem, aki pattogna miatta - nyomott rövid csókot ajkaimra, majd egyenesen a moziterem felé húzott. 

Rengetegen köszöntötték, akiknek csak illedelmesen válaszolt, bár látszott rajta, hogy inkább lenne máshol, mintsem itt. Bemutatott pár embernek, köztük a rendezőnek, s a főszereplőknek, akikkel pár szót váltott is, mielőtt beléptünk volt a homály fedett terembe. 

Ahogyan ezt megtettük, benn mindenki felé kapta tekintetét. Tudomásomra adta menet közben, hogy egy bizonyos számban eladtak jegyeket, ezzel pár szerencsés, gyors rajongó jelen lehetett. Legfelső sorba vezetett, ahol a számára két fenntartott helyet el is foglaltuk. Pár perc telt még el, mire lekapcsolódtak a fények, s a vásznon megjelent az első képkocka. Izgatottan ültem, s figyeltem. Elolvastam a könyveit, így igen is sokat vártam a filmtől, ám mélyen magamban tartottam attól, hogy csalódást fog okozni, hiszen a könyv - film párosításban a film a legtöbbször alul marad. 

Néha hozzáfűzött valamit egy - egy jelenethez, amelyeken jót mosolyogtam, míg néhányszor arcon csókolt. Kezét szinte már az elején a keresztbe tett lábamra fektette, s hüvelykujjával kis köröket írt le. Amint vége lett a film, őszinte mosolyra húzódtak ajkaim, s az íróra néztem, aki hasonlóan nekem szentelte figyelmét. Keze még mindig lábamon pihent, míg én enyémét az övére helyeztem. 

- Szeretnél maradni a fogadáson, vagy menjünk haza? - hajolt közel hozzám. 

- Maradhatunk - feleltem. 

Felállt, kezét nyújtotta, amelyet minden nehézség nélkül elfogadtam, s csatlakoztam hozzá. Először mi hagytuk el a helységet, s csak utánunk a rajongók. Átvonultunk a hatalmas épületen, s egy bálteremben állapodtunk meg, ahol is már halk, kellemes zene szólt, míg pincérek járkáltak tálcával, amelyeken pezsgőspoharak, s apró falat finomságok kaptak helyet. 

- Hogy tetszett? - jelent meg a rendező, felesége oldalán.

- Remek volt, tényleg, gratulálok - mondta kedvesen Harry.

- Ugyan, a te érdemed - veregette vállba Harry-t - Neked, hogy tetszett, Miranda? - pillantott rám. 

- Őszintén féltem tőle, hiszen a remek könyvek után a filmek nagy része balul sül el, ám ez valóban tetszett. A szereplőket nem így képzeltem el kinézetre, és pár dolgot, de ez természetes. Lényegében valószínű, hogy még látni fogom - mosolyogtam kedvesen. 

- Örülök - biccentett. Felcsendült egy dal, s Derek azonnal lekérte feleségét egy táncra. 

- Megtisztelnél - fordított maga felé Harry. 

Kezemet vállára csúsztattam, míg tenyerem nyaka hátsó részén, tincsei alatt pihent. Ő derekamra simította övét, míg másik kezével enyémet fogta, s közel tartva magához kezdett el a zene kellemes ütemére ringatózni. Végig egymás tekintetében vesztünk el. 

A dal véget ért, ahogyan a táncunk is. Azonnal letámadták és komoly beszélgetésbe vonták, ám mellőlem el sem mozdult. Derekamon tartotta kezét, miközben beszélgetett a könyvről, s a történetről. Talán egy - két órát tölthettünk el, amikor is úgy döntöttünk közös megegyezés alapján, hogy távozunk. 

Hazáig csend uralta a járművet, egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a házamhoz, ahol is beinvitáltam. Magassarkúmtól azonnal megszabadultam hanyagul, s mezítláb lépkedtem végig a konyhába. 

- Bort? - mutattam neki az üveget. 

- Elfogadom, de majd én kinyitom - vette ki kezemből a palackot, és a nyitót. Letettem elé a két öblös üvegpoharat. Töltött mind a kettőnknek, kézen fogott, s a nappaliba vezetett. Mind a ketten elfoglaltuk helyünket a kényelmes kanapén. Belekortyoltam az ízletes vörösborba, mielőtt megszólaltam volna.

- Köszönöm az estét - néztem fel rá.

- Jól érezted magad? 

- Remek volt minden - bólintottam. Kezét végighúzta oldalamon, s szoknyám alján, az enyhén csipkés anyagnál állt meg. 

- Csodás érzés érezni a testedet ezen a kis fekete csipke alatt - suttogta, mire kislányosan elmosolyodtam. - Én köszönöm, hogy velem tartottál - cirógatta meg arcom, s közelebb húzódott hozzám. Poharat kivette kezeim közül, s sajátjával együtt elénk, az asztalra helyezte. Visszafordult felém, s egyik kezét csípőmre, míg másikat hajamba vezette, s puha ajkait enyéim ellen nyomta. Lassan, szenvedélyesen kóstolgatta ajkaim. Kezeimmel a testén feszülő ingbe markoltam, s ezzel még közelebb vontam felhevült testemhez. Addig ügyeskedett, helyezkedett, míg ölében nem tudhatott. Szoros ölelésébe vonva, apró puszikkal szakadt el tőlem, s vont még közelebb szíve ütemétől dübörgő mellkasához. 

Ps.: Kicsit előbb érkezett a részt, és hosszabb is lett, de remélem nem bánja egyikőtök sem! :) Véleményeiteket várom. ;)

Új blogom nyitotta meg kapuit. Hasonlóan Harry a főszereplő, s hasonlóan nincs köze az énekléshez. Akit esetleg érdekel, nézzen be.: http://nascarharrystyles.blogspot.co.uk/  Xx

17.rész ° Betolakodó

Miranda

Újabb egy hetet tudhatunk hátunk mögött. Ez idő alatt minden időmet fiammal töltöttem. Szerettem volna olyan emberekkel lenni, akik számomra a legfontosabban. Mindig akadt valami kis hely, ahova kettesben elmenekültünk mindenki elől. Rengeteget sétáltunk, vagy éppen a szokásos helyünkön, a parkban henyéltünk. 

Néhanapján Harry is csatlakozott hozzánk, bár kicsit eltűnt, s ritkábban lettek jelenlétei, hiszen az új könyvén dolgozott, amelyben tökéletesen beleadott mindent. Elmondása szerint az utolsó irománya, s ennek okaként szeretne tökéletesen búcsút mondani régi életének. Én személy szerint támogatom, hogy új életet kezdjen, bár annak nem örülök, hogy az írással sem szeretne tovább foglalkozni. 

Végre az egy hetes szabadságom letöltése alatt éjszakánként sikerült elolvasnom az általa kiadott könyveket. Amint kezeim közé vettem egy - egy irományát, rabjává váltam. Úgy csavarta a történéseket, hogy egyszerűen nehezemre esett letenni, míg a végére nem értem. Minden szavát epedezve olvastam, amelyek igen mély gondolkodásra késztettek közben. Az írói homályt egyértelműen helyezte előtérbe, s ez még jobban megfogott benne.
- Anya, lemegyünk ma a partra? - kérdezte álmos hanggal Noah.
Jó ideje a nappaliban ültünk, s mesenézés volt a program. Szép idő volt, bár a kora reggeli órák még jelen voltak.
- Persze, amint megérkezik Harry, reggelizünk, és ha elkészültünk, mehetünk - csókoltam arcon fiam, s felálltam, hogy a konyhába indulhassak, ám a csengő megzavart, így oda vezetett utam. Kitártam az ajtót, s apró mosolyt csalt arcomra az ott várakozó személy.
- Jó reggelt - köszönt fáradt hangon.
- Csak nem korán van? - kérdeztem, miközben félre álltam, hogy beljebb tudjon jönni.
Közel hajolt, arcomra édes puszit adott, mielőtt válaszolt volna. - Éjszakába nyúló munkám van - felelte egyszerűen.
- Saját magad főnöke vagy, Harry - mentem utána a konyhába. - Pihenned kell.
- Hm, újra gondoskodni szeretnél rólam? - húzott lábai közé, mire csak szemeimet megforgattam. - Tudod, ez illetlenség, főleg, ha vendég előtt csinálod.
- Te minden vagy, csak nem vendég - vágtam rá egyből mosollyal arcomon.
- Hm, akkor esetleg .. - merengett el. - Egy szívesen látott személy? - hajolt közelebb, s suttogta bizalmasan.
Hasonlón formáltam meg szavaimat: - Egy betolakodó.
- Áu, ez fájt - kapott szívéhez, mire felnevettem hangosan. - Ez még megbánod - fogta meg derekam, s húzott közelebb magához.
- Anya - hallottam meg Noah hangját, aki azonnal odaszaladt hozzánk, s Harry-vel lepacsizott, majd felmászott a férfi ölébe. - Mikor reggelizünk?
- Mindjárt - nyomtam csókot homlokára.
- Én nem is kapok? - fonódtak csuklóm köré a hosszú ujjak. Vissza pillantottam a személyre, akinek arcán féloldalas mosolya ült.
- Ki kell érdemelni - ezzel át is mentem a helység másik felére, hogy tálaljam a már elkészített reggelinek szánt ételt.
- Harry, lemegyünk a partra - újságolta el fiam a mai napunk terveit.
- Ez igazán remekül hangzik. Anyával mész?
- Igen, és veled - felelte egyből, minden megfontolás nélkül a kicsi.
- Lehet, hogy a mamádnak lenne kifogása ellene.
- Harry, Te is tudod, hogy velünk fogsz tartani, de húzd azt a gyereket - tettem le eléjük egy - egy tányért.
Magamét is megfogtam, s az asztalra helyeztem, ahogyan a meleg italokat is. Noah átült a Harry mellett elhelyezett székre, és onnan kanalazta jóízűen a reggelijét.

****

Egymás mellett sétáltunk végig a homokos parton. Noah már nem nagyon bír várni, így kissé előttünk szedte apró lábait, hogy mielőbb a megfelelő helyre érjünk. Harry-vel beszélgettünk. Elmondott pár dolgot a könyvéről, hogy jelenleg hogyan is áll, s mit is tervez még, ám szigorúan lelkemre kötötte, hogy kezeljem államtitokként, mire felnevette. Kisujjesküt kellett tennem, hogy megnyugtassam. Megjegyeztem, hogy mennyire is gyerekként viselkedik, mire orrom alá dörgölte, hogy pontosan tudja, mennyire is imponál nekem ez az énje.
Fiam sokadszorra kérdezte meg az út során, hogy mikor is érünk már oda, míg végül Harry közölte vele az örömhírt, miszerint jó lesz az a hely, ahol éppen álltunk. Távol a többi embertől, szép, csendes környezetben.
Pokrócot leterítettük a homokba, s fiam játékait is letettem, mire ő azonnal a tenger felé igyekezett.
- Noah, állj meg - szóltam rá, mire felém nézett, de vissza is fordult az enyhén hullámzó sós tenger felé. - Noah - szóltam ismét, de már pillantásával sem méltatott.
Harry hosszú lépteivel pillanatok alatt utol is érte, s a levegőbe emelte, mire a kicsi hangosan felkacagott. Együtt tértek vissza hozzám. Harry végigfektette a pokrócon, s csiklandozni kezdte, mire fiam nevetése még hangosabb lett. Szemeit lehunyta, s kezeivel, és lábaival is igyekezett a kínzó férfi ellen valamit tenni, ám próbálkozása mindhiába volt.
- Harry - kapkodva a levegőt nevetett. - Nem megyek a vízbe - szaggatott beszédével próbált Harry-ra hatni, aki eltávolodott tőle, hasonlóan nevetve.
- Kicsim, nem mehetsz be egyedül, nem tudsz úszni, és kicsi is vagy még - ültettem ölembe, s magyaráztam neki, miközben a szandáljától szabadítottam meg.
- Ilyen nagy fiú, és még nem tud úszni? - játszotta a meglepődőtett a göndör. - Majd én megtanítalak.
- Tudod, értékelem az igyekezeted, de szeretném biztonságban tudni - néztem fel rá, majd levettem fiamról a felesleges ruhadarabokat, így már csak úszónadrágjában ült ölembe.
- Bízhatsz bennem - állt fel, s megszabadította magát felsőjétől. - Gyere - nyújtotta a kezét Noah felé, aki megfogta, s együtt indultak el a hívogató víz irányába.
Összehajtogattam mind a két fiú ruháit, majd őket kezdtem el figyelni, ahogyan a sekély vízben játszadozni kezdtek. Nevetésüket tisztán hallottam még a távolban is. Örültem, hogy ennyire felszabadultan tudtak játszani.
Noah kérdéseket tett fel édesanyámmal, a nagymamájával kapcsolatban, s fogalmam sem volt, hogyan is kellene közölnöm egy kisfiúval, hogy a nagymamáját soha többet nem fogja látni. Harry látta rajtam, hogy valami nyomaszt, így faggatni kezdett, én pedig szinte kiöntöttem egész lelkem neki. Segített, s Noah-nak mondott pár szépen megfogalmazott mondatot, ami miatt mára már felhagyott a faggatózással.
- Anya - rohant felém fiam, s rám vetette magát, ezzel teljesen összevizezve engem. - Gyere be te is - mondta.
- Nem szeretnék - mosolyogtam rá. - Játsszál csak Harry-vel.
- Anya, kérlek - nézett rám hatalmas szemeivel.
Végül beadva derekam, állítottam lábaira, míg én megszabadultam lenge ruhámtól, ami alatt fürdőruhám rejtőzött. Kézen fogtam, s együtt sétáltunk be a vízbe, a még mindig lubickoló Harry-hez. Mosolya levakarhatatlan volt, de szerencsére semmit sem mondott, amit nagyon is értékeltem. Leültem, így a víz eléggé ért, s nyugodtan tudtam figyelni, ahogyan a göndör hajú férfi, Noah-t úszni tanította. Meglepődtem, hogy mennyire is fogékony a kicsi, hiszen már elsőre nagyon ügyesen csinálta meg Harry kéréseit. Beljebb mentem én is, s onnan figyeltem tovább az eseményeket. Egész késő délutánig a vízben voltunk, majd kimentünk a partra. Noah a homokozó szettjével kezdett el megalkotni valami építményt. Mi is besegítettünk neki, de maikor Harry véletlen egy fordulattal mindent lerombolt, elhessegetett bennünket.
Kifáradva, teli hassal dőlt el a pléden. Arcából már megszáradt haját kisöpörtem, s figyeltem egyenletesen emelkedő mellkasát. Édesen szuszogott, s ez a kis tény már mosolyt húzta ajkaimat. Szél fújni kezdett, bár hideg nem volt, Harry még is aggódva terítette rá pólóját, ezzel megvédve a hűs szellőtől.
- Köszönöm, hogy mellettünk vagy - döntöttem fejemet vállára, mire azonnal közelebb vont magához.
- Nyuszifül, nem szívességből, hanem valódi törődésből, s érzelemből teszem - suttogta, s államnál fogva arcomat maga felé fordította.

16.rész ° Végső búcsú

Miranda

Bekövetkezett életemben az a nap, amit soha senkinek nem kívánok. Már feketébe öltözve, teljesen készen voltam, így ültem a nappalimban és vártam, hogy Harry megérkezzen. Sminket nem tettem fel, úgy gondoltam, hogy senki nem fog velem foglalkozni, s szép látványt sem nyújtana a fekete szín lefolyva arcomon. 

A gondolata annak, hogy most kísérjük el az utolsó útjára a számomra egyik legfontosabb személyt, leírhatatlan volt. 

Kivételesen kisfiam is teljesen nyugodt volt. Ő is érezte, hogy ez a nap kellőképpen más, mint az eddigiek voltak. Tudtam, hogy érzi a körülötte lévő történéseket áradatát. Csendesen ült mellette, és várta, hogy megérkezzen Harry. Mese halkan szólt, s élénk figyelemmel szemlélte a képkockákat. Apró keze enyémben pihent. Az én figyelmemet csak is ő neki szenteltem, egészen addig, amíg a csengő dallama meg nem szólalt, ezzel kelezve a férfi érkezését. 

Fájdalmas sóhajjal váltam el a kényelmet nyújtó kanapémtól, és elindultam ajtót nyitni. Szomorú mosoly húzódott ajkaim, amelyet viszonzott, mielőtt karjaiba vont volna. Egy szót sem szóltunk, tudta, hogy ez a nap mennyire is fájdalmasan nehéz számomra. 

Noah kis lépteit hallottuk, így szétváltunk, a Harry azonnal karjaiba emelte fiamat, aki lelkesen kuncogott hirtelen cselekedetére. Mosolyom bármennyire is őszintének látszott, még sem volt boldog. Táskámat magamhoz vettem, s léptem ki a kellemesen meleg nyári környezetbe a fiúk után. 

Az út csendben telt. Kivételes alakalom volt, hogy fiam nem mesél lelkesen valamiről Harry-nek. Éppen Harry házához tartottunk, ahol is Anne várta fiamat arra a pár órára, amíg a temetés, a végső búcsú véget nem ér. Eleinte elleneztem annak ötletét, hogy ott maradjon, bár valóban nem szerettem volna elvinni magammal a gyászolók közé. 

- Szót fogatsz Harry édesanyjának, igaz? - néztem hátra fiamra, amikor is megálltunk a ház előtt. 

- Igen, anya.

- Mintha valamikor is rossz lett volna - jegyezte meg a mellettem helyet foglaló férfi. 

- Jobb figyelmeztetni - néztem rá. - Kérek egy puszit - nézetem vissza a kicsire, aki lecsúszva ülésről lépett közelebb, s nyomott arcomra egy édes puszit. 

- Na irány befelé - szállt ki, s tárta ki a hátsó ajtót is, hogy Noah kiszállhasson. 

Figyeltem távolodó alakjaikat, ahogyan a bejárathoz igyekeztek. Harry is bement, majd pár pillanat múlva már sietett is vissza. Bemászott mellém, s indultunk is a helyszínre. 

****

Lassan sétáltunk egymás mellett, csendben. Már láttam, hogy a sír körül állnak többen is, akiket látásból, vagy éppen gyermekkoromból ismertem. Hófehér virágokkal és koszorúkkal, volt körbe rakva a sír, s pár fekete szék is el volt helyezve. Koszorúkon különböző feliratokkal ellátott szalagok is helyet kaptak. 

Nehéz léptekkel közelítettük meg a sírhelyet, a már jelenlévőket. Harry szorosan állt mellettem, amiért hálás voltam neki. Megálltunk egy kicsit oldalt, hiszen középpontban nem volt szándékom állni. Sajnálkozó tekintetekre, és a bájolgó szavakra egyáltalán nem volt szükségem. 

Vöröslő, égő szemekkel álltam, s vártam, hogy végre kezdetét vegye a ceremónia. Pap megérkezett, köszöntött minden eljött személyt, s neki is kezdett. A szokásosnak nevezhető búcsúbeszédbe kezdett bele, még az emberek - akik meglepően sokan voltak - némán, tisztelettel hallgatták. Harry szorosan mellettem állt, s hasonló tisztelettel hallgatta végig a beszédeket, annak ellenére, hogy nem volt szoros kapcsolata édesanyámmal. 

Egy szál vörös rózsával álltam a kezembe, aminek tüskéi már fájdalmasan tenyerembe vésődtek, ezzel égetően fájdalmas, vér nyomait hagyva bőrömön. Harry egyből odakapta tekintetét, amikor felszisszentem az éles, sajgó fájdalom miatt. Elvette tőlem, majd egy zsebkendőt nyomott a vérző, megsebzett területre. Páran körülöttünk felénk kapták tekintetüket, de  mint sem foglalkozva velük köszöntem meg Harry-nek halkan. 

Végtelen hosszúságúnak tűnt az egész ceremónia. Könnyeim már rég végigszántották arcom bőrét. Harry csípőmre simította kezét, ezzel közelebb kényszerítve testéhez. Vállára hajtottam fejem, s úgy hallgattam tovább. 

Lassan, Harry-vel oldalamon sétáltam oda a sírhoz, és virágot újra kezembe véve fogalmaztam meg gondolataim. Erőm nem volt beszédet mondani, így csak magamban búcsúztam el. Elhelyeztem a rózsát, s visszaálltam a férfi mellé, aki egyre többször is támaszt nyújtott már nekem. 

Ahogyan vége tért a szertartás, a pap elhagyta a helyszínt, többen is felém tartottak. Harry még mindig karjában tartott biztosan, és ezen változtatni egyáltalán nem állt szándékomban.
Kedvesen köszöntem meg együttérzésüket az embereknek, akik lassan szállingózni kezdtek, így magamra hagyva a férfivel az oldalamon. Leültem az egyik székre, ő pedig oldalamnál állt továbbra is. Kérdezte, hogy hagyjon-e magamra, de csak nemlegesen megráztam fejem, s kezem övébe csúsztattam.
Meredtem magam elé csendben, csupán gondolataimnak adtam át az uralmat. Eszembe jutottak gyermek éveim, a csodás és a szomorú pillanatok, amiken együttes erővel léptünk túl. A sok megtörtént cselekedet, az elmondott kedves szavak. Ahogyan az utamon terelgetett fiatalabb koromban, amikor mellettem állt, amikor is tudomást szerzett Noah érkezéséről, s arról is, hogy az apja mennyire is ellenezte az egészet. Aztán pedig a legfrissebb történések. Harry ellen mondott szavai, ahogyan engem és unokáját is védeni próbálta. Talán még akkor sem fogtam fel felnőtt fejjel, hogy mi is történt.
Gondolataimból a körém fonódó ölelő karok ragadtak vissza a valóságba. Előttem guggolt, s arcomon simított végig. Előrébb hajoltam, és szorosabban öleltem, mint eddig bármikor. Hátamon lassan vontatta, gerincem vonalán le ujjait, majd vissza. Jó ideig így voltunk, míg fél nem álltunk, s ráérős lépésekkel távolodtunk el a helyszíntől.

****

Noah egyből karjaim közé szaladt, amint megpillantott a nappali boltíve alatt. Arcomra hosszú puszit nyomot, s én is az övére, mire felemeltem és beljebb léptem, s Anne mellé ültem, aki újra finoman kinyílvánította részvétét.
- Minden rendben volt? - érdeklődtem.
- Természetesen - mosolygott rám kedvesen. - Fiad egy igazán jó gyerek. Bárcsak elmondhattam volna ezt a sajátomról kiskorában - nevetett fel harsányan.
- Rossz volt?
- Mint az ördög.
- Anya, kérlek - jelent meg a helységben Harry. - Tudod vagy jó, vagy semmit.
- Rendben, rendben - bólintva állt fel. - Megnézem a vacsorát, aztán ehetünk, ha gondoljátok.
- Na és mit csináltatok? - néztem Noah-ra, aki éppen egy színezővel foglalatoskodott.
- Mesélt nekem Anne, és megtanítottam focizni is - kuncogott édesen. - Ugyan olyan béna, mint Harry - nevetett tovább gyermekien.
- Hé, csak finom kisfiam.
- Megnéztem volna, hogy anyám miként is rúgja a bőrt - röhögve ült le mellém.
Apró mosolyt küldtem felé, majd tovább figyeltem csendbe fiam, aki még mindig mesélt. Anne pár perc elteltével szólt, hogy kész az étel. Fiammal együtt a mosdóba vonultam, ahol is kezet mostunk, utánunk Harry következett.
Dicsérő szavakkal illettük a szakácsnőt, aki csak annyival leintett mindannyiunkat, hogy könnyű vacsorát készített, amely hamar elkészült. Étkezés befejeztével segítettem neki elpakolni, bármennyire is ellenezte, én így tartottam fairnek. Harry fiammal a nappaliba vonult, valami borzasztó mesét kezdtek el együtt nézni, még mi a konyhában pakolásztunk.
- Tudod, számíthatsz rám, bármikor, és bármivel fordulhatsz hozzám - szólalt meg kis idő múlva.
- Köszönöm Anne - öleltem meg.
- Eszembe sem jutott, hogy egyszer egy ilyen csodás, erős nő lesz a fiam mellett.
- Anne, mi ..
- Tudom, édesem, tudom - mosolygott rám megértően. - Viszont vak nem vagyok. Melletted van, amikor szükséges, és te is kitartasz mellette.
- Pontosan tudod, hogy mi is ennek az oka.
- Miranda - fogta meg kezeim, s szemeimbe nézett. - Látlak benneteket, és elhiheted, hogy az évek során sok tapasztalatot szereztem. Felismerem a dolgok mögött megjelenő értelmet - nyomott arcomra egy puszit, s hátat fordítva nekem tovább foglalkozott a mosatlan edényekkel.

****

- Itt maradtok? - kérdezte Harry már a nappaliban.
- Haza kellene mennünk, nem helyes ez így. És már így is rengeteget köszönhetek neked - sóhajtottam fel. - Gyönyörű szertartást szerveztél.
- Ez csak természetes - hajolt közelebb. - A szobád még mindig megvan, és még amúgy sem sikerült kipakolnod. Kérlek, maradjatok. Jobban érezném magam.
- Harry ...
- Csak egy igent kell mondanod - mosolygott rám.
- Igen - egyeztem bele, míg végül mosolyogva közelebb húzott magához, s folytattuk a film nézését a gondolatainkba merülve.

15.rész ° Nyuszifül

Miranda

Az idő telt, s minden nappal közelebb éreztem magam édesanyám elvesztéséhez. Állapota napról - napra egyre rosszabb lett, és ezt, ha a kezelőorvosa nem is adta volna tudtomra, akkor is egyértelműen mutatkozott meg. Teste teljesen legyengült. Fájdalmai már annyira maga alá taszították, hogy a legerősebb gyógyszerek is igen sűrűn kellettek neki. Ő meg szerette volna tagadni ezt, de én ragaszkodtam hozzá, hogy semmilyen fájdalmat ne érezzen. 

Az orvosok egyik nap közölték velem, hogy már nem sok időt adnak neki, és ennek a tudata csak még jobban elkeserített. Azt is hozzátették, hogy minden látogatásomra úgy tekintsek, mintha az utolsó lenne. 

Harry mellettem állt. Rosszul éreztem magam, amiért mondhatni ő ápolt engem, ahelyett, hogy ezt én tettem volna vele. Néha kifejtettem neki véleményem ezzel kapcsolatban, de csak leintett, hogy ez természetes, és hogy eddig én foglalkoztam vele, most pedig rajta a sor. 

Ez idő alatt, Noah megismerkedett Harry édesanyjával, Anne-vel, és a nővérével, Gemma-val is. Erre úgy került sor, hogy egy este folyamán áthívott magához egy vacsorára. Eleinte elleneztem, de végül megmagyarázta, hogy semmit sem kell a dolgok mögé képzelnem, csupán szeretné, ha vele tartanánk egy vacsorára, amelyet Ő készít. Végül elfogadtam, s Noah-val együtt elmentünk a már ismerős házba, amelyben pár holmim még mindig megtalálható volt. Viszont, amikor beléptünk, meglepődtem, hogy beszélgetés szűrődött ki a konyhából. Kérdően néztem Harry-re, aki csak egy biztató mosollyal illetett. Fiam már Harry kezei között volt, amikor is beléptünk a már említett helységbe. Megdöbbentem, de hamar rájöttem, hogy Ők tudtak az érekésünkről. Mosolyt varázsoltam arcomra, és már üdvözöltem is őket, majd Harry bemutatta kisfiamat. Remek hangulatban telt el az a pár óra, amit a Styles házban töltöttünk el. Nővére, és édesanyja nála maradtak éjszakára, míg minket is arra kért, de végül elköszöntünk, és haza indultunk Noah-val. 

°°°°

Kora reggel volt, amikor is telefonom csörögni kezdett mellőlem. Ahogy megpillantottam az órát, tudtam, hogy ez a hívás fontos, és végzetes. Sietve nyúltam ki a készülékért, húztam el a zöld ikont, és már emeltem is fülemhez. 

Pár pillanat múlva sírva ejtettem ki kezem közül a telefont. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy valójában el jött ez a nap. Visszadőltem az ágyba, s zokogásom még keservesebb lett. Szőrnyű fájdalmat éreztem. Ő volt számomra az egyetlen személy, Noah-n kívül, aki mindig mellettem volt, aki mindig szeretett. Tudtam, hogy el fog jönni ez a nap, de valahol mélyen még is reménykedtem, hogy nem mostanában. Bíztam abban, hogy még sok időt tölthetek el vele.

Telefonom újra megszólalt. Felismerve a nevet, sietve vettem fel. Megszólalni nem tudtam, csak sírtam. A vonal túlvégén lévő személy, csak annyit közölt, hogy indul hozzám, mielőtt bontotta volna a vonalat. 

Magam elé meredve feküdtem. Gondolataim, érzelmeim, mindenem elhagyott. Csak én voltam, csak én, mint egy darab tárgy, aki hasznavehetetlen. Könnyeim továbbra is önálló életet éltek, míg végül fehér párnámon nem végezték. 

Újra jelzett a mellettem lévő készülék, én pedig csak egy pillantásra méltattam. Egy üzenet villogott a kijelzőn, amely tőle jött, hogy megérkezett. Mivel tisztában voltam azzal, hogy tudja hol is tartom a pótkulcsot, így nem erőltettem meg magam, hanem türelmesen vártam. 

Pár perc telhetett el, amikor is lábdobogást hallottam. Ajtók nyíltak, s csukódtak, mikor végre kitárta hálóm ajtaját. Hosszú léptekkel sietett mellém, és ült le az ágy szélére. Tekintete sajnálkozó volt. Felültem, és megöleltem. Bármennyire is helytelen cselekedet, félretettem mindent, és csak öleltem szorosan magamhoz, ahogyan Ő is engemet. Hátamat simogatta, míg én derekánál szorítottam.
- Nyuszifül - suttogta rekedtesen a napokban rám ragasztott becézést. - Néz rám, kérlek.
Nagyokat pislogtam, amikor szembe találtam magam vele. Kezei közé fogta könnyáztatta arcom, s homlokát enyémének döntötte.
- Noah itthon van? - hangja nyugodt volt.
- Egy barátjánál aludt - feleltem szaggatottan.
- Rendben van, egész nap ott marad?  - bólintottam, így folytatta is. - Jól van, figyelj rám. Öltözz fel, addig készítek reggelit.
- Nem tudok enni - mondtam ellent neki, s vállára hajtottam fejem.
- Rendben, kapsz egy teát, elmegyünk a kórházba, melletted leszek - távolodott el ismételten, s homlokon csókolt, majd magamra hagyott.
Kis ideig ültem még, magam elé bámulva, még végül felálltam, és a folyosó végén lévő fürdőbe mentem, ahol is egy hosszabb zuhany vettem. Hajamat átfésültem csupán, míg sminket egyáltalán nem tettem fel. Nyugodtan sétáltam vissza a szobámba, hiszen tudtam, hogy Harry a földszinten van.
Szekrényemből kivettem pár sötét ruhadarabot, s lassan magamra vettem azokat. Csizmámat is előkerestem, majd a hasonlóan fekete táskámba pakoltam be, s indultam is már a lent rám váró férfihoz.
Pultra helyeztem a táskám, napszemüvegemmel együtt. Harry az egyik bárszéken ült, s onnan nézett fel rám. Egy csésze tea volt előtte, de reménykedtem benne, hogy nem kell meginnom. Úgy éreztem, hogy semmi sem megy le a torkomon. Szemeim ismételten könnybe lábadtak, s azonnal megpróbáltam kipislogni azokat, ám nem sikerült. Hirtelen lábai közé, magához húzott, és karjai fogságába vont. Két oldalt, bordáira fektettem kezeim, míg vállára hajtottam fejem.
- Sírd ki magad nyugodtan, ez természetes - hangja kellemesen simogatott, míg a szavakat suttogta. Meleg lehelete csiklandozta nyakam bőrét, de mosolyt még ez sem csalt arcomra. - Kérlek, legalább a fél csészével idd meg a teádat, utána elviszlek a kórházba - motyogta még mindig nyakamba. - Nyuszifül, kérlek szépen - csókolta meg az említett területet.
Annyi erőt merítettem, hogy egyik kezemmel kinyúltam, s felemeltem a színes csészét. Ajkaimhoz illesztettem, s nagyot kortyoltam belőle. Harry kezei még mindig a csípőmön pihentek, hiszen lábai között álltam még, és ez egyáltalán nem zavart se engem, se őt.
Nagy nehezen eltüntettem a háromnegyedét végül, míg az utolsó pár kortyot Harry fogyasztotta el. Napszemüvegemet orromra csúsztattam, míg táskámat kezembe vettem, miután azonnal kézen ragadott Harry, és vezetett ki autójához, azt követően, hogy lakásomat bezárta, s visszahelyezte a megfelelő helyre a pótkulcsot.

°°°°

Egy - két percig ültünk még az autóban, a parkolóban, a kórház épülete előtt. Csend honolt közöttünk, de éreztem, hogy itt van velem Harry, nem csak testileg, de lelkileg is. Kezét combomra simította, mire azonnal ránéztem.
- Felkészültél? - kérdezte türelmesen, mire azonnal aprót bólintottam, hiszen teljesen még sem volt így.
Kiszállt, megkerülte a járművet, s kitárta nekem annak ajtaját. Kiszálltam, miközben felcsúsztattam fejem tetejére a szemüvegemet. Bezárta az autót, majd ismételten nekem szentelte minden figyelmét. Nyakamra simította mind a két kezét, és közel húzott magához.
- Bemegyünk, beszélünk az orvossal, majd hazamegyünk - adta tudomásomra, arcon csókolt, s kézen fogva indultunk a hatalmas intézménybe.
Az orvos behívott minket egy irodahelyiségbe. Leültünk mind a ketten egy kanapéra, míg velünk szemben a doktor foglalt helyet. Első kérdése az volt, hogy szeretném-e látni, de azonnal nemlegesen ráztam meg fejem. Úgy szerettem volna rá emlékezni, ahogyan utoljára láttam. Harry végig fogta kezem, és ő beszélt, tette fel a kérdéseket helyettem. Körülbelül negyed órát vett igénybe, amíg a papírokat elrendeztük, és Harry minden apró részletet tisztázott, ami a temetésnél fontos. Elköszöntünk, s indultunk is kifelé. Könnyeim csendben folytak végig arcomon. Takargatni nem láttam értelmét, hiszen egy emberi érzésről beszélünk. Mindenkinél természetes ez a folyamat.
Harry hamar indította az autót. Kifelé néztem, egyáltalán nem figyelve arra, hogy merre is tartunk. Bíztam benne, hiszen számomra már régen rászolgált erre. Kezét enyémre tette, és végig fogta, amikor éppen nem kellett váltania. Kissé hosszadalmas út után megérkeztünk a célállomáshoz, ahol is újra megálltunk.
- Gondoltam sétálhatnánk, ilyenkor senki nem jár erre, és amúgy is egy kissé elhagyatott partszakasz. - indokolta meg, mire én belementem. - Természetesen, ha menni szeretnél .. - kezdte, de végül leintettem.
- Sétáljunk.
Levettem a csizmáim, ahogyan Ő is. Mind a ketten kiszálltunk, majd amint csatlakozott mellém derekamra simította kezét. Elindultunk a homokos parton. Csendben sétálgattunk, miközben a kellemes lágy szél simogatta bőrünket. Furcsa volt ilyen közelségbe lenni vele, de szóvá, nem tettem.
Egy arrább eső szakaszon megálltunk, leült, s kezét nyújtva maga elé húzott. Lábai között ültem, míg hátam mellkasának simult.
- Hiányzik - törtem meg csendet.
- Ez természetes, hiszen az édesanyád volt. Felnevelt, melletted volt az életed fontos pillanataiban. Szeretett, vigyázott rád, ahogy most is.
- Nem vagyok kislány, hogy ilyeneket mondj - pillantottam rá.
- Szó sincs erről, csupán én így fogom fel, ha egy szerettünk eltávozik. Hiszek abban, hogy fentről továbbra is figyel, szeret, s vigyáz ránk. Noah mellett volt, a nehéz időszakokban támogatott ezidáig. Innentől kezdve is veled lesz, a szívedben - suttogta az utolsó pár szót, s nyakamba csókolt. - Mindent elintézek, ha szeretnéd.
- Ez nem a te feladatod - néztem szemeibe. - Így is rengeteg mindent köszönhetek neked. Mellettem állsz, támogatsz, ezt már nem várhatom el tőled.
- Segíteni szeretnék neked - simította meg enyhén nedves arcomat.
- Harry - fordultam oldalt, hogy tökéletesen láthassam arcát.
- Semmit se mondj, segíteni fogok, melletted, mellettetek leszek - húzott vissza magához, s halántékomra nyomta puha ajkait.