36.rész°Ajkak játéka

Harry

Szörnyű, monoton napok követték egymást. Tehetetlenül ültünk, és vártuk a friss híreket, míg inkább azt, hogy egyszer csak a nyomozók Noahval együtt állítsanak be hozzánk. Miranda feszült volt, ahogyan én is, bár szerencsére több rosszulléte nem volt. Tartotta magát ahhoz, amiket az orvos mondott neki. Egy komolyabb beszélgetés folyt le közöttünk, amelyben minden kételyét felfedte előttem. Egyértelművé tette, hogy nem tartja magát jó anyának, s véleménye szerint nem érdemli meg, hogy egy újabb gyermeket hozzon a világra, miszerint is, Noaht sem tudta megvédeni. Próbáltam jobb belátásra bírni, ám hajthatatlan volt. Továbbra is csak magát ostorozta.

Beléptem hálónk ajtaján, felsóhajtottam, lassan a készülődő nő mögé léptem, kezeimet enyhén domborodó pocakrája simítottam, míg nyakhajlatába csókoltam.

- Még mindig nem tudom felfogni, hogy ennyi idő eltelt – motyogta bánatosan, a tükrön keresztül szemeimbe nézve.

- Nyuszifül – suttogtam. – Hinnünk kell továbbra is abban, hogy előkerül. Épségben fog előkerülni.

- Harry, lassan négy hónapja történt – könnyei már rég nem törtek fel, ám tudtam, hogy mennyire is kegyetlenül hibáztatja magát minden egyes pillanatban.

- Tudom, én is tisztában vagyok vele – mormogtam.

- Ugye, már soha nem fogom látni? – csuklott el hangja.

- Ne, ne kérdezz ilyet. Ne gondolj, ilyen butaságra.

- Te is tudod, hogy csak egy vágy gondolatával ringatjuk magunkat. Mind a ketten tudjuk, hogy Noah, nem fog visszatérni hozzánk.

- Miranda.

- Felesleges bármit is mondanod – mosolygott rám bágyadtan. – Felnőtt vagyok, és bár él a remény még bennem, attól még tudom, amit tudok.

- Gyere ide – fordítottam magammal szembe, mire derekamat szorosan átölelte. Nyakába csókoltam ismételten.

- Indulnunk kellene – sóhajtott fel, s eltávolodtam tőle. Tekintetünk találkozott, közelebb hajolt, ajkaimra csókot hintett, majd visszafordult a tükör felé, s megigazította ruháját.

°°°°

Megfelelő tempóban, a sebességkorlátozást betartva haladtam a forgalomban, míg néha a mellettem ülő nőre pillantottam, aki csak üres tekintettem meredt maga elé. Kezemet övére simítottam, amikor is csak tudtam, s finoman cirógattam. Úgy éreztem, hogy számára fontos volt minden apró érintés. Félre ne értsetek, hasonlóan vágytam minden egyes érintésére, ám jelenleg akinek itt jobban szüksége volt a támogató félre, ő volt.

- Arra gondoltam, hogy megszervezhetnéd a kiállítást – törtem meg a közöttünk percek óta fennlevő csendet.

- Micsoda? – elképedve kérdezett vissza azonnal. – Harry, eddig hallani sem akartál róla – mutatott rá.

- Valóban – ismertem be.

- Figyelj, megvagyok – felelte, s szemem sarkából láttam, ahogyan engem vizslatott.

- Otthon ülsz, hacsak éppen anyám rá nem vesz arra, hogy vele tarts. Miranda, ez nem normális.

- Visszamehetek dolgozni – vágta rá.

- Nem erről van szó – mondtam teljes őszinteséggel. – És eszem ágában sincs visszaengedni az intézetbe.

- Más intézmények is vannak.

- Nem, nem szeretném, ha kiszámíthatatlan emberek között lennél – sóhajtottam fel. – A kiállítás megszervezése tudom, hogy tetszene neked, és semmi veszély sincs benne – néztem rá a lámpánál állva.

- Rendben van – bólintott rá. – De szeretném, ha a rólam alkotott kép nem kerülni ki.

- Ó, Nyuszifül, azt soha senki nem fogja látni rajtunk kívül – biztosítottam. – A hálónk ajtaját sohasem fogja elhagyni, efelől ne legyen kétséged.

- Megnyugtató – mosolygott rám, melyet azonnal viszonoztam, s amint zöld jelzést kaptam, tovább is indultam. – Esetleg van ötleted, hol is legyen?

- Hm, mondjuk, a belvárosi galéria megfelelő lenne, szerinted?

- Igen, már csak időpontot kell kérni.

- És kérlek, úgy intézd, hogy a megvásárolt képek árát a Gyermekek Védelmére szolgáló alapítvány kapja meg.

- Harry, ez…

- Nem szeretném, hogy más fia is hasonlóan járjon.

- Mindent elintézek – csuklott el a hangja, mire kezét megfogtam, ajkaimhoz emeltem, s puha csókkal hintettem be.

Megérkezve a magánklinikához, összekulcsolt ujjakkal igyekeztünk befelé. Mind a ketten izgultunk. Számomra teljesen új volt a helyzet, hiszen az első gyermekemről volt szó. Miranda izgalmát nem egészen érettem, hiszen ő már egyszer végigcsinálta az egészet.

Leültünk a kényelmes bőrkanapén, miután illedelmesen köszöntünk a másik párnak, akik még a váróban jelen voltak. Kezemet továbbra sem engedte el, sőt egyre jobban szorította.

- Hé, minden rendben? – kérdeztem halkan.

- Persze – felelte.

- Engem nem tudsz becsapni.

- Csak remélem, hogy minden rendben. És … - kezdett bele, de hangja halvány foszlánnyá alakult át. – Én csak .. – nyelt egy nagyot. – Eszembe jutott, amikor Noaht vártam – vetette le pillantását, és vállamnak dőlt.

- Oh, édesem – öleltem szorosan magamhoz.

- Sajnálom.

- Sh, semmit sem kell sajnálnod. Természetes, hogy eszedbe jutnak az emlékek. Aggódnék, ha nem így lenne. De erősnek kell lenned, s hinned kell abban, hogy mire a pici megszületik, Noah már újra velünk lesz, hogy aztán nagytestvér módjára taníthassa, és szekálhassa – mosolyogtam rá, mire ő is elnevette magát.

- Miranda – hallottuk meg az orvos hangját, mire felkaptuk fejünket. – Kérlek, gyertek – kedvesen invitált be bennünket az idős hölgy. – Foglaljatok helyet – mutatott a székekre, míg ő az asztam túloldalán sajátjában foglalt helyet. – Nos, hogy érzed magad? – pillantott a mellettem ülő nőre, aki bármennyire is volt szomorú, letört, még is sugárzott. Sugárzott az anyaság örömétől, attól, hogy egy újabb apró, édes teremtményt várt.

- Remekül. Nincsenek rosszullétek, és Harry gondoskodik arról, hogy pihenjek, hiába nincs már rá szükség – nézett rám komolyan, majd vissza a hölgyre, aki csak nevetett.

- Aggódó apuka. Ismerős, az én férjem is hasonlóan viselkedett, hiába is kettőnk közül én voltam már akkor is az orvos – nevetve jegyezte meg. – Örömmel hallom, hogy minden rendben. De ha nem bánod, magam is megbizonyosodnék róla – mondta. – Kérlek, feküdj fel az asztalra, és tűrd fel a felsőd.

Én magam is felálltam, s az ágy oldalához léptem, ahol is megfontam Miranda kezét, aki már akkor a sötét monitort nézte. Figyeltem, ahogyan a doktornő bekente a még alig domborodó pocakját, majd a készüléket oda is helyezte, s tekintetét a monitorra szegezte. Pillanatok leforgása alatt meg is jelent a kép, én pedig ámulva figyeltem, bár tény, hogy sok minden számomra még nem volt tökéletesen kivehető, de a tudata annak, hogy az én gyermekem, teljesen magával ragadott. Már akkor szerelmes lettem. Imádtam.

Brenda, a doktornő csak magyarázott, de számomra minden jelentéktelen volt. Teljesen megszűnt a külvilág, s a gyermekem képére, és szívhangjára tudtam koncentrálni. Valószínű, hogy idióta, ám annál is boldogabb mosoly húzódott ajkaimra. Elvesztem a pillanatban, s még könnyem is végigfolyt arcomon. Azt kívántam bárcsak mellettünk lehetne Noah is, hogy együtt várhatnánk az új csöppség érkezését.

Gondolataim csak úgy szárnyaltak. Egyszerűen koncentrációm magamra hagyott. Egyre izgatottabb lettem, s vártam, hogy már a várakozási szakasz végére érjünk mielőbb, hogy a kezeim között tarthassam. Hogy arcon csókolhassam, éjjelente mesét mondjak neki, ha vihar van, akkor közénk másszon az éjszaka közepén, azt, hogy hasonlóan lealázzon fociban, mint a kicsi Noah, aki teljesen a szívembe lopta magát.

Fogalmam sincs, hogy merre lehet, de az űr, amit maga után hagyott, hatalmas mind bennem, mint pedig Mirandában. Hasonlóan szenvedek én is a mai napig, de a remény még él. Én pedig erősen hiszek benne, hogy egyszer visszatalál hozzánk, hogy egyszer majd hazatalál.

Gondolataimból kezemen erős szorítás rázott vissza a vizsgálóba. Megráztam fejem, s a fekvő nőre pillantottam, aki hasonlóan könnybe lábadt szemekkel feküdt, s homályos tekintettel pislogott fel rám.

- Elnézést – szabadkoztam.

- Semmi baj – mosolygott Brenda. – Tehát, szeretnék tudni a baba nemét?

- Miranda? – néztem a szeretett nőre.

- Nem, nem szeretném – suttogta.

- Akkor legyen meglepetés – mondta, s letörölte a gélt Miranda pocakjáról. – Egészséges a pici. Szépen fejlődik, de továbbra is azt javaslom, hogy a stresszt, amennyire tudod, kerüld. Ismerem a történeteteket, és mélységesen, őszintén sajnálom, de szükséged van rá maga és a baba miatt is, Miranda.

- Rendben – ült fel, s hajtotta le felsőjét.

- Itt egy kép a piciről – nyújtotta át a fekete, s kissé sárgás ultrahangképet. – Ha semmi problémát nem észlelsz, akkor egy hónap múlva ugyan így találkozunk. A vitaminok – adta még a recepteket.

- Köszönünk mindent – nyitottam ki az ajtót Miranda előtt, amint elköszöntünk.

Kezemet a nő derekára csúsztattam, s oldalamhoz vontam kissé jobban. Kifelé sétálva a fényképet nézte, míg arcán édes mosoly játszott, amely szívemet melegséggel töltötte el. Tudtam, hogy hiába is becsmérelte magát, ugyan annyira várta elejétől fogva a picit, mint én. Hirtelen, az autóhoz érve, magammal szembe fordítottam, s ajkaimat övéire illesztettem finoman. Mindössze ajkaink édes játéka egy percig, vagy talán addig se tartott.

- Köszönöm neked őt – simítottam tenyerem pocakjára, s szemeibe nézve hálálkodtam, mire kissé elpirult, s újabb csókot csent.

PS.: Először is szeretném megköszönni a véleményeket! Nagyon hálás vagyok érte. Tudom, hogy nem reagáltam, de mindegyiket elolvastam! :) Egyiknek az egyik mondatára viszont szeretenék. Miranda nem veszélyesztetett terhes. Csupán stresszes volt, és pihenésre volt szüksége, de ahogy ebben a részben is kiderült, minden rendben vele! :) 
Véleményeiteket várom továbbra, ahogyan a feliratkozókat is.. :) Illetve, a facebook csoportba, aki szertene nyugodtan csatlakozhat. LINK  Xx

35.rész°Hazahozom

Harry

Idegesen járkáltam fel, s alá a hosszú, hideg, hófehér folyosón. Ujjaimmal áttúrtam a hajam, míg tekintetemmel csak a szobának ajtaját figyeltem.

Ujjaimat tördelni kezdtem a hosszú percekig, talán már órákig tartó várakozás közepette. Feszült voltam, ezt egy percig sem tagadtam. Aggódtam miatta. A nővérek ki-be járkáltak, ám bármennyire is szerettem volna tudni aprónyi információt, nem kaptam.

Érzelmek kavarogtak bennem. Szívem hevesen vert, a levegőt gyorsan kapkodtam. Mielőbb szerettem volna a nő mellett lenni, s tudni, hogy mi is a baja. Reméltem, a legjobbakat reméltem. Hittem abban, hogy semmi komolyabb baja nem eshet, hogy csak valami félreértés az egész. Esetleg a stressz miatt fáradt meg szervezete. Őszintén hittem ezekben.

- Kicsim – hang hallatán felkaptam tekintetem, s az igyekező anyám, apámmal.

- Anya – öleltem meg, ahogyan odaért hozzám.

Sohasem tagadtam meg őt, a szeretetét. Attól, hogy felnőttem, ugyan úgy a fia maradtam, aki érző, emberi lény. Szorosan öleltem, sírni nem sírtam, de a szívem továbbra is hevesen zakatolt.

- Mi történt? Annyira megijedtem, amikor felhívtál – engedett el kicsit, s a műanyag székeken foglaltunk helyet.

- Fogalmam sincs. Voltak nálunk a nyomozók, mivel az estélyen megjelent Steven és Noah … - kezdtem bele röviden, igen lényegre törően az esténk eseményeinek felsorolásában.

- Bizonyára semmi baj nincs, csak pihenésre van szüksége – próbált nyugtatni anyám.

- Lehetséges.

- Fiam, minden rendben lesz – apám mindig is pozitív volt.

- Elnézést, Harry – szólított meg az orvos, akivel már találkoztam, amikor behoztam a nőt. Azonnal felálltam, s figyelni kezdtem.

- Mi a baja? Mi történt vele? – mielőtt beszélni kezdett, a mögöttem lévőkre, a családomra nézett. – Szüleim. Bármit elmondhat előttük.

- Kérem, menjünk be az irodámba – közölte, majd elindult egy iránya, mi pedig követtük.

Feszültség egyre csak nőtt bennem, s minden őrült dolgot beleképzeltem, ahogyan előre haladtunk. Bemagyaráztam magamnak, hogyha csak egy kis stressz lett volna, akkor azt a folyosón is közölte volna velem. Őrültségek határaiig mentem, amíg be nem értünk a kisebb, hasonlóan komor színűre festett helyiségbe.

- Kérem, foglaljanak helyet – mutatott az ülőgarnitúrára, amely a sarokban húzódott.

- Doktor úr, kérem, mondja el, hogy mi a baja Mirandának – álltam meg feszültem a szoba közepén, mire felsóhajtott, s bólintott, majd nehezen, de végül belekezdett.

- Miranda, állapotos. Másfél hónapos – mondta ki kereken a dolgot, mire még levegőt is elfelejtettem venni.

- Hiszen ez csodálatos – lelkesedett édesanyám.

- Igen, csodálatos – helyeselt az orvos. – Viszont, a fiatal hölgy szervezetének nagyon is pihenésre van szüksége. Az eredményei nem éppen a legjobbak voltak. Aggodalomra semmi ok. Ágynyugalomra lesz kényszerítve egy kis időre mindenképpen, és akkor szépen helyreáll. Ma estét benn kell tölteni, de a holnapi nap folyamán, még egy vizsgálat után valószínűleg hazamehet. De szeretném látni hetente egyszer, amíg teljesen kipihent nem lesz.

- Miranda, állapotos? – kérdeztem vissza percek elteltével.

- Igen, kicsim. Unokám lesz – könnyezett be édesanyám, míg apám vállon veregetett.

- Egészséges? – első, és a legfontosabb kérdést feltettem.

- Még nagyon kicsi, de a vizsgálatok eddig csak jó eredménnyel szolgáltak – nyugtatott meg a doki.

- Tudja? Miranda tudja, hogy gyermeket vár?

- Nem. Gondoltam, hogy ön szeretné vele közölni. Természetesen, ha maga…

- Én, én vagyok a gyermek apja, igen – vágtam neveletlenül szavába. – Ha nincs más, bemehetnék hozzá?

- Természetesen. Kérem, csak diszkréten, és finoman bánjon a fiatal hölggyel. Nagyon érzékeny, instabil.

- Köszönök mindent – ezzel el is hagytam a szobát, szüleimet, s az orvost.

Egyenes a szeretett nő kortermébe tartottam, ahol az én kérésemre, egyedül volt. Halkan, lassan nyomtam le a kilincset, s nyitottam ki az ajtót. Egy nővér éppen ellenőrzést tartott. Felpillantott rám, elmosolyodott, majd mindent felírt, s mellettem elsietve hagyott magunkra bennünket. Megvártam, míg az ajtó becsukódott, s a csend telepedett ránk.

Leültem az ágy szélére, Miranda kezét enyéim közé vettem, és gyengéd csókot leheltem rá. Tekintete az ablakról rám vándorolt. Értetlenül pislogott, de úgy tűnt, hogy a jelenlétem kellően megnyugtatta.

- Mi .. – megköszörülte torkát. – Mi történt, Harry? – hangja nagyon halk volt, s néhol megremegett.

- Elájultál a karjaimban, amint végeztél a zuhannyal. Azonnal behoztalak. Halálra rémisztettél.

- Nagyon is élőnek tűnsz – próbált viccelődni, de se az ő, se az én kedvem nem lett jobb. – Mi a baj?

- Semmi baj sincsen, Nyuszifül.

- Harry, nem tudsz átverni.

- Egyáltalán nem rossz dolog, véleményem szerint – feleltem.

- Megosztanád velem is? – ült feljebb. – Kérlek, megőrülök a tudatlanságtól.

- Állapotos vagy, Miranda.

- Az lehetetlenség – ellenkezett azonnal. – Harry, ez őrültség.

- Miért lenne az? – vontam össze a szemöldököm. – Egyszer sem védekeztünk. Mind a ketten tudtuk, hogy ez a következménye lehet, hacsak tudomásom nélkül gyógyszert nem szedtél.

- Nem, nem szedtem – mondta azonnal. – De semmi jele sem volt. És minden a szokásosan zajlott a testemmel.

- Elhiheted, hogy az orvos és nem én állapítottam meg, hogy terhes vagy – csattantam hirtelen, mire összerezzent. – Sajnálom. Tudom, hogy rossz az időzítés, de a gyermekünk fejlődik benned, Miranda. Persze, ha egyáltalán az enyém.

- Ugye nem feltételezed, hogy megcsaltalak? – hangja éles, fájdalmas volt.

- Természetesen eszembe sem jutott, de reakciód eléggé furcsa volt.

- Te vagy az apja, Harry – közölte nyugodtan. - Mennyi idős? – simította kezét a hasára.

- Másfél hónapos – közöltem.

- Sajnálom. Tiéd a baba, egyértelműen, egyszerűen az időzítése..

- Tudom, kicsim. De ott fejlődik benned – elmosolyodott a kijelentésemre. – Persze, ha nem szeretnéd..

- Szóba sem jöhet az abortusz – kapta lapos hasáról, rám a tekintetét. – Nem ölök meg egy gyereket. Nem ölöm meg a gyerekünket – folyt le egy kövér könnycsepp arcán.

- Hé, Nyuszifül – öleltem meg, s halántékon csókoltam. – Sajnálom, buta, felelőtlen gondolat volt.

- Egyszerűen, hogyan is vállalhatnék egy babát, amikor a fiamat is elrabolták mellőlem – sírt fel.

- Nézz rám – fogtam kezeim közé arcát. – Noah meglesz. Napok kérdése, és újra meg fog verni futballban – próbáltam felvidítani, ami kis mosolyt végül okozott is neki.

- Hagyod magad mindig.

- Lényegtelen – nyomtam csókot homlokára. – Legjobb anya vagy a világon. Szereted Noaht, mindent megteszel érte, de többet már nem tehet. Itt a pici, az orvos ágynyugalomra intett. A nyomozók végzik a dolgukat, te pedig pihensz.

- Harry, hozd haza a fiam, kérlek – tört meg, s mellkasomba bújt, míg egyik kezét pocakján, másikat derekamon tartotta.

- Hazahozom, ígérem, hogy hazahozom – suttogtam, s fájdalmasan lehunytam szemhéjaimat, hogy könnyes szemeimet elrejtsem a világ elől.

Ps.: Nagyon örülnék, ha véleményeket írnátok.. :( 

34.rész°Sohasem volt, sohasem lesz

Miranda

Film véget ért, én pedig a mellettem ülő férfira néztem. Csodálatosnak tartottam őt, ahhoz kétség sem fért. Rengeteg mindent tudtam meg róla, amelyekről még azelőtt említést sem tett.

Kezébe csúsztattam az enyémét, és finoman megszorítottam. Felém fordult, ajkain csintalan mosoly játszott. Közelebb hajolt, formás ajkait enyéimre nyomta, és egy édes csókot hagyott maga után. Tekintete csillogott, amikor is eltávolodott tőlem.

Felállt, magával húzott engem is, majd a többi emberrel együtt elhagytuk a hatalmas termet. Harryt alakító színészt sorra érték a gratulációk, hogy mennyire is nagyszerűen játszott. Harry is köszönetet nyilvánított neki a remek alakításáért. Elmondása szerint, a lehető legjobban formálta meg őt a fiatal tehetség.

Átsétáltunk egy másik terembe, ahol is fogadást tartottak. Rengeteg ember volt, amely engem kissé meglepett. Pár újságíró is meghívást kapott, de csak mértékkel, hiszen senki sem szerette volna, ha velük lett volna tele a terem. Néha megállítottak minket, ekkor pedig csak is Harry beszélt, aki igen szűkszavúan fogalmazott. Intéztek felém is pár kérdést, ám én már az estély előtt kijelentettem, hogy nem szeretnék senkivel sem beszélni, aki a médiában dolgozik. Haz megértette, és amikor engem kérdeztek, közölte, hogy nem szeretnék nyilatkozni, és tovább kell mennünk.

Hálás voltam neki, amiért végig mellettem volt. Derekamra ragadt tenyere, amellyel néha megsimogatott is. Egyetlen egy pezsgőspoharat szorongattam ujjaim között, míg mosolyomat igyekeztem arcomon tartani.

Tekintetemmel néha körbenéztem, ám egyszer nem tudtam elszakítani egy személyről a terem másik felében. Önelégült vigyorral a képén állt, öltönyben, pohárral kezében. Megfeszültem, amikor is rám kacsintott. Mélyen szívtam magamban a levegőt, ám amikor megláttam mellette egy személyt, a pohár kiesett kezemből.

- Hé, mi történt? – fordult felém Harry. – Jól vagy, Nyuszifül? Kérlek, mondj valamit – halkan próbált késztetni arra, hogy gondolataimat szavakba öntsem, ám sikertelenül járt. – Miranda, megrémítesz.

Végül feladta, és oda nézett, ahova az én tekintetem már percek óta szegeződött. Éreztem oldalamon ujjai megfeszülését, majd hirtelen elengedett, és elkezdett áthaladni a tömegen. Akkor győződtem meg arról, hogy szemem világa nem játszadozik velem. Azonnal utána indultam az emberek tömegébe, ahogyan közeledtünk, ők úgy távolodtak. Lépéseimet nyújtottam, s szorosan Harry kezébe kapaszkodtam, miközben előre törtünk.

Könny végigfolyt az arcomon, magas cipőmet lerúgtam, és lefolyt sminkkel arcomon kezdtem el szaladni feléjük.

- Mami – ordította a kicsi, kis kezét pedig felém nyújtotta. Apja karjaiba kapta, és egyre messzebbre igyekeztek.

- Noah – kiáltottam hangosan, mire fiam is sírni kezdett.

Vészesen közeledtek a kijárat felé. Az emberek engem, minket figyeltek, de semmi sem érdekelt.

- Hívják a rendőrséget – kiáltotta el magát Harry.

- Vigyázzanak – hangom kétségbeesett volt. Magasról tettem arra, hogy kik és miként figyelnek engem, engem a megtört anyát, aki a fia után rohan.

Még gyorsabban mentem, amikor is a hatalmas üvegajtó kinyílt, utoljára rám nézett Steven, és kilépett a hideg nizzai levegőbe. Láttam, ahogyan fiam könnyei pufók arcán végigfolynak. Én pedig tehetetlenül mentem utánuk.

Mire az ajtóhoz értem, mezítláb, semmivel sem törődve léptem ki a hideg betonra. Ide-oda kapkodtam fejem, ám már egyiküket sem láttam. Fiam nevét kiabáltam erőtlenül, s a földre rogytam.

- Miranda – húzott magához Haz.

- Itt voltak, itt voltak, én pedig semmit sem tettem – sírtam kétségbeesetten.

- Ne mondd ezt – fogta kezei közé arcom. – Megszervezte. Egyértelműen csak játszadozik veled.

- Sírt. Harry, Noah sírt – ragadtam meg ingét. – Biztos vagyok benne, hogy bántotta. Bántotta a fiamat.

- Mindjárt itt a rendőrség – mondta. – Ők megmondják, hogy mi a következő lépés. Jó jel, hogy megjelent. Minden rendben lesz, Mir. Minden rendben lesz, ígérem.

°°°°

Még mindig hevesen verő szívvel, ökölbe szorított ujjakkal, könnyes, mocskos arccal ültem lakásunk nappalijában. Nyomozók ültek velünk szembe, akiknek Harry mesélte el részletesen a történteket. Amint a helyszínre értek, már közölték, hogy több csoport is a környéket nézi át.

Számon egy hang sem jött ki. Még mindig hitetlenkedve ültem, és hallgattam a körülöttem lévőket. Ócsároltam magam amiatt, hogy semmit sem tettem. Valószínű, hogy a legrosszabb anya címe, az enyém. Újra engedtem, hogy fiam, szeretett fiam eltűnjön szemeim elől.

- Nos, mivel az ön nevén van Noha, Mr.Styles, így semmiképpen sem tudják kivinni őt az országból – közölte a nyomozó.

- Ez senkit sem nyugtat meg – köszörültem meg száraz torkom, majd folytattam. – Noah, a fiam sírt. Egyértelmű volt, hogy az a beteg ember nem megfelelően bánik vele. Most, és így találkoztak először. Noahnak fogalma sem volt arról, hogy ki is az apja. Harryre tekintett úgy egyedül. Az a mocsok bármit megtehet vele! – emeltem feljebb hangom, s felálltam. – Amíg maguk az irodájukban elhelyezett kényelmes bőrszékeikben ülnek, addig rengeteg mocskos dolgot tud az a féreg tenni a fiammal.

- A volt férjéről beszél – közölte a férfi.

- Sohasem volt, és sohasem lesz.

Ezzel hátat fordítottam nekik, és Harryvel közös hálónkba siettem. Ruhámtól megszabadultam, hanyagul a földre dobtam, fehér neműm társaságában, majd a fürdőnkbe mentem, és forró zuhany alá álltam. Könnyeim ismételten megtalálták útjukat a felszínre. Víz csobogása elnyomta hangos, kétségbeesett zokogásomat, amiért nagyon is hálás voltam.

Mindenemet alaposan átmostam, majd kiléptem a kabinból. Testem köré tekertem egy fehér anyagot, míg hajamat egy másikkal töröltem át. Harry az ajtófélfának támaszkodva állt, s onnan figyelt engem. Semmit sem szólt, csupán csendes megfigyelő volt, aki várta azt, hogy végezzek. Pár perc után a szoba felé indultam, mire magához húzott.

- Mindent megtesznek Noahért – simogatta hátam, és halántékon csókolt.

- Harry, te is tudod, hogy az idő halad előre, a nyomok úgy hűlnek el.

- Meg fogják találni épségben, egészségesen, és hazahozzák.

- Remélem, hogy igazad lesz – néztem fel szemeibe. – Remélem, hogy valóban így lesz – hangon halkult, zokogásom alábbhagyott, testem elernyedt. Fáradtnak, erőtlennek éreztem magam.

- Ki vagy merülve, Miranda – szorosan fogott magához, míg én lustán pislogtam. – Hé, Mir – szólongatott. Miranda, kérlek – sietett be velem az ágyhoz. – Kicsim – szólított újra, de felelni már nem tudtam, csupán szemeimet lehunytam.

33.rész°Premier

Miranda

Harry gyorsan lezuhanyozott, és át adta nekem a fürdőt, így már én birtokoltam, míg el nem készültem.

Gyors zuhany után, már a tükör előtt álltam fehérneműben, és egy natúr sminket tettem fel. Hajam alját lágy hullámokba csavartam. Nem igazán éreztem jól magam, de kötelességemnek viszont azt igen, hogy Harry mellett álljak, mint a támasza, az a nő, aki szereti.

Amint elkészültem, visszamentem a hálóba, és magamra vettem a ruhát, amely tökéletesen elegáns volt. Kiegészítőket feltettem, magas sarkú cipőmet felvettem, s táskámat vállamra csúsztattam. Utoljára végigmértem magam a tükörben, fújtam magamra a parfümömből, és indultam lefelé, ahhoz a férfihez, akivel egymást támogatjuk előre az úton. A közös utunkon.

Harry a nappaliban állt, és éppen az ingét gombolta be, amikor leértem. Fejét cipőmnek hangjára felkapta. Tekintetével végigmért, és édesen elmosolyodott. Begombolta az utolsó gombot is, majd kezét nyújtotta, és közel húzott magához.

- Gyönyörű – suttogta, és finoman megpuszilta ajkaimat.

- Köszönöm – feleltem.

- Még mindig meggondolhatod magad – cirógatta meg arcomat.

- Kötelességem melletted lennem – mondtam.

- Örülök, hogy mellettem vagy, de egyáltalán nem vetném a szemedre, ha itthon maradnál – nézett szemeimbe, s őszintén beszélt.

- Veled megyek.

- Nem maradunk sokáig, ígérem – nyomott csókot halántékomra.

Bólintottam. Kissé eltávolodott, zakóját felvette, kezébe fogta enyémet, és kivezetett házából. Az épület előtt várt bennünket egy fekete autó. Amint Harry bezárta a házát, a járműhez vezetett, aminek ajtaját már a sofőr kitárta nekünk. Illedelmesen megköszöntem, apró mosollyal arcomon, és beszálltam, s becsúszott mellém Harry. Ujjainkat egybefonta, kézfejemre csókot nyomott.

- Még nem is olvastam a könyved – szólaltam meg.

- Őszintén mondom, én sem.

- Ne viccelj – löktem oldalba. – Elszeretném, majd olvasni, ha minden rendben lesz.

- Dedikált példányt kapsz – csókolt ajkon, és közelebb vont magához.

- Már megérte, hogy összebútoroztam veled – sóhajtottam fel, s vállára hajtottam fejem.

- Tudtam, hogy csak a dedikált könyvek érdekelnek.

Felkuncogtam, amely csupán pár pillanatig tartott, s már némán is meredtem magam elé. Harry ujjai fel-le jártak oldalamon, néha csókot nyomott hajamba, de azonkívül semmi sem történt. Csendben vártuk, hogy az úti célunk végére érjünk.

- Ígérd meg, ha bármi van, menni szeretnél, szólsz! – nézett szemeimben, amikor leparkoltunk a mozi előtt.

Kint már a rajongók hangosan mutatták ki, hogy mennyire is örültek Harry érkezésének. Nem gondoltam volna, hogy fiatal lányok körében is annyira népszerűek lettek az írásai, mint az idősebb korosztályban, hiszen a témák, amelyeket boncolgatott, nagyon is valósak, fájdalmasak voltak, egy-egy igazán remek történetbe burkolózva.

- Minden rendben lesz – mosolyogtam rá bíztatóan, fájdalmasan.

- Ígérd meg!

- Megígérem – nyomtam csókot ajkaira.

Elhúzódott, kiszállt az előtte kitáruló ajtón, majd visszafordult, és kezét nyújtotta felém, amelybe enyémét könnyedén csúsztattam bele, és kiszálltam. Vakuk villogtak, fülsüketítő kántálás hallatszott, amely Harry nevét formálta.

Ahogyan csatlakoztam hozzá, kezét derekamra fonta. Bíztatóan rám mosolygott, amelyet viszonoztam is. Mély levegőt vettem, s elindultunk a vörös szőnyeg felé, amely tőlem oly távolt állt. Hangzavar egyáltalán nem készült csendesedni, így én próbáltam kizárni minden erőmmel azt.

Beálltunk egy háttér elő, ahol is a fotósok készíthettek rólunk képeket. Kétség sem fért hozzá, hogy abban az egy percben több ezer kép is elkészült, míg ott álltunk mű mosollyal arcunkon. Harry biztosan fogta derekam, s ujjaival cirógatta. Biccentett, majd tovább vezetett arra a részre, ahol riporterek sorakoztak egy-egy interjú reményében, ám meg sem állva haladtunk el előttük, miközben a férfi nevét ismételgették.

Szerencsére perceken belül már az épületben voltunk, ahova is csak a meghívottak léphettek be. Harry azonnal kezet fogott pár emberrel, s bemutatott engem is, mint a szerelmét. Mosolyomat igyekeztem végig megtartani, de olykor arra eszméltem, hogy Harry fülembe suttogta: Minden rendben? Már nem tart sokáig.

Beültünk a terembe, s érdekelt a film, hiszen Harry életéről szólt, s véleményem szerint az őt megformáló színész, nagyon is intelligens, tehetséges. Ezt az első perctől kezdve tudtam, amikor is bemutattak neki.

- Nem voltál kint a forgatáson? – fordultam felé, mielőtt még lekapcsolták a villanyokat.

- Volt jobb dolgom is, mint, hogy a szánalmas életem megörökítését figyelemmel kísérjem – felelte, és fonta egybe ujjainkat.

- Ne mondj ilyet – nyomtam puszit arcára.

- Sajnálom, így érzem – sóhajtott fel, a villanyok fénye pedig eltűnt.

Arcomat a hatalmas vászon felé fordítottam. Megjelent a főcím, és már kezdetét is vette a premier.