2015. június 23., kedd

44.rész°Kötelék

Harry

Kezemet az ajtó fa anyagára helyezem, s kitárom. A látvány, amely fogad, szívbemarkoló. Kislányom a bevetett ágyon ül, és egy képkeretet tart apró kezei között. Észre nem vesz, így halkan lépek be a helyiségbe, s csukom be magam mögött az ajtót. Nem szeretném, ha Miranda tudomást szerezne erről, bár kétség sem fér hozzá, hogy röpke időn belül minden tudomására fog jutni.
Közelebb lépek az ágyhoz, mire Rosie felpillant rám, és elmosolyodik. Arrább húzódik édes mosollyal arcán, helyet adva nekem az ágy szélén. Amint leülök, ölembe mászik, mellkasomnak dönti fejét, ám a fotót nem engedi el egy másodpercre sem.
- Apuc, ki ő? – mutat a képre.
Mélyen szívom magamba a levegőt, s próbálok olyan szavakat találni, amelyek megfelelők lehetnek egy négy éves kislány számára. Ám nehéz. Mirandával már szóba került, hogy lassan ideje lesz elmondani neki, van egy bátyja, de még nem határoztuk el, hogy pontosan mikor is, s hogyan kellene közölni a kicsivel, hiszen még oly törékeny.
Hazudni nem áll szándékomban, de a könyörtelen, teljes igazságot sem adhatom tudtára, hiszen oly kicsi még az ilyen dolgokhoz, oly ártatlan. Megfogadtam születése napján, hogy megvédem mindentől, s amíg lehet, e borzasztó részletektől is, amely bátyja eltűnését veszik körbe.
- Ő a testvéred, édesem – felelem, nagyot nyelek, majd tekintetünk találkozik, amikor is felnéz rám.
- Ez az ő szobája? – érdeklődik tovább.
- Igen, kincsem, ez Noah szobája.
- És merre van most?
- Messze innen – suttogom szinte már a szavakat.
- Szeretem őt – pillant vissza a fényképre, amelyen hárman vagyunk rajta. 
Egy délután készült, amikor is a napsütés kedvezett nekünk, s a kertben töltöttük időnket. A fotó egy boldog délutáni napot idéz vissza, amely valóban az is volt, mind a hármunk számára.
- Ő is téged – simogatom meg kis kezét, amivel fogja a képkeretet. Másik kezét az üveghez emeli, s végigsimít a kisfiú mosolygós, enyhén piszkos arcán, amelyet a komoly futball mérkőzésünk folyamán keletkezett.
- Elvihetem a szobámba? – újra rám néz, én pedig nemet nem tudok neki mondani. Bólintok, majd kiemelem az ölemből, s kézen fogva kivezetem a szobából. Kulccsal bezárom ajtaját, majd figyelem, ahogyan Rosie a szobájába sétál, a fényképpel kezében. Mielőtt eltűnik a szobájában, visszafordul. - Mikor játszhatok vele? 
- Hamarosan - mondom azt a szót, amellyel mi is már csak hitegetjük magunkat.

°°°°

- Harry, komolyan, hogy tehetted ezt? – kel ki magából már késő este, amikor családom tagjai elhagyták házunkat, s Rosie is nyugovóra tért.
- Miranda, kérlek – sóhajtva ülök le ágyunk szélére, és meredek az előttem kissé kiborult nőre. – Nem akartam hazudni neki.
- Még csak négy éves – mered rám. – Még is szerinted mennyit értett meg az egészből? Különben is, annak az ajtónak zárva kellett volna lennie.
- Tudom, véletlen hagyhattam nyitva, amikor kiszellőztettem. Ember vagyok, én is hibázhatok.
- Az isten szerelmére, Harry, még kicsi, ahhoz, hogy megértse a dolgokat, hogy, hogy elfogadja… nincs többé testvére… - tör utat magának egy könnycsepp. Felállok, és karjaim közé vonom a nőt, aki szorosan ölel, és bújik hozzám. Mellkasomba temeti arcát, míg én hátát simogatom, és csitítani próbálom.
- Sajnálom, rendben? Nem tudtam mást tenni, hazudni viszont nem szerettem volna a lányunknak.
Bólint, s nyakamba csókol, mire leülök, és ölembe húzom. Arcát kezeim közé veszem, könnyeit letörlöm még így is gyönyörű arcáról, s egy pillanatra ajkainkat egymáshoz illesztem.
- Lenne még valami – motyogom ajkaira, mire eltávolodik, s könnyes szemeivel enyémekbe néz. Várva arra, hogy folytassam. – Magával vitte a közös képünket, ami Noah éjjeliszekrényén volt. És megjegyezte, hogy szereti a testvérét.
Miranda ajkaihoz kap, s fájdalmasan újra felzokog. Ismételten szorosan ölelem át karjaimmal vékony testét, míg arcára csókot hintek. Magam mellé fektetem, míg feljebb mászom, s őt is magammal húzom. Mellkasomon fekszik, míg hátát simogatom, s érzem, ahogyan mellkasának mozgása szabályossá kezd válni, amely engem megnyugvással tölt el.  Hajába csókolok, s lehunyom szemeim, amikor is meghallom édes szuszogását, amely arra enged következtetni, hogy elaludt.
A kora reggeli órákban mozgolódni kezd Miranda, mire én is felébredek. Mosolyogva pillantok le rá, míg ő nagyokat pislogva bújik még jobban mellkasomba.
- Mikor kell indulnunk? – kérdezi.
- Ráérünk, készüljetek el, aztán indulunk – nyomok csókot homlokára.
- Felöltözöm, és felébresztem Rosiet – mászik ki mellőlem, s a gardróbhoz lép, amelyből pár igen lenge, nyárias ruhát veszmagához. Hosszú, vékony lábait kiemeli sortja. – Szexi lábak – kacsintok rá.
- Ez most olyan tinédzser megjegyzés volt – nevet, majd hátat fordít, s csókot dob kacsintva válla felet, mielőtt is elhagyja szobánk területét.
Kikászálódom én is az ágyból, és kiveszek pár kényelmes ruhadarabot, amelyeket magamra is kapok. Éppen ingem gombjait gombolnám be, amikor is vészes kiáltozást hallok, amely nevemet formálja. Gyorsan szaladok ki a szobából, át, egyenesen kislányunk szobájába.
- Mi a baj? – lépek az ágyhoz.
- Így találtam rá – sír, és kislányunkat ölében tartja, aki hasonlóan könnyáztatta arccal fekszik, kábán, alig lélegezve.
- Angyalom, mi a baj? – veszem át kezembe. – Kicsim – csókolom arcon. – Fáj valamid? – bólint, s mellkasát fogja, miközben keservesen sír. – Indulunk a kórházba – közlöm Mirandával, aki bólint. Egy vékony kisplédet terít rá, majd rohan, s szedi a nagyon fontos dolgainkat, mint slusszkulcs és pénztárca.
Rohanunk ki a garázsba, ahol is az autó hátsó ülésére bemászik Miranda, majd karjaiba adom kislányunkat, aki már eszméletlen állapotban van. Sietve megyek előre, és ülök be a vezető ülésbe. Bekötni sem kötöm magam, hanem azonnal a kulcsot helyére helyezem, s kihajtok a garázsból. 

°°°°

- Nyuszifül, ülj le, kérlek – sóhajtok fel sokadjára, ám nem tesz eleget kérésemnek, így ölembe húzom. – Nyugodj meg, minden rendben lesz – próbálom nyugtatni, de semmi sem hat rá. Sír, és remeg egyszerre, amely megrémít. Utoljára Noah eltűnését követően láttam ilyen állapotban, azóta szerencsére nem volt hasonló helyzet, de újabb gyermekünk veszélybekerülése kihozta belőle, s féltem őt is, Rosieval együtt.
- Önök Rosie Darcy Styles szülei? – áll meg előttünk egy idős férfi.
- Igen – áll fel azonnal Miranda. – Kérem, mondja, hogy minden rendben van, doktorúr.
- Sajnálom, de nem tehetek ilyen kijelentést – lemondóan sóhajt, mire Miranda ajkaihoz kap. – Rosienak egy új szívre van szüksége, méghozzá mihamarabb.
- Tessék? De hiszen eddig semmi probléma nem volt, rendben voltak az orvosi papírjai, amikor ellenőrzésekre jártunk – értetlenkedem, s magyarázatot várok.
- Feltételezzük, hogy születésével egyazon időben megjelentek már akkor is a tűnetek és magunk sem értjük, miért nem vette észre a kezelőorvosa.
- Mennyi, mennyi idő kell egy szív megszerzéséhez?
- Sajnálatos módon hosszú a lista, de mivel gyermekről van szó, és az állapota válságos, előrébb került. Egy nővér már a megfelelő adatokkal fel is tette a lista élére szinte.
- Mikor mehetünk be hozzá?
- Jelenleg nagy mennyiségű fájdalomcsillapítót kap, aminek köszönhetően alszik.
- Köszönjük – bólintok, mire az orvos is így tesz, és magunkra hagy bennünket.
Miranda nemlegesen rázza fejét, miközben könnyek potyognak szemeiből.
- Nem, nem veszíthetem el őt is – üti mellkasom. – Harry, nem engedheted, hogy őt is elveszítsem! 

2015. június 14., vasárnap

43.rész°Boldogság és a jelen

Miranda

Fáradtan fordulok másik oldalamra, miközben egy kisebb fájdalmas nyögés szakad fel belőlem. Szemhéjaimat szorosan tartom, s várom, hogy a fájdalom elmúljon. Harrynek előttem pihenő kezét magamhoz húzom, s ajkaimat kézfejére nyomom. Ujjai megmozdulnak, s számon végigsimít édesen, majd nyakam hajlatába hagy egy édes puszit.
- Jól vagy? – suttogja álmosan rekedtes hangján, mire bizsergés jár át.
- Csak a mozgás még nem a legjobb barátom – jegyzem meg, mire újra ajkait nyakam vékony bőrére nyomja.
- Sajnálom.
- Nem kell, hiszen egy újabb csodát kaphattam – őszintén felelem, s szinte végszóra a kis csodánk fel is sír. – Hát igen, róla beszéltem.
- Maradj csak, ide hozom – susogja, s kimászik mellőlem.
Lassan hátamra fordulok, s kissé feljebb ülök, miközben várom sírdogáló kislányom, szerelmem karjaiban. Pár perc után már csendesen kettesben meg is érkeznek hálónkba. Kislányunk hatalmas szemekkel néz körbe, s arcának csodás látványa pedig engem nyűgöz le. Harry óvatosan helyet foglal vele, mielőtt odaadná, szemeim elkerekednek, s a levegőt kapkodni kezdem. Kicsi lábujjait figyelem kislányunknak, amelyeken egy-egy gyűrű helyezkedik el. Könny gyűlik szememben, s egy ki is csordul, amikor felpillantok a férfira, aki arcomat vizsgálja.
- Tudom, hogy nem a legromantikusabb pillanat, és talán nem is a megfelelő idő most, de muszáj már feltennem a kérdést – motyogja halkan, még is úgy, hogy tökéletesen hallom mindenegyes édes szavát. – Miranda, megtisztelnél azzal, hogy minden nyűgömmel együtt elfogadsz, s kitartasz mellettem életünk hátralévő részében?
Szavakat nem találom, ám a könnyeim makacsul megmutatkoznak. Elrejteni nem tudom, s talán nem is akarom őket, hiszen sok idő után ezek végre örömkönnyek. Egyik kezem szám elé kapom, míg másikkal kislányunk arcán simítok végig. Csendben figyeli a jelenetet, amelyből persze semmit sem érthet, még is nyugodtan vár, ahogyan édesapja is. Bólintok, majd egy nagyon halk „igen”-t elsuttogok, amely egyáltalán nem bizonytalanság, mindössze meglepődöttség, szótlanság eredménye.
Ajkait széles mosolyra húzza, majd leveszi a gyűrűt, s remegő kézfejemet felé tartva, ujjamra húzza boldog mosollyal arcán. Megfogtam a másik ékszert, ám azonnal ellenkezni kezdett.
- Így mutatott szépen, nekem még nincs itt az ideje – suttogva magyarázza.
- Nem szeretnéd?
- Őrültségeket kérdezel – feleli. – Természetesen, hogy várom, örökké viselhessem.
- Akkor ne ellenkezz – mosolygok rá könnyes arccal, s ujjára húzom saját ékszerét. Ajkaimat gyűrűre helyezem, s kis csókot hagyok rajta, úgy ahogyan ő is tette az enyémével.
Kislányunkat átadja, majd mellém ül, és mellkasához húz, míg én Rosiet kezdem el megetetni. Arcom még mindig könnyes, szívem őrülten ver, s a boldogság, amely uralja testem megfogalmazhatatlan. Tökéletesebb a pillanat már csak egy fajta módon lenne lehetséges, de kívánni már rég nem merek.

°°Négy évvel később...°°

Anne

- Mikor szeretnétek neki állni az esküvőt megtervezni? – érdeklődöm a korai órában. – Már annyira sok idő telt el, nem értem, minek halogatnátok még.
- Anya, kérlek – szól rám fiam, aki menyasszonya védelmére kell, aki egy kis időt kért tőle.
- Én csak nem értem, miért is kellene még várni, hiszen négy év eltelt már az eljegyzés óta. Rosie is már itt szaladgál körülöttünk – indokolom meg kérdésem, s értetlenségem.
- A napokban elkezdjük a szervezést – ennyit mond Miranda, és már tovább is folytatja a főzést.
Harry mélyen felsóhajt, majd elindul kifelé, és engem is arra kér, hogy vele tartsak. Átsétálunk a nappaliba, ahol is hajába túr, s felém fordul. Tökéletesen ismerem, s tudom, hogy jelenleg aggódik, és magyarázatokat fog adni szerelme döntésére.
- Anya, kérlek, ne sürgesd – esedezve kérlel szinte.
- Négy év várakozás után, véleményem szerint már nyugodtan rákérdezhetek – ülök le fiam mellé.
- Egyszerűen csak várni szeretnénk.
- Csak ő vagy mind a ketten? – teszem fel a kérdést, mire hitetlenkedve néz rám.  – Ha ennyire halogatja, nem gondolod, hogy valami komoly oka van a dolognak? Tudod, hogy mennyire szeretem őt, és tisztelem, amiért jó útra térített téged, de az érzéseiddel még ő sem játszhat. Nem ellene beszélek, csupán a fiam vagy, és látom, hogy már neked sem könnyű.
- Egyszerűen még mindig hisz abban, hogy Noah hazatér, és ő is részt vehet a napon, érted? – kissé ingerülten közli velem. – Sajnálom, de ezt még neked is tiszteletben kell tartanod. Az érzései irántam pedig teljesen őszinték.
- Nézd, Harry, már hat éve annak, hogy Noah eltűnt. Még is véleményed szerint, mennyi esélye van annak, hogy hazatalál? – szemeibe nézve kérdezem.
- Ha én tűntem volna el, feladtad volna a reményt? – és ezzel ott is hagy, s az emeletre igyekszik.

Gemma

Nevetve haladok előre a hosszú folyosón, hogy megtaláljam elbújt keresztlányom, aki mint minden alkalommal, most is édes kacagással vár rám. Bár pontosan magam sem tudom, hogy merre van, az biztos, hogy az egyik innen nyíló szobában rejtőzik.
Csendes léptekkel haladok előre, amíg meg nem pillantok egy kis rést egy ajtónál. Azonnal megtorpanok, és jobban megnézem, miközben bizonygatom magam, hogy csak a szemeim játszanak velem, s azaz ajtó zárva van, mert zárva kell lennie. Közelebb megyek még jobban, és ekkor már teljesen biztos vagyok abban, hogy tényleg nyitva van a fa ajtó. A nevetés pedig odabentről szűrődik ki a folyosóra. Kezemet a kilincsre helyezem, hogy kissé belökjem, amikor is megzavar Harry.
- Mit csinálsz? – feszült, és tudom, hogy ez semmi jót sem jelent. – Annak a szobának zárva kellene lennie – förmed rám, mintha én nyitottam volna ki.
- Nyitva van, de nem én nyitottam ki – fordulok felé, és válaszolok. – Bújócskázok Rosieval, és szerintem odabenn bújt el, de úgy tudom, hogy zárjátok, akkor miért van most nyitva?
- Kiszellőztettem, valószínű, hogy véletlen nyitva felejtettem – sóhajt fel. – Basszus. Majd én bemegyek, kérlek, addig Mirandát nézd meg, anya megint az esküvő időpontjával zaklatta.
- Rendben – lépek hozzá, és ölelem meg. – Minden rendben lesz – nyomok csókot arcára, és már le is sétálok az emeletről.