Harry
Kezemet az ajtó fa anyagára helyezem, s
kitárom. A látvány, amely fogad, szívbemarkoló. Kislányom a bevetett ágyon ül,
és egy képkeretet tart apró kezei között. Észre nem vesz, így halkan lépek be a
helyiségbe, s csukom be magam mögött az ajtót. Nem szeretném, ha Miranda
tudomást szerezne erről, bár kétség sem fér hozzá, hogy röpke időn belül minden
tudomására fog jutni.
Közelebb lépek az ágyhoz, mire Rosie
felpillant rám, és elmosolyodik. Arrább húzódik édes mosollyal arcán, helyet
adva nekem az ágy szélén. Amint leülök, ölembe mászik, mellkasomnak dönti
fejét, ám a fotót nem engedi el egy másodpercre sem.
- Apuc, ki ő? – mutat a képre.
Mélyen szívom magamba a levegőt, s próbálok
olyan szavakat találni, amelyek megfelelők lehetnek egy négy éves kislány
számára. Ám nehéz. Mirandával már szóba került, hogy lassan ideje lesz
elmondani neki, van egy bátyja, de még nem határoztuk el, hogy pontosan mikor
is, s hogyan kellene közölni a kicsivel, hiszen még oly törékeny.
Hazudni nem áll szándékomban, de a könyörtelen,
teljes igazságot sem adhatom tudtára, hiszen oly kicsi még az ilyen dolgokhoz,
oly ártatlan. Megfogadtam születése napján, hogy megvédem mindentől, s amíg
lehet, e borzasztó részletektől is, amely bátyja eltűnését veszik körbe.
- Ő a testvéred, édesem – felelem, nagyot
nyelek, majd tekintetünk találkozik, amikor is felnéz rám.
- Ez az ő szobája? – érdeklődik tovább.
- Igen, kincsem, ez Noah szobája.
- És merre van most?
- Messze innen – suttogom szinte már a
szavakat.
- Szeretem őt – pillant vissza a fényképre,
amelyen hárman vagyunk rajta.
Egy délután készült, amikor is a napsütés kedvezett
nekünk, s a kertben töltöttük időnket. A fotó egy boldog délutáni napot idéz
vissza, amely valóban az is volt, mind a hármunk számára.
- Ő is téged – simogatom meg kis kezét, amivel
fogja a képkeretet. Másik kezét az üveghez emeli, s végigsimít a kisfiú mosolygós,
enyhén piszkos arcán, amelyet a komoly futball mérkőzésünk folyamán
keletkezett.
- Elvihetem a szobámba? – újra rám néz, én
pedig nemet nem tudok neki mondani. Bólintok, majd kiemelem az ölemből, s kézen
fogva kivezetem a szobából. Kulccsal bezárom ajtaját, majd figyelem, ahogyan
Rosie a szobájába sétál, a fényképpel kezében. Mielőtt eltűnik a szobájában, visszafordul. - Mikor játszhatok vele?
- Hamarosan - mondom azt a szót, amellyel mi is már csak hitegetjük magunkat.
°°°°
- Harry, komolyan, hogy tehetted ezt? – kel ki
magából már késő este, amikor családom tagjai elhagyták házunkat, s Rosie is
nyugovóra tért.
- Miranda, kérlek – sóhajtva ülök le ágyunk
szélére, és meredek az előttem kissé kiborult nőre. – Nem akartam hazudni neki.
- Még csak négy éves – mered rám. – Még is
szerinted mennyit értett meg az egészből? Különben is, annak az ajtónak zárva
kellett volna lennie.
- Tudom, véletlen hagyhattam nyitva, amikor
kiszellőztettem. Ember vagyok, én is hibázhatok.
- Az isten szerelmére, Harry, még kicsi,
ahhoz, hogy megértse a dolgokat, hogy, hogy elfogadja… nincs többé testvére… -
tör utat magának egy könnycsepp. Felállok, és karjaim közé vonom a nőt, aki
szorosan ölel, és bújik hozzám. Mellkasomba temeti arcát, míg én hátát
simogatom, és csitítani próbálom.
- Sajnálom, rendben? Nem tudtam mást tenni,
hazudni viszont nem szerettem volna a lányunknak.
Bólint, s nyakamba csókol, mire leülök, és
ölembe húzom. Arcát kezeim közé veszem, könnyeit letörlöm még így is gyönyörű
arcáról, s egy pillanatra ajkainkat egymáshoz illesztem.
- Lenne még valami – motyogom ajkaira, mire
eltávolodik, s könnyes szemeivel enyémekbe néz. Várva arra, hogy folytassam. –
Magával vitte a közös képünket, ami Noah éjjeliszekrényén volt. És megjegyezte,
hogy szereti a testvérét.
Miranda ajkaihoz kap, s fájdalmasan újra
felzokog. Ismételten szorosan ölelem át karjaimmal vékony testét, míg arcára
csókot hintek. Magam mellé fektetem, míg feljebb mászom, s őt is magammal
húzom. Mellkasomon fekszik, míg hátát simogatom, s érzem, ahogyan mellkasának
mozgása szabályossá kezd válni, amely engem megnyugvással tölt el. Hajába csókolok, s lehunyom szemeim, amikor is
meghallom édes szuszogását, amely arra enged következtetni, hogy elaludt.
A kora reggeli órákban mozgolódni kezd
Miranda, mire én is felébredek. Mosolyogva pillantok le rá, míg ő nagyokat
pislogva bújik még jobban mellkasomba.
- Mikor kell indulnunk? – kérdezi.
- Ráérünk, készüljetek el, aztán indulunk –
nyomok csókot homlokára.
- Felöltözöm, és felébresztem Rosiet – mászik ki
mellőlem, s a gardróbhoz lép, amelyből pár igen lenge, nyárias ruhát veszmagához. Hosszú, vékony lábait kiemeli sortja. – Szexi lábak – kacsintok rá.
- Ez most olyan tinédzser megjegyzés volt –
nevet, majd hátat fordít, s csókot dob kacsintva válla felet, mielőtt is
elhagyja szobánk területét.
Kikászálódom én is az ágyból, és kiveszek pár
kényelmes ruhadarabot, amelyeket magamra is kapok. Éppen ingem gombjait
gombolnám be, amikor is vészes kiáltozást hallok, amely nevemet formálja.
Gyorsan szaladok ki a szobából, át, egyenesen kislányunk szobájába.
- Mi a baj? – lépek az ágyhoz.
- Így találtam rá – sír, és kislányunkat
ölében tartja, aki hasonlóan könnyáztatta arccal fekszik, kábán, alig
lélegezve.
- Angyalom, mi a baj? – veszem át kezembe. –
Kicsim – csókolom arcon. – Fáj valamid? – bólint, s mellkasát fogja, miközben
keservesen sír. – Indulunk a kórházba – közlöm Mirandával, aki bólint. Egy
vékony kisplédet terít rá, majd rohan, s szedi a nagyon fontos dolgainkat, mint
slusszkulcs és pénztárca.
Rohanunk ki a garázsba, ahol is az autó hátsó
ülésére bemászik Miranda, majd karjaiba adom kislányunkat, aki már eszméletlen
állapotban van. Sietve megyek előre, és ülök be a vezető ülésbe. Bekötni sem
kötöm magam, hanem azonnal a kulcsot helyére helyezem, s kihajtok a garázsból.
°°°°
- Nyuszifül, ülj le, kérlek – sóhajtok fel
sokadjára, ám nem tesz eleget kérésemnek, így ölembe húzom. – Nyugodj meg,
minden rendben lesz – próbálom nyugtatni, de semmi sem hat rá. Sír, és remeg
egyszerre, amely megrémít. Utoljára Noah eltűnését követően láttam ilyen
állapotban, azóta szerencsére nem volt hasonló helyzet, de újabb gyermekünk veszélybekerülése
kihozta belőle, s féltem őt is, Rosieval együtt.
- Önök Rosie Darcy Styles szülei? – áll meg előttünk
egy idős férfi.
- Igen – áll fel azonnal Miranda. – Kérem,
mondja, hogy minden rendben van, doktorúr.
- Sajnálom, de nem tehetek ilyen kijelentést –
lemondóan sóhajt, mire Miranda ajkaihoz kap. – Rosienak egy új szívre van szüksége,
méghozzá mihamarabb.
- Tessék? De hiszen eddig semmi probléma nem
volt, rendben voltak az orvosi papírjai, amikor ellenőrzésekre jártunk – értetlenkedem,
s magyarázatot várok.
- Feltételezzük, hogy születésével egyazon
időben megjelentek már akkor is a tűnetek és magunk sem értjük, miért nem vette
észre a kezelőorvosa.
- Mennyi, mennyi idő kell egy szív
megszerzéséhez?
- Sajnálatos módon hosszú a lista, de mivel
gyermekről van szó, és az állapota válságos, előrébb került. Egy nővér már a
megfelelő adatokkal fel is tette a lista élére szinte.
- Mikor mehetünk be hozzá?
- Jelenleg nagy mennyiségű fájdalomcsillapítót kap, aminek köszönhetően alszik.
- Köszönjük – bólintok, mire az orvos is így
tesz, és magunkra hagy bennünket.
Miranda nemlegesen rázza fejét, miközben
könnyek potyognak szemeiből.
- Nem, nem veszíthetem el őt is – üti mellkasom.
– Harry, nem engedheted, hogy őt is elveszítsem!