14.rész ° Nyugtató ölelések

Harry

Furcsa érzés kerített hatalmába, miközben továbbra is kezeim között tartottam a nőt, aki erőteljesen koncentrált a vásznon végigfutó ecsetre. Egyre jobban összeállt a kép, amit ábrázolni szeretett volna. Bármennyire is kezdő volt, számomra sokat jelentett mind egyes folt, apró minta. 

Kezem csípőjéről, lapos hasára csúszott, a lehetetlennél is közelebb vonva magamhoz. Államat vállán támasztottam meg, így könnyedén figyelve minden rezdülését. 

Lassan emelte el a vászontól az ecsetet, hogy egy újabb színbe mártsa, s ismételten neki állhasson megfesteni az elképzelt alakot. 

Még jó ideig foglalkozott vele, míg végül késznek ítélte, s letette a tárgyat, majd szemeivel végignézett művén. 

- Igazán csodálatos - motyogtam nyakába.

- Egy kezdő bénázása - hangja vidám volt, még a kijelentése ellenére is. 

- Hazudozás nem az én asztalom - fordítottam magammal szembe. - Megtarthatom? 

- Harry, ez szemétbe való.

- Idehallgass - húztam közelebb derekánál fogva. - Sohase becsüld alá magad. Csodás nő vagy, aki sok mindenre képes. Többek között a festészetre is, mint kiderült. Én sem vagyok nagy szám benne.

- Komolyan mondod? - nevetett fel erőtlenül. - Mond csak, megnézted Te a saját műveid? 

- Nem rólam beszélünk most, Miranda - néztem mélyen szemeibe. 

Egyikünk se szólalt meg, egyszerűen csak egymásra meredtünk. Lassan, bátortalanul csúsztatta fel kezét közénk, a mellkasomra. Szemei csillogtak, de valami furcsát véltem felfedezni bennük. Be kellett látnom, hogy egy csodás nő állt a karjaimba, aki minden érintésemet követően megremegett. Imádtam, ahogyan reagált a közeledésemre. 

Amikor megpillantottam szobám ajtajában, még az intézet falai között, már akkor is elhatároztam magam bizonyos dolgokban. Ösztönzött, hogy ne csak magam miatt, de miatta is meg kell változnom teljesen. Jobb útra kellett térnem, és úgy érezem, hogy sikerült is, bár teljes bizonyossággal még sem merném kijelenteni, hiszen, ahogyan a mondás is tartja, 'aki egyszer drogos volt, az mindig az is marad'. 

Egyik kezemmel végigsimítottam övén, egyenesen nyakáig. Puha bőre, és az én enyhén érdes kezem kellemesen érintette egymást. Szemeink még mindig nem engedték szabadon a másikét. Lassan közelebb hajoltam, szemhéjait lehunyva várta következő lépésem. Szívem őrületes tempót diktált, ahogyan miden egyes mozdulattal közelebb került a gyönyörű nőhöz karjaim között. Orrunk hegyét összedörgöltem, mire mosolyra húzódtak formás, csókolni való ajkai. 

Lélegzetünk már teljesen egybeolvadt. Ujjai összegyűrték a felsőtestemet takaró anyagot. Zihálni kezdett, ám az elhatározásom nagyon is szilárd volt. Lehunytam én is szemhájaim, s utolsó centiket próbáltam megszüntetni magunk között. Ajkaim találkoztak arca selymes bőrével. 

- Sajnálom, próbálkoznom sem szabadott volna - távolodtam el azonnal, amikor felfogtam, hogy kitért a csók elől. 

- Nem a te hibád, az elején ellent kellett volna mondanom neked. 

Szemeivel a padlót szemlélte, míg mind a két kezemet köré nem fontam, és húztam mellkasomra, egy szoros, megnyugtató ölelésbe. 

Miranda

Újabb egy hét telt el, ismételten szomorú hét napot tudhatunk magunk mögött. Édesanyám állapota nem, hogy javulna, éppen ellenkezőleg. Mostanra már kibírhatatlan fájdalmai vannak, amelyeket igen erős gyógyszerekkel próbálnak visszatartani az orvosok. Szőrnyű mindennap szembenéznem ezzel, hogy az anyám ágyhoz van kényszerülve. Harry mindig mellettem áll, és próbál támogatni, amiért hálás vagyok, bármennyire is mond ellent a szabályzatnak. Hétvégente, amikor meglátogatom édesanyámat, Ő vigyáz a kicsire. Eleinte elleneztem természetesen a dolgot több komoly ok miatt is, ám végül be kellett látnom, hogy nagyon is megszerették egymást. Szerencsére a kis incidensünket nem említette meg, és én sem. Eleinte kellemetlen, furcsa volt a társaságában lenni, de végül megszoktam.

Fiam többször is érdeklődött nagyanyja felől, így nem tudtam elkerülni vele a beszélgetést. Természetesen egy öt éves fiúnak nem mondhatja az senki, hogy a nagymamája halálos beteg, így minél finomabban próbáltam neki elmondani, hogy súlyos betegsége van édesanyámnak, ezért nem láthatja, s azért nincs velünk.

Mai napom sem indult máshogy, mint a többi. Noah-t elkészítettem, miután én is összeszedtem magam, s reggelit készítettem. 

- Bébi, itt a reggeli, gyere, kérlek - kiabáltam ki a nappaliban a mesét néző fiamnak. 

- Mindjárt - enyhén pöszécske hangján felelt. 

Sóhajtottam, de amint válaszolni tudtam volna, a csengő megszólalt. Megtöröltem a kezem, és indultam is megnézni a korai vendéget. Bár sejtésem pontosan volt, hogy ki is lehet az, hiszen minden reggel átjött, és a nap nagy részét együtt töltöttük. Biztos voltam abban, hogy késésben még nem vagyunk, csupán Harry érkezett meg túl korán. Kitártam a bejárati ajtót, s halvány mosollyal néztem az előttem álló kócos hajú srácra.

- Jó reggelt - köszönt nagy mosolyával.

- Neked is - álltam félre, és már be is lépett a házba. - Milyen korai vagy. 

- Voltam futni, és már nem bírtam otthon ülni. Szinte vágyakozott már a szervezetem egy általad készített kávéra - vigyorgott elbővülően. 

- Valóban? - nevettem a konyhába sétálva. - Szerencsédre pont két adagot készítettem - vettem elő a csészéket. - Noah, reggeli - szóltam ismételten fiamnak.

- Szokás szerint mese reggel van? 

- Nem az a problémám, hogy mesét néz. Egyszerűen csak el fogunk késni, és még nem reggelizett. 

Mire megfordultam, Harry-t sehol sem láttam. Kipillantottam a boltíven, - amely elválasztotta az előszobát, s tökéletes rálátást adott a nappalira -, ahol is láttam a göndör férfit éppen a fiamat csiklandozni, majd vállára emelte könnyedén, és elindult az irányomba. Nevetve figyeltem a jelenetet. Noah kacajai melengették szívemet. Természetesen édesanyámmal, a kis barátaival és velem is nevetett sokat, de mióta Harry belépett az életünkben, sokkal többször görbülnek mosolyra ajkai. 

- Nem fogadsz szót anyának? - ült le a székre, fiammal ölében és tovább kínozta. - Tudod, anyunak mindig szót kell fogadni. 

- Harry ... hagyd abba - nevetett levegőt kapkodva a kicsi.

- Enned kell, és a reggeli a legfontosabb étkezés. Nagy, erős fiú szeretnél lenni, igaz? - kérdezte, mire fiam csak bólintani tudott. - Akkor nem kell mást tenned, csak megenni amit anya eléd tesz, és persze szót fogadni neki. 

- Rendben, rendben - nevetett még mindig.

- Hogy mondtad? - húzta tovább Noah agyát. 

- Kérlek szépen, engedj el - pislogott nagyokat. - Reggelizek - sóhajtott fel, amikor sikerült kiszabadulnia Harry csiklandozó karjai körül. 

- Nagyon hatásos volt - néztem a férfire, aki boldogan ültette le maga mellé Noah-t. 

- Hát, bár nincs gyerekem, mindig is úgy véltem, hogy rá lehet őket venni bármire, fenyegetés, vagy bármilyen más dolog nélkül is. 

- Soha nem bántottam - mondtam egyből, amikor is letettem a kávét elé.

- Köszönöm - mondta, s folytatta is. - Sose gondoltam volna, hogy kezet emelnél rá, ne haragudj, hogy félreérthetően fogalmaztam. 

- Nem, persze, hogy máshogy értetted. Csak gondoltam, hogy tisztázom a dolgokat - ültem le. - Biztos vagyok abban, hogy egyszer remek apa lesz belőled. Igazán jól kijössz a gyerekekkel. 

- Hatalmas hiba lenne megfosztani őket a szeretetünktől - kortyolt bele a koffein tartalmú forró italba. - És lássuk be, hogy Noah remek srác. 

- Én is itt vagyok - bökte oldalba Harry-t, fiam, mire mind a ketten felnevettünk. 

- Oké, elnézést kérek nagyfiú - nevetett le rá Harry, majd visszafordult felém. 

Noah lassan elfogyasztotta a neki készített reggelit, majd megitta mellé a más langyos kakaót. Harry-vel mi is megittuk a kávénkat, s amint elpakoltam, indultunk is. 

°°°°

Kórházban jó hírrel a mai napon se szolgálta. Orvos őszintén, ám még is tapintatosan mindig elmondja, hogy mik is történtek. Harry mellettem állt, és támogatott, míg az orvos elmondta, hogy édesanyámnak már meg vannak számlálva a napjai. Mély zokogásban törtem ki, mikor az orvos magunkra hagyott. Szorosan a férfi mellkasába bújtam, amikor is elárasztottak az érzelmeim. Leült, lábára ültetett, s biztosan tartva ölelt. Kezeimmel ingének vékony anyagát szorongattam, még hátamat simogatta. 

- Harry - törtem meg remegő hanggal a közöttünk fellépő csendet. 

- Mondjad - törölte le ujjaival könnyeim. 

- Elvinnél Noah-ért? Még nem fektetik le őket, el szeretném hozni.

- Biztos vagy benne? - hangja aggodalomról árulkodott. 

- Muszáj magam mellett tudnom - távolodtam el tőle minimálisan.

- Ahogy szeretnéd - egyezett bele. 

Derekamnál fogva, oldalához húzott, így vezetett ki a hatalmas épület falai közül. Az út csendben telt. Ablak le volt engedve, így a friss levegő simogatott, s tisztította ki gondolataimat. Lehunytam szemhéjaimat, és úgy vártam, hogy végre megérkezzünk, és magamhoz ölelhessem fiamat. 

- Bemenjek érte? - kérdezte Harry, amint leparkolt 

- Megtennéd? 

- Persze - bólintott megértően, s magamra hagyott. 

Néztem távolodó alakját, ahogyan magabiztosan közelítette meg az óvoda bejáratát. Láttam, hogy páran hasonlóan jöttek a gyerekekért már a korai órákban, így biztos lettem abban, hogy még nem fektették le őket a délutáni alváshoz. 

Vártam a pillanatot, hogy a átölelhessem fiam. Vágytam az olyan emberek társaságára, akik szeretetet közvetítenek felém. Tisztában voltam azzal, hogy hamarosan elfogom veszíteni azt a személyt, aki mindennél többet jelent a számomra.

Pár perc telt el csupán, amikor is megpillanthattam Harry kezét fogva Noah-t. Apró mosoly jelent meg arcomon a jelenetet látva. Figyeltem fiam arcát, és megállapítottam egyből, hogy a nap történéseit. Hamar odaértek a járműhöz, aminek hátsó ajtaját kitárta Harry, így fiam könnyedén mászott be. A két első ülés között előre hajolt, és egy puszit nyomott arcomra.

- Szia anya.

- Szia bébi - varázsoltam arcomra abban a pillanatban legőszintébb mosolyom. - Milyen volt az ovi?

És innentől kezdve se én, se Harry nem jutottunk szóhoz. Noah ontotta magából a történeteket. Igyekeztem boldognak tűnni, azért, hogy ne tűnjön fel a kicsinek, hogy bármi problémám is van. Hallgattam, bólogattam, és néha vissza is kérdeztem. Jó ideig haladtunk a főúton, míg végül le nem kanyarodott Harry. Pontosan tudtam, hogy hova is tartunk. 

Lassan sétáltunk végig a kikövezett úton, míg a pázsiton a már megszokott helyünkön le nem telepedtünk. Plédre ültem, míg a fiúk egyből belevetették magukat a játékba. A mai napon éppen a baseball volt, amit Harry tanított - kivételesen -, Noah-nak. 

Jó volt látni, hogy mennyire is életvidáman, boldogan játszottak, nevettek. Felüdülés volt rájuk nézni. Bármennyire is volt boldog pillanat, még is fájdalmat éreztem. Talán akkor, ott, fogtam fel igazán, hogy ilyen boldog pillanatokban már soha nem lehet jelen velünk. Könnyeim ismételten végigszántották arcomat. Látásomat elhomályosította, és csak homályosan láttam a vigyorgó két fiút. Végigfeküdtem a pléden, és az égre meredtem. Eszembe jutott a gyermekkorom, a fiatal éveim, amikor elmondtam, hogy várandós vagyok Noah-val. 

- Anya, mi a baj? - éreztem meg fiam apró kezét könnyáztatta arcomon. 

Arcomat felé fordítottam, miután nagyjából letöröltem arcom. - Semmi, bébi - erőltettem egy mosolyt magamra. 

- Harry, anya szomorú - fordult a mellém telepedő férfi felé. 

Találkozott tekintetünk. Kezemnél fogva felhúzott, és ma már sokadjára vont ölelő karjai közé. Ajkait halántékomra nyomta, míg magyarázni kezdett valamit a fiamnak, amivel igyekezett megnyugtatni. Ismételten sikerült megnyugtatni kis idő után, és újra hálával is tartoztam neki. 

13.rész ° Az alkotás felszabadít

Harry

Kora reggel ébredtem, bár kétség sem fért ahhoz, hogy mennyire is keveset aludtam az éjszaka folyamán. Tisztán élt bennem a kép Miranda megtört, szomorú arcáról. Szerettem volna segíteni neki, de fogalmam sem volt, hogy hogyan is lenne megfelelő. Féltem attól, hogy eltaszít magától, amikor éppen ellenkezőleg, arra van szüksége, hogy valaki mellette legyen. Abban is biztos vagyok, hogy a megfelelő személy nem én vagyok, bár nagyon is szeretnék az lenni. A számára tökéletes illető. 

Gondolataimba merülve vettem magamra a melegítőm, és indultam el a közeli utcákban futni a szokásos köreimet, amelyeket oly régen tettem már meg. Régebben mindig is segített ez a fajta kikapcsolódás, de most még is úgy éreztem, hogy az agyam csak jobban kattog az egész szituáción. 

Bő egy óra után sikeresen érkeztem vissza a házamhoz, ahol is az emeletre siettem, miközben a hálóm padlóján hanyagul hagytam el izzadt ruháimat. Hideg zuhanyt vettem, amivel hasonlóképpen igyekeztem. Nedves hajamat áttöröltem, ahogyan testemet is, és már öltözködni is kezdtem. Zsebembe csúsztattam telefonom, és a pénztárcám, míg a kocsim kulcsát felkaptam, s meg sem álltam Miranda házáig. 

Boldogított a felismerés, hogy a hófehér autója a ház előtti felhajtón parkolt. Ebből biztosra vettem itthonlétét. Bejáratiajtónál azonnal csengettem, s pillanatok alatt szembetaláltam magam vele. Tekintetem abban a másodpercben térképezte fel testét, amelyet csinos darabok takarták. Ajkaim féloldalas mosolyra húzódtak, amikor tekintetünk újra egybekulcsolódott.

- Szia Harry - szólalt meg simogató hangján.

- Szia, nem zavarlak? 

- Nem, persze, gyere beljebb - állt arrább. 

- Hogy vagy? - kérdeztem, amint a konyhába értünk, s kávéval kínált. 

- Körülményekhez képest megvagyok - tette le elém a csésze koffeint. 

- Voltál már a kórházban?

- Még nem - ült le velem szembe. - Elvittem Noah-t óvodába, azután bevásároltam, és hazajöttem. Most akartam menni, van még két óra látogatási idő. 

- Akkor még is megzavartalak.

- Harry, akárhogy is vesszük, melletted kellene lennem.

- Miranda, az édesanyád, és a fiad mellett a helyed. Ez így helyes. 

- Jelenleg az a munkám, azért kapom a fizetésem, hogy rád figyeljek. 

- Ha megígérem, hogy jó fiú leszek, nem fogsz aggódni? - mosolyogtam rá halványan, mire azonnal viszonozta is azt. 

- Harry, nem miattam, hanem magad miatt kell egészségesnek, és függetlennek lenned a szerektől. 

- Ma voltam futni, ha ez valamelyest megnyugtat. Hozzáteszem, hogy ezt még a drogok előtt csináltam. 

- Büszke vagyok rád - jegyezte meg kicsit vidámabb hangon. 

- Örülök - ittam meg az utolsó korty fekete italomat. - Akkor elvihetlek a kórházba?

- Nem muszáj velem jönnöd - állt fel, hogy a csészét a mosogatóba tehesse. 

- Semmi egyéb tervem nincsen.

- Mi van az írással? Múltkor nagyon is el voltál foglalva.

- Tudod, az úgy volt ... - kezdtem, s zavartam megvakartam tarkóm.

- Csak mondd, hogy semmi közöm hozzá, ennyire egyszerű.

- Micsoda? Nem, egyáltalán nem erről van szó - mondtam egyből. - Igazság az, hogy ez lesz a visszatérő, és egyszerre a befejező könyvem is. 

- Oké, de miért az utolsó?

- Itt az ideje, hogy visszavonulja, így közel a negyvenhez - nevettem fel kínosan.

- Harmincöt éves vagy, Harry, kérlek - nézett rám komolyan. - Egyébként is, milyen témájú lesz?
- Pont ez az - sóhajtottam fel. - Az életemet írom le.
- Önéletrajzi? Ez remekül hangzik - lelkesedett.
- Valóban így gondolod?
- Persze - állt meg előttem. - Igazán remek ötlet. Mármint, szerintem, tudod, érdekelné a rajongóid, az olvasóid, hogy ki is Harry Styles. Nyílván melletted állnak, hiszen a könyveid
Beszélgetésünk folytatódott, s közben indultunk is a kórházba. Faggatott még a készülő könyvemmel kapcsolatban. Lelkére kötöttem, hogy senkinek egy szót se, mire azonnal megesküdött, hogy hallgat. Természetesen a jókedv nem távozott egészen addig a pillanatig, amíg le nem parkoltam a hatalmas épület parkolójában. Csendesen szálltunk ki, s indultunk befelé, egyenesen a megfelelő kórterem irányába. Ajtó előtt megálltam, s közöltem vele, hogy a váróteremben megvárom. Aprót biccentett, s el is tűnt a fehér ajtó mögött. Lassan sétáltam visszafelé a nővérpulthoz, ahol is kértem azt az orvost, akivel múltkor is beszéltem Ms.Kerr állapotáról. Pár perc elteltével meg is jelent, s faggatni kezdtem Miranda édesanyjának állapotáról. Elmondta, hogy az éjszaka rosszul lett, és csak rosszabbodni fog az állapota. Azt tanácsolta, hogy amikor csak tudjuk, látogassuk meg. Tudomásul vettem az információkat, amiket még utána mondott, hogy milyen kezeléseket kap, és milyen gyógyszerekkel csökkentik fájdalmait. Megköszöntem a tájékoztatást, s el is köszöntem. Visszatértem a megfelelő helységbe, ahol is helyet foglalva vártam rá.
Letelt a látogatási idő, amikor is megpillantottam a szomorú, könnyes tekintetű, ám még így is csodásnak vélt nőt. Felállt, míg lassú léptekkel elémsétált. Szorosan karjaimba vontam, és nyugtaton simogítni kezdtem hajánál. Nyakamba fúrta arcát, és ha a helyzet nem ilyen szomorú lett volna, még az élvezet is elárasztotta volna testem, s lelkem.
- Fáj így látni Őt - motyogta.
- Elhiszem - öleltem szorosabban magamhoz enyhén remegő testét.
Jó pár percig így álltunk, amikor is elszakadt tőlem, s megtörölte arcát. Halványan elmosolyodott, majd tudtomra adta, hogy indulhatunk.
- Meddig érsz rá? - fordultam felé már az autóban.
- Négy körül kell mennem Noah-ért.
- Tehát van három óránk. Eljössz velem valahova?
- Persze, úgy is kötelességem veled lenni - motyogta el a végét.
- Oké, ezt inkább nem hallottam - mondtam kicsit komolyabb hangon, s a gázra léptem.
- Azért épségben szeretnék odaérni.
- Ez még nem is gyors - néztem rá egy pillanatra. - De lassítok, természetesen.

****

Házamnál leparkoltam, s kiszálltunk. Kérdően nézett rám, de válaszra hiába is várt, nem kapott. Kézen fogtam, ami miatt éreztem feszengését, viszont foglalkozni egy pillanatig sem foglalkoztam vele. Behúztam a házba, egyenesen az emeletre. Hálószobák felé mentem, s egy pillanatra meg is torpant, amikor enyémnek kilincsére tettem kezem.
- Bízol bennem? - fordultam felé, s kicsit ilyedt tekintetébe néztem.
- Fogalmam sincs, minek akarsz oda vinni?
- Nem vagy tinédzser, még is úgy érzem, mintha egy olyan lánnyal lennék - nevettem fel. - Ne aggódj, semmi olyanban nem lesz részed, amit ellenzel.
- Megnyugtató - vágta oda.
Szemforgatva húzta be a hálómba, de nem álltam meg a szoba túloldaláig, a következő hófehér ajtóig. Gondolkodás nélkül tártam ki, és húztam be magam után abba a helységbe is. Mögöttünk becsuktam, és vártam a reakciójára.
- Egy festőszoba? - pillantott rám döbbenten.
- Mire számítottál? - kérdeztem vissza.
- Őszintén? Fogalmam sincs. Ez teljesen meglepett - vallotta be. - Tudsz festeni.
- Igen - mosolyogtam rá. - Tudod kellett valami az íráson kívül, ami elvonta a gondolataimat, és lenyugtatott amikor szükség volt rá.
- Gyönyörűek - sétált végig a szobán, s ujjaival a vásznak szélén simított végig. - Nem gondoltam volna, hogy erre is képes vagy. Milyen képességed van még? - nézett ismételten rám.
- Mindent a maga idejében - léptem a festékekhez. - Gyere ide - nyújtottam a kezem, amit kisebb hezitálás után el is fogadott.
Magam elé húztam, s kezébe tettem egy sárga színbe mártott ecsetet. Kezét enyémbe vettem, s a vászonhoz helyeztem. Lassan húztam, vezettem a vékony kézfejét, hogy a megfelelő minta kerüljön a fehér felületre. Semmit sem siettem el, s ahogyan odanéztem arcára, nyugodtságot láttam rajta. Mindig is segített kikapcsolni, és a problémáimat elfeledtetni, ennek okául hoztam őt is ide. Ebbe a helységben édesanyámon kívül senki sem járt még, de még sem kellett átgondolnom, hogy Mirandát beengedjem e.
Háta teljesen mellkasomnak simult, még is arcának rezdülései kötötték le minden gondolatom. Óvatosan vezettem szabad kezem derekára, és mintha semmit sem tettem volna, vezette tovább az ecsetvonalat. Elengedtem, s hagytam, hogy magától érezze át. Oldalra tekintett, és egy másik színbe mártotta az ecset végét, amit ismételten a vászonhoz érintett. Érdeklődve figyeltem alkotását.
- Egyedül nem megy - hangja halk volt, s nyugodt.
- Pedig szerintem remekül csinálod - simítottam tenyerem kézfejére.
Együtt festettünk tovább, a színek váltották egymást, míg az érzéseink magunkra hagytak. Ketten voltunk, és a nyugalom. Mélyen lélegzett, s koncentrált, hogy minden megfelelő legyen.
- Ne gondolkozz - suttogtam fülébe, minek hatására pilláit lehunyta.
Ajkaim fülét érintették, aminek köszönhetően remegni kezdett. Elmosolyodtam, s még közelebb vontam, míg másik kezem is csípőjére helyeztem, így már csak szemtanúja voltam annak, hogyan is alkotta meg élete első művét. 

12.rész ° Pár perc boldogság

Harry

Konyhában Miaranda egyből elővette a vacsora elkészítéséhez szükséges dolgokat. Pultnak támaszkodva álltam, s figyeltem minden mozdulását. Tudtam, hogy csak a fia, s a figyelemelterelés végett állt neki összeütni valamit. 

Zöldségeket megmosta és a vágódeszkára helyezte azokat. Hatalmas kést kis kezébe vettem, s szeletelni kezdte a paprikát. Kérdeztem, hogy miben segíthetnék, de csak leintett, hogy üljek le. Továbbra is a helyemen álltam, a márványnak támaszkodva, s onnan figyeltem Őt. 

Kis idő elteltével arra lettem figyelmes, hogy felszisszent. Azonnal mellé léptem, s kezét enyémbe vettem, s egyből konstatáltam a helyzetet, amikor is ujjából kiserkent a vér.

- Ügyetlen vagyok - szólalt meg halkan.

- Bárkivel megeshet - feleltem, s kezét a víz alá húztam. - Hol találok sebtapaszt?

- Felső szekrény, jobb oldalt - biccentett abba az irányba. 

Egyik kezemmel keresgélni kezdtem a dobozt, amit szerencsére hamar meg is találtam. Leemeltem, s elkezdtem keresni egy megfelelő méretű tapaszt. Feltéptem, s a már megszáratt kezére ragasztottam. Láttam, hogy remeg, így tekintetemet arcára vezettem, s csak akkor vettem észre, hogy könnyei makacsul szántották végig arcát. 

- Hé, gyere ide - húzta meleg ölelésbe. 

Hátát simogattam, míg ő csak sírt, s a pólóm anyagába kapaszkodott csípőmnél. Nyugtató szavakat suttogtam, hogy mielőbb elérjem a kívánt hatást, de hiába. Sírt továbbra is, amit meg tudtam érteni, még is fájt így látni. 

- Anya - hallottam meg a kicsi Noah hangját az ajtó irányából. 

Miranda elszakadt tőlem, s megtörölte arcát, majd kisfiához lépett, hogy karjaiba vehesse. Míg ők bizalmas beszélgetést folytattak, addig elpakoltam a dobozt vissza a helyére. Kést megfogtam, s lemostam, mielőtt nekiálltam felszeletelni a maradék zöldséget.
- Befejezem, hagyjad csak - jött mellém Miranda.
- Ülj le, nem szeretnénk egyik ujjadat sem elveszteni - néztem rá halvány mosollyal, amit minimálisan ő maga is viszonzott.
- Én hívtalak meg vacsorára - sóhajtott fel, amikor is végre elfoglalta helyét a pultnál.
- Viszont rád fér a pihenés, illetve, hogy a fiaddal tölts egy kis időt - pillantottam rá. - Egyébként pedig, ha attól félsz, hogy ételmérgezésetek lesz, ne aggódj, kérlek. Remek szakács vagyok.
- Ó, valóban? - kérdezett vissza, s hangjában egy kis vidámságot is kihallottam.
- Hidd el, sokan állnak sorba, hogy megkóstolhassák a főztömet.
- Fogalmam sem volt, hogy ennyire neves ember vagy.
- Látod, sok minden kiderülhet még - néztem rá ismételten.
- A szerénységed már napvilágot látott - kuncogott.
- Anya, segítesz? - tért vissza a helységbe Noah, kezében egy puzzle dobozzal.
- Persze szívem - mosolygott rá édesanyja, s felsegítette a pultra, ahol is kipakolták minden darabot, hogy kezdeni is tudják a játékot.
- Engem kihagytok Noah? - érdeklődtem a kicsinél, játszva a megsértődöttet.
- Majd utána társasozunk - felelte egyszerűen, és édesanyára fordította figyelmét.
Miranda mutogatta, s magyarázta Noah-nak, hogy mit hova kell tenni, hogy megfelelően illeszkedjenek a darabok. Én tovább ügyködtem, hogy mielőbb elkészüljön a vacsora. Szerencsére mindent megtaláltam kis időn belül, amelyre szükségem volt. Ha éppen hosszabb ideig keresgéltem, kisegített és elmagyarázta, hogy hol is találom. Míg főtt a vacsoránk, addig én is csatlakoztam a csoporthoz, hogy elüssem az időt.
- Ez való ide. nem? - helyeztem oda, egy teljesen másik mintájú darabot.
- Harry, az nem oda való - vette ki azonnal kezemből, s helyezte a megfelelő mellé.
- Hát úgy látszik még tanulnom kell - feleltem, s visszalépve a tűzhelyhez, megkevertem az ételt, s félre tettem.
- Bébi, menj, moss kezet - nyomott fia arcára egy puszit, s útjára engedte. - Fenséges illatok vannak - állt fel, s lépett mellém.
- Remélem ízleni is fog - mosolyogtam le rá.
- Biztosan, Noah-tól kell tartanod, eléggé kényes az ételekre - mondta, miközben elővette a tányérokat.
- Imád a fiad, és ezt Te magad is tudod - biztosan jelentettem ki.
- Várjuk meg a vacsora végét.

Miranda

Harry fenséges vacsorát készített nekünk. Minden falat ízét kellően kiélveztem, és ahogyan láttam, fiamnak is nagyon ízlett. Lelkesen mesélt minden félét Harry-nek, akivel eltervezték, hogy lefekvés előtt még társasozni fognak. Mindegyik játékot elmondta, hogy miként is kell játszani, s el is mesélte miért szereti őket.
- Ezeket a játékokat nem ismerem, úgyhogy kíméletesen nyerjél - sóhajtott fel drámaian Harry.
- Rendben van - bólintott maszatos arccal.
- Végeztél? - fordultam felé, ezzel megtörve fiús beszélgetésüket.
- Igen.
- Akkor nyomás a fürdő, elpakolok, és megyek utánad.
- Elkapokolok, te csak menj vele - állt fel Harry, s tette egybe a tányérokat.
Hálás mosolyt küldtem neki, s Noah után mentem. Már meztelenül toporgott a fürdőkád mellett, így sietve engedtem meg a melegvizet. Nevetve emeltem be a kádba, a habok közé.
- Ne csapkodj - nevettem továbbra, amikor is habos lett a ruhám, s megcsiklandoztam.
- Anya - nevetett Ő is.
- Na, fürödjünk, Harry vár rád, egy játék, utána pedig alvás - mondtam minimális szigorral, majd mosdatni kezdtem.

°°°°

- Ne haragudj, csak át kellett öltöznöm, nem bírt magával - ültem le Harry mellé, kezeimbe Noah-val.
- Ó, ennyire eleven vagy még? - vette ki kezeim közül a fiút, és csiklandozni kezdte a pocakját.
- Harry - visított fel nevetve.
- Noah - utánozta a kicsit, míg én nevetve figyeltem az eseményeket.
- Nem tanítalak meg focizni - mutatta fel ujját, ezzel megfenyegetve a férfit.
- Oké oké - engedte el Harry, s segített neki felülni. - Akkor játsszunk, aztán alvás.
Noah lemászott és az üvegasztalra kiterítette a társasjátéknak a tábláját. Bábukat mindenkinek elhelyezte a megfelelő helyre, s közben Harry-t oktatta ki, hogy hogyan is kell játszani. Figyelmesen hallgatott, bólogatott, és néha visszakérdezett.
- Ne húzd már - löktem vállba a mellettem ülő srácot.
- Jól van na - vigyorgott rám, ezzel gödröcskéjét is megmutatva.
Pillanatokon belül neki is kezdtünk a játéknak, míg a háttérben halkan mesének a hangja hallatszott. Felszabadultan játszottunk, semmi sem aggasztott azalatt az idő alatt. Lefoglalták gondolataimat a hülyeségeikkel, s a felesleges mondandójukkal. Rengeteg mindent mondtak össze - vissza.
- Nyertem - kiáltott fel Noah.
- Gratulálok - pacsizott le vele Harry.
- Akkor indulás az emeletre - álltam fel.
- Anya, muszáj? - nézett fel rám hatalmas szemekkel.
- Reggel óvoda, úgyhogy, igen.
- Anya - hajtotta le fejét.
- Megbeszéltük - mondtam kissé szigorúbban.
- Fogadj szót anyának, Noah - szólalt meg Harry. - Ha szeretnéd elmegyek érted holnap, ha anya is megengedi, és akkor esetleg kimehetnénk a parkba.
- Tényleg? - csillant fel egyből a szeme. - Anya, mehetek holnap Harry-vel?
- Persze, de most nyomás az ágyba.
Elköszönt Harry-től, s felsietett az emeletre. Szobában értem utol fiamat. Bemászott a takaró alá, arcára puszit nyomtam, s megsimogattam.
- Jó éjszakát - mondtam neki.
- Jó éjt, anya - pislogott fel rám.
- Szeretlek anya - mondta, amikor már a villanyt oltottam le.
- Én is téged, bébi - hajtottam be az ajtót, s visszasétáltam a földszintre.

°°°°

- Elaludt? - pillantott fel rám Harry a kanapéról.
- Igen - csatlakoztam mellé. - Köszönöm a napot, sokkal tartozom neked.
- Miranda, semmivel sem tartozol - furcsállóan pillantott felém.
- Elfelejtettem egy kis időre a gondokat, és még vacsorát is készítettél, amit meg kell jegyeznem, nagyon is jól sikerült. Hálás vagyok.
- Megmondtam, hogy itt leszek, és segítek.
- Félek, hogy mi lesz anyával - tört ki belőlem hirtelen.
- Gyere ide - húzott magához, s homlokon csókolt. - Minden rendben lesz.
- Megígéred?
- Megígérem.


Ps.: vegyes érzelmeim vannak ezzel a résszel. :| Véleményeket várom, és az új feliratkozóknak is örülnék. Illetve a facebook csoporthoz is nyugodtan lehet még csatlakozni! Xx 

11.rész ° Megtörve

Harry

Amikor megszólalt a telefonom, sóhajtva vettem fel. Semmi hangulatom sem volt senkihez, de valami belső hang még is késztetett. Amint meghallottam a megtört hangot a vonal végéről, tudtam, hogy valami baj történt. Reménykedtem, hogy ne így legyen, de aztán közölte a szőrnyű hírt. Azonnal megkerestem a slusszkulcsot, és sietve közelítettem meg az autóm, amibe el is foglaltam helyem, s a sebességkorlátozással nem törődve tapostam a gázba. 

Kórházig meg sem álltam. Szerencsémre piros lámpát nem fogtam ki, míg a sárgán könnyű szerrel hajtottam át. Parkolóba egyből a bejárathoz álltam, egy másodpercig sem gondolkodtam, mielőtt kiszálltam volna. Sebes léptekkel igyekeztem a recepcióhoz, ahol is Miranda nevét mondtam, mivel az édesanyjáét nem tudtam. Sajnos, így segítségemre sem lehettek, ezért telefonomon tárcsáztam, s pár pillanat múlva amikor is felvette Miranda, elhadarta hol is van. Lépteimet megnyújtva haladtam végig a hosszú folyosón, ahol orvosok, nővérek és betegek, vagy éppen látogatók voltak jelen. Páran rám kapták tekintetüket, de én minden gond nélkül haladtam tovább, míg meg nem láttam a lányt, kezében fiával.
- Hé, mi történt? - kérdeztem egyből, amikor oda értem, s átvettem remegő kezeiből a kicsit.
- Anya, az anyám - sírt meggyötörten, mire hezitálás nélkül magamhoz húztam.
Vállamra hajtotta a fejét, miközben derekamnál markolta a pólóm anyagát. Hátát nyugtatóan simogattam, hogy megnyugtassam. Noah-ra pillantottam, akinek tekintete értetlen volt, így kis fejét másik vállamra hajtotta.
- Üljünk le, gyere - fogtam meg Miranda kezét és a műanyag székekhez vezettem.
A fiút ölembe ültettem, míg próbáltam megnyugtatni édesanyját. Fejét újra vállamnak döntötte, míg szipogott. Derekánál átölelve tartottam. A helyzet mellékes tényezőként hagyta, hogy ez nem teljesen helyes. Tudtam, hogyha teljesen józan lenne gondolkodása, s nem lenne ennyire maga alatt, már régen szóvá tette volna az érintésem.
- Kérlek, elmondod, hogy mi is történt? - türelmesen, még is érdeklődve kérdeztem.
- Rosszul lett - kezdte, ezzel el is távolodott tőlem. - Nappaliban ültünk, és beszélgettünk, amikor is elsápadt, és hirtelen eszméletét vesztette - tekintetét felvezette enyémhez. - Félek Harry - hangja nagyon halk volt, szinte csak suttogás.
- Tudsz valami betegségről esetleg?
- Nem, semmiről - felelte szemeimbe nézve.
- Minden rendben lesz - húztam magamhoz ismételten.
Noah csendesen ült lábamon, míg én Mirandával váltottam pár szót. Amikor viszont újra nekem döntötte könnyáztatta arcát, kis kezét kinyújtotta, s végigsimított a nő arcán, amelyet apró mosollyal néztem végig. Miranda kezébe vette az apró tenyeret, s belecsókolt. Igazán szép pillanat lett volna.
- Elnézést - hallatszott mellőlünk egy férfi hang, mire azonnal felkaptuk tekintetünk. - Önök Ms.Kerr rokonai?
- Igen, a lánya vagyok - állt fel mellőlem Miranda.
- Értem, és ön? - fordult felém, amikor én is felálltam a lány mellé.
- A család barátja - vágta rá egyből Miranda, mire bólintva elfogadta az orvos. - Mondja, kérem, hogy minden rendben.
- Sajnálom asszonyom, de ezt nem tehetem - hangja kemény volt. - Az édesanyja szervezetét rák támadta meg.
- Ugye csak viccel?
- Sajnálom, de nem - nézett a kórlapra. - Tüdő rák alakult ki, méghozzá eléggé előrehaladott állapotban van. Mivel nem találtunk semmilyen dokumentumot, így feltételezzük, hogy az édesanyja nem tudott róla.
Miranda teljesen összetörve állt mellettem. Kezemmel átöleltem derekát, s közelebb vonva magamhoz támogattam elernyedt testét. Az orvos tovább magyarázta a betegséget, és a kezeléseket, amelyek segíthetnének Miranda édesanyján. Az összetört lány kijelentette, hogy nem is látszott rajta, s ennek okaként még mindig érthetetlen számára.
- Bemehetünk hozzá? - érdeklődött.
- Természetesen.
- Itt megvárlak benneteket - simítottam végig hátán.
Bólintott, s átvette tőlem Noah-t, majd elindult a megfelelő szoba irányába. Megvártam amíg a folyosó végén elfordult, s az orvoshoz fordultam.
- Mennyi ideje van?
- Egy, maximum két hónap. Nagyon gyors lefolyású.
- Miért nem volt semmi jele a betegségnek?
- Megem is furcsának találom, de előfordul az ilyen. Mivel kemoterápiát nem kapott, így a kopaszodás emiatt maradt el. Rosszullétek, fájdalmak jelentkeztek már, ezt Ms.Kerr maga is a tudomásomra adta. - tájékoztatott. - Szerencséje van a hölgynek, ugyanis a levegővétellel semmi problémája nem volt a mai napig.
- Tehát ez az ok, ami miatt elájult - egyszerűsítettem.
- Pontosan - helyeselt. - Azt tanácsolom, hogy támogassa a hölgyet, és a kisfiút, és amikor csak tudják, látogassák meg az édesanyát is.
- Rendben, köszönöm doktorúr.

°°°°

Talán bő negyed órát kellett várnom arra, hogy Miranda és Noah visszatérjenek hozzám. A lány szeme még mindig, sőt talán jobban is könnytől ázott volt. Azonnal szorosan megöleltem, s Noah-t ismételten kezeimbe vettem. Csendben haladtunk az autóig, ahova hátra beültettem a fiút, s amint bekötöttem már mentem is előre. Miranda kifelé, maga elé meredt, s míg meg nem álltunk a házuknál, rám sem tekintett.
Leállítottam a motort, majd mind kiszálltunk, s bementünk a házba. Noah semmit sem érzékelt azon kívül, hogy a nagymama beteg, az anyukája pedig szomorú. Leült a szőnyegre és játékaival kezdett foglalatoskodni.
- Köszönöm, hogy velünk voltál - nézett rám.
- Ez természetes - mondtam komolyan. - Figyelj, megértem az ellenérveid, és most nem is magam miatt kérlek, hanem egyszerűen szeretném ha melletted lenne valaki.
- Harry, sajnálom, de nem költözhetek oda. Noah-nak ez a megszokott környezete, és helyes sem lenne.
- Természetesen, ezt megértem, és kénytelen is vagyok elfogadni.
- Holnap, amíg óvodában van, elmennék a dolgaimért - hangja gyenge volt. - Sajnálom, de az első a fiam, a családom és mindig is neki kellett volna lennie - tört fel belőle újra a sírás.
- Hé, minden rendben lesz - öleltem magamhoz kissé bátortalanul. - Belemegyek abba, hogy maradsz itt, de kérlek, enged meg, hogy találkozzunk.
- Rendben - húzódott el. - Tényleg hálás vagyok.
- Tudom, de semmi szükség sincs erre - hajoltam közelebb, s homlokon csókoltam.
- Ezt nem kellene, Harry.
- Sajnálom, de úgy érezem támogatnom kell, és ne tagadd, hogy közelebb kerültünk egymáshoz.
- Kérlek, ne tedd nehezebbé a dolgokat - suttogta.
- Ahogy szeretnéd.
- Maradsz vacsorára? - tette fel bátortalanul a kérdést.
- Örömmel - mosolyogtam rá bíztatón, mielőtt mind a ketten átvonultunk volna a konyhába.

10.rész ° Bizalom

Miranda

Rosszul éreztem magam a tegnap éjszakai történések miatt. Bűntudatom volt az elhangzott szavaim okozta kár miatt. Az évek során már sikeresen megtanultam, hogy amit gondolok többször is gondoljam át, mielőtt kimondom. Ám mióta Harry-t megismertem, minden feje tetejére állt. Szavak csak ömlenek belőlem, amikor is velem van, s túl későn is gondolom át azoknak komoly súlyát. Bánom a hangnemet, amelyet megütöttem, és a szavakat, amiket felé irányították, azt amit nem is gondoltam teljesen komolyan.
Beszélni szerettem volna vele, s tisztázni a dolgokat, de úgy éreztem magam, mint aki éppen veszetten rohanna, s esedezne a bocsánatáért, amikor számomra ő csak egy beteg, semmi több. Ezt próbálom minnél többször a tudatomra hozni, de valamilyen gondolat több esetben is elkergeti e teóriáimat.
Gondoltaimtól a földszintről érkező hangok térítettek vissza. Utolsó pillantást vetettem öltözékemre a tükör előtt, mielőtt táskámat magamhoz vettem volna. Sebes léptekkel igyekeztem a földszintre, ahol is Harry-t pillantottam meg a nappaliban, magában mérgelődve. Telefonját messze hajította el maga mellől. Bátortalanul beljebb léptem, míg halkan kopogtam az üvegajtón. Szinte abban a pillanatban felkapta rám smaragdjait, amelyek szinte lángoltak. Ám ahogy találkozott tekintetünk ellágyult, de továbbra is feszes testtartással ült.
- Minden rendben? - érdeklődtem, még közelebb lépve hozzá.
- Persze - pásztázta végig testem. - Mész valahova?
- Igen, Noah-ért az ovódába - bólintottam rá. - De, ha szükséged van rám, vagy beszélni szeretnél, maradhatok. Csupán telefonálnom kell akkor édesanyámnak.
- Oh, nem nyugodtan menj csak.
- Mi történt? - ültem le mellé a kanapéra.
- Miranda, indulj. Nem szeretnénk, ha a kicsi Noah utoljára maradna ott az édesanyjára várva.
- Harry, kérlek - néztem szemeibe. - Én sajnálom, amit az éjszaka mondtam, nem feléd irányult.
- Ezt megbeszéljük, amikor mind a kettőnknek lesz ideje - fordult vissza a laptopja felé. - Most pedig menj. Noah-t üdvözlöm, és add át neki, hogy alig várom a következő meccsünket - pillantott ismételten rám. - Már ha lesz - motyogta el a végét igen halkan.
- Ne hidd, hogy nem fogom hagyni, hogy együtt töltsétek az időtöket.
- Indulj, Miranda - hangja tisztán hallható volt. - Öleld meg helyettem is.
Minden figyelmét a laptopjának, s azon is az új irományának szentelte. Újabb pillantásával nem illetett, így sóhajtva felálltam, majd kifelé indulva a táskámban, kocsimnak slusszkulcsát megkeresve léptem ki a kellemesen meleg nizzai időbe.
Napszemüveget felcsúsztattam orromra, s amint feloldottam az autóm zárát, már be is szálltam a vezető ülésbe, míg a mellettem lévőbe dobtam hanyagul táskám. Ahogyan becsatoltam a biztonsági övem, indítottam is. Rádiót bekapcsoltam, s halk hangerőre állítottam, hogy gondolataimat elterelje a feldúlt férfiről, akit a lakásában hagytam magába fordulva. Párszor megfordult a fejemben, hogy még is megengedek egy telefont édesanyám felé, hiszen csak pár háztömbnyire van a házunktól az intézmény. Aggódtam, hogy mi is térítette ilyen dühös irányba a hangulatát Harry-nek. Azzal tisztában voltam, hogy nyilván az éjszaka történései még élénken éltek gondolataiban, de abban is teljes mértékben biztos lehettem, hogy más is adott rá okot arra, hogy kellően feldühödjön.
Bő negyed óra alatt már sikeresen meg is érkeztem az óvoda épülete elé. Leparkoltam, s aggodalmamat elűzve, mosolyt varázsoltam arcomra. Bezártam az ajtókat, s hosszú lépteimmel közelítettem meg az épületet. Folyosón összetalálkoztam pár anyukával, akik hasonlóan a gyermekükért érkeztek. Kedvesen üdvözöltük egymást menet közbe, míg meg nem érkeztem ahhoz a csoporthoz, amelybe Noah járt. A pedagógus, aki be volt osztva késő délutánra rám nézett, s szívélyes mosollyal köszöntött. Fiam semmit sem észlelt a nagy játszadozásból. Közelebb mentem, s leguggoltam mögé.
- Mi jót játszol, bébi? - figyeltem a kis kezeiben pihenő autókat.
- Anya - kapta fel egyből a fejét, s már borult is karjaim közé. - Képzeld, megengedte a mama, hogy az új autókat, amiket Harry-től kaptam, elhozhatom - mutatta meg a játékokat lelkesen, amelyeket még nem láttam.
- És engedted, hogy más is játsszon vele, igaz?
- Igen, a barátaimnak is tetszettek - bólogatott. - Harry nem jött veled?
- Nem, bébi, de nagy ölelést küld, és alig várja, hogy újra focizzatok.
- Oh, én is.
- Készen vagy, bébi? Indulhatunk?
Együttes erővel összeszedtük a játékait a hátizsákjába, majd váltottam még pár szót az óvónővel. Kézen fogtam Noah-t, s kivezettem az előtérbe, ahol is a jelével, - amely egy focilabda volt - ellátott szekrényhez mentünk. Segítettem leváltani a benti cipőjét az utcaira, összeszedtem a dolgait, amiket haza kellett vinnem kimosni és hasonlók. Végeztem, majd kézen fogtam, és kisétáltunk az épületből, miközben lelkesen ecsetelte a mai napját. Beavatott a kis titkokba, amiket a barátaival beszélgettek. Bizalmasan lelkemre kötötte, hogy senkinek se áruljam el a bizalmas gondolataikat.
Mindig is közel álltak a szívemhez az effajta gyermekek, akik nyíltan, szókimondóan töltik a mindennapjaikat. amióta pedig Noah világra jött, s beszélni is megtanult - bár még igen minimális szókinccsel - jobban a szívemhez nőttek a gyermekek. Fiammal a gondolataimban hunyom le minden áldott éjjel a szemhéjaim. Tudom, valaki biztosan rossz anyának ítél meg, hogy a fiamat csak úgy a munkám miatt nagymamájára hagytam, de megvolt az okom rá. Egyszerűen késztetést éreztem, hogy egy olyan remek embert, mint Harry-t, aki oly sok mindent le tett már az asztalra, veszni hagyjam a maga rossz környezetében. Erre régebben esküt tettem, és megszegése még véletlenül se fordult meg fejemben. Noah a mindenem. Az, hogy Harry és ő közel kerültek egymáshoz csak jobban segíti a helyén tartani gondolataim. Hiszek abban, hogy a férfi igen is javulni fog fiam mellett, míg Noah esetleg egy apai példát láthat a szeme előtt.
Gondolataim közepette már meg is érkeztünk a házunkhoz, így kiszálltam, s utána segítettem fiamnak is kiszállni a gyerekülésből. Táskáját húzva maga után szaladt be a házba. Utána kiabáltam, hogy lassabban, de mintha a falnak beszéltem volna. Táskámat felkapva követtem.
- Szia anya - öleltem meg édesanyám.
- Hogy vagy kicsim? - mentünk be a nappaliba, ahova pillanatokon belül Noah szaladt be. Mancsai még nedvesek voltak a kézmosástól, így egy szalvétával, - ami az asztalra volt készítve - szárazra töröltem. Felült a kanapéra és maga elé vett egy csokis muffint. Anya azonnal ölébe helyezte a tányért, hogy a morzsa arra potyogjon. Eközben feleltem édesanyámnak a feltett kérdésére is.
- Noah nagyon sokat mesél minden találkozás után Harry-ről - újságolta el.
- Nagyon megkedvelték egymást - feleltem mosolyogva.
- Miranda, nem szeretnék kételkedni a döntésedben, még is te vagy az orvos, és tanultad a dolgokat. Én csak az anyád vagyok, akinek élettapasztalata van e - téren. De, jól meg gondoltad, hogy a fiadat a közelébe engeded?
- Anya, ott vagyok én is. Nem történik semmi olyan, amit Noah ne akarna, vagy éppen én ne engednék meg.
- Bízol benne?
Ez a kérdés egy pillanatra rabjává tett gondolataimnak. Eddig bele sem gondoltam ebbe a bizalom dologban, bár nyilván, ha veszélyesnek tartanám, mindent megtennék azért, hogy Noah-t távol tartsam tőle. Kedvességen, törődésen kívül semmi mást nem vélek felfedezni Harry-ben, amikor együtt töltik idejüket.
- Bízom, bár kettesben nem hagyom őket. Legalábbis példa még nem volt rá. - vallottam be.
- Véleményem szerint erre ne is kerítsünk sort.
- Anya, kérlek ítélkezés helyett, inkább Te magad is megismerhetnéd.
- Esetleg közöd van hozzá? - váltott komolyabb hangnemre.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? - néztem rá döbbenten. - Te is tudod jól, hogy az ilyesmi tiltott.
- Édesem, más dolog, hogy tiltott és annak okául űzöd el az érzéseid a gondolatodból, vagy pedig őszintén gondolod úgy, hogy Ti ketten soha nem alkotnátok jó párost.
- Muszáj erről beszélnünk? Semmi sincs közöttünk a beteg, s ápoló kapcsolaton kívül. Egy fedél felett lakunk, de ennyi az egész.
- Szerinted Ő is csak amolyan gondozójaként tekint rád?
- Felnőtt férfi, és joga van a saját gondolataihoz. Ha többet érez, az a saját dolga.
- Kicsim - fogta meg a kezem. - Ismerlek, és látom a szemeidbe, hogy számodra igen is sokat jelent.
- Semminél sem jelent többet, mint a többi betegem - vágtam rá egyből.
- Még is nyomaszt valami - fogta mind a két kezemet sajátjai közé.
Tekintetünk találkozott én pedig teljesen lefagytam. Fogalmam se volt, hogy helyes döntés e egyáltalán szóba hoznom az ajánlatát. Tudatában voltam annak, hogy anyám kellően fejtené ki véleményét ezzel kapcsolatban, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Míg én elmerültem a saját világomba, anyám elsápadt.
- Anya, rendben vagy? - aggódtam egyből.
- Persze szívem, csak kicsit fáradt vagyok - felelte igen halvány mosollyal.
- Annyira sápadt az arcod.
- Minden a legnagyobb rendben kicsim - mosolya már annyira sem látszott arcán, mint előtte. Szemhéjai lecsukódtak, s eszméletét vesztette. Azonnal aggódva, könnyes szemmel szólongatni kezdtem, de hiába. Meg sem mozdult. Noah azonnal kérdésekkel bombázott, amelyekhez türelmem, s akaratom sem volt, felelni. sietve kaptam a táskámhoz, és telefonomon tárcsáztam is a mentőállomást. Amint elhadartam mindent, leraktam, és egy másik személyt hívtam.
- Miranda - ejtette közömbösen a nevem.
- Kérlek, gyere a házunkhoz - akadozó lélegzettel mondtam.
- Mi történ?
- Anyám rosszul lett, már a mentők is úton vannak.
- Azonnal indulok - bontotta a vonalat.

9.rész ° Zamatos vörösbor, könnyed őszinteség

Miranda

Napok teltek, Harry állapota pedig teljesen úgy tűnt, hogy rendbe jött. Újra elővette a régi írásait, s a nappaliját, elfoglalta a sok kézirat, és a laptopja. Belemerült a dolgokba, bár őszintén fogalmam sem volt, hogy min is dolgozik igazán. Néha feltett pár kérdést a munkámmal kapcsolatban, amikre eleinte igen szűkszavúan válaszoltam, míg teljesen fel nem engedtem mellette. 

Noah-val jobban megismerkedett, s egyre több időt is töltöttek együtt, amely számomra felüdülés volt. Délutánonként a parkban töltöttük a szabadidőnket, vagy elmentünk moziba egy - egy mesére. Édesanyám többször is szóvá tette, hogy ez nem helyes, de számomra igen is fontos volt. Mind a két fél remekül érezte magát. Bíztam abban, hogy Harry-nek így teljes mértékben megváltozik a gondolkodása, és csak még jobban alátámasztja azt, hogy nem fog visszaesni az alkohol és a drog hatása alá. 

Mint ahogy minden este, ma is elköszöntünk egymástól, jó éjszakát kívánva, s a saját hálónkba vonultunk. Lezuhanyoztam, s ledőltem az ágyamba, ám az álmaim messze elkerültek. Testem fáradt volt, ám mindhiába. Forgolódtam, míg meg nem untam az egészet, s indultam meg a földszintre. Konyhába érkezve a hűtőből magamhoz vettem egy üveg édes, vörös bort. Talpas poharat nagyjából félig töltöttem, s azzal együtt sétáltam ki az balkonra. Leültem a fonott kanapéra, s élveztem a csodás, felhőtlen éjszakát. Az ég tele volt csillaggal, amely tökéletessé varázsolta a nizzai éjszakát. Csend, s béke lengett körül, míg a kert mögül lehetett hallani a tenger halk megmozdulását. 

Kis ideig csodálhattam csendesen csupán. Hangokat hallottam, így a hatalmas ajtóra pillantottam, amely felőle a lépteket tisztán hallottam. A hanghoz pillanatokon belül társult egy kép is, méghozzá egy egyszerű rövidnadrágot viselő férfitest, amelynek kezében hasonlóan egy talpas, üvegpohár lapult meg. Azonnal oldalra nézett, s rám emelte tekintetét, amelyből a sötétség ellenére is tisztán ki lehetett venni a ragyogás és a meglepődöttség elegyét. 

- Oh, fogalmam sem volt, hogy itt vagy - kezdett egyből mentegetőzni. - Ha gondolod, bemehetek.

- Harry, ez a Te házad - szólaltam fel azonnal. - Egyébként pedig nem zavarsz. Csak kiültem, mert nem bírtam aludni. 

- Értem - ezzel végre elfoglalta helyét a velem szembeni fotelben. 

Jó pár percig ültünk egymással szembe, s csendben iszogattuk a borunkat, amely kellően zamatos volt. Egyből belopta magát szívembe, ahogyan a gyönyörű táj, és a csodás pillanat is. Minimálisan kellemetlennek lehetett volna érezni a szituációt, de én még sem tettem. Mind a ketten elvoltunk a magunk gondolataiban. 

- Köszönöm, hogy ennyire foglalkozol a fiammal - törtem meg végül én a csendet.
- Remek srác - szentelte egyből nekem figyelmét. - Élvezem az időt, amit vele tölthetek.
- Remekül bánsz a gyerekekkel.
- Megnyugtatnak, és újra gyermekként viselkedhetek velük. Teljesen feloldódom, és egyszerűen csak azaz idő létezik akkor, semmi más.
- Nem gondolkoztál családalapításon?
Feltettem a kérdést minden gondolkodás nélkül, s egyből meg is bántam. Arca döbbent, de gondolkodó is volt. Jó pár pillanatot, percet várt mire, mosollyal az arcán beleivott poharába, ám szem elől egy másodpercre sem vesztett el. Végig követte minden mozdulatom, amely kicsit meg is lepett.
- Sajnálom, ez túl személyes volt - vágtam rá.
- Nem, semmi baj  - mosolya biztatóan kedves volt. - Amikor ide költöztem, akkor teljesen csak az írásnak éltem. Természetesen randizgattam, de egyik sem volt olyan komoly, hogy már ilyen komoly terveket szőjek. Hosszú távú kapcsolataim voltak, még is megmaradtam a sima randizgatásnál. Mindegyik lány fiatalabb volt nálam, így ők sem gondolkoztak annyira előre. - hangja őszintének tűnt, s közben néha még el is merengett magában. - Tudod, meglepett, hogy van egy fiad.
- Mindenki meglepődik. Szerintünk fiatalon vállaltam, ami igaz is. Még iskolába jártam, bár ha belegondolunk, van aki már a húszas évei elején vállal.
- Megkérdezhetem, hogy mennyi idős is voltál?
- Huszonöt. Noah, most öt éves.
- Tehát a tanulmányaid végén.
- Igen, az utolsó évem volt - helyeseltem.
- És a párod, Noah apukája, hogy viseli, hogy nem otthon élsz velük? - érdeklődött tovább.
Arcomra minden érzelem kiült, így egyből mentegetőzni kezdett, amit én sietve le is állítottam. Nehéz, fájó emlék volt, de tudtam, mindig is tudtam, hogy el kell mondanom másnak is, még ha ez a személy egy olyan ember, aki a betegem. Azt vallottam, hogy a beszélgetés, az, hogy én mesélek az életemről, az a kezelt személyt is beszélgetésre készteti.
- Amikor megfogant a fiam, magunkra hagyott - fogalmaztam meg röviden.
- Sajnálom.
- Nem a Te hibád Harry - kortyoltam az italomba ismételten. - Egyszerűen fontosabb volt neki minden más.
- Munka? - kérdezett rá egyszerűen.
- Az ő esetében fogalmazhatunk így is - nevettem fel keserű szájízzel, mire kérdő pillantásával találtam magam szemben, így folytattam is. - Drogozott, pontosabban terjesztette, bár ha engem kérdezel, szerintem élt is vele. Amikor fontosabbá vált neki a drog, és az alkohol, akkor határoztam el, hogy véget vetek mindennek, a fiam érdekében. Egyik éjjel a fejemhez vágta, hogy mennyire is meggondolatlan volt, amikor teherbe ejtett. Akkor ott, összepakoltam a dolgait, ami szerencsére nem volt olyan sok, és kitettem. Azután elköltöztem édesanyámhoz, aki mindenben segített, és segít a mai napig. - néztem a távolba, miközben a szavak minden gondolat nélkül hagyták egy ajkaim. - Elhatároztam, hogy egy intézetben fogok dolgozni, ahol is az ilyen embereknek segítsek. Úgy éreztem, hogy meg kell mentenem őket saját maguktól. - folyt végig egy könnycsepp arcomon, amit azonnal le is töröltem, és elvettem magam kínomban. - Sajnálom, nem kellene ilyen ostobaságokat beszélnem, és untatni vele téged.
- Miranda, kérlek semmiért se kérj bocsánatot. Igazán sajnálom, amit az a férfi tett veled, és a fiaddal. Egyáltalán nem ezt a bánásmódot érdemeltétek. - tekintete sajnálkozó volt, amit mindenáron kerülni szerettem volna.
- Kérlek, ne nézz így rám - sóhajtottam fel. - És bocsáss meg, hiszen Te magad is hasonlóan függő voltál, amíg nem segítettünk neked. Most meg itt ülök, és veled fogyasztok alkoholt. Szánalmasnak érzem magam.
- Ne tedd - ült át mellém a kis kétszemélyes kanapéra. - Ez csak egy fél pohár vörös bor, ami segít ellazulni. Semmi rossz nincs abban, ha beszélgetünk. Azzal pedig, hogy kifejtetted a véleményed, egy cseppet sem bántottál meg. Tisztában vagyok a problémával, amellyel küzdök, de minden nap felveszem a harcot, mert úgy érzem, hogy van miért, és talán kiért harcolnom - nézett mélyen szemeimbe,  miközben ajkai formálták a szavakat. Letörölte ujjával a könnyeim, és mellkasára vont. Tudtam, hogy a szabályzat, és minden megtiltja az effajta dolgokat, de megnyugvást, békét éreztem a szorosan ölelő karjaiban, miközben csendesen tovább merengtünk az éjszakába.
Férfias illata körüllengett, s megbabonázott. Mindig is imádtam a férfiak kellemes illatát, és ezt csak jobban alá támasztotta, amikor is lehunyt pillákkal élveztem a pillanatot. Ám ahogyan megnyugodtam, úgy tértek vissza a józan gondolataim is. Felültem, s megtöröltem arcomat kézfejemmel. Megvetettem magam, amiért ennyire gyengének látott Harry. Soha nem szabadott volna ennek megtörténnie.
- Ne haragudj, fogalmam sincs mi történt velem. Ennek soha nem szabadott volna megtörténnie. - mentegetőztem.
- Miranda - fogta meg a kezem finoman, ahogyan felálltam. - Emberből vagy. Egy csodás nő vagy, aki harcol a fiáért, és önzetlenül segít az embereken. - állt fel, ezzel minimálisan fölém magasodott. - Soha ne kérj elnézést azért, mert érzékeny vagy, és mert megvéded a fiad, és magad. Csodállak, amiért ilyen erős vagy, és ki állsz az igazadért, és a kicsi Noah-ért, aki imádni való. Ha valakinek itt elnézést kellene kérnie, az én vagyok.
- Mi? Miért kellene? - értetlenül néztem zöld íriszeibe.
- Miattam vagy itt, és nem pedig otthon Noah-val. Elszakítottalak a fiadtól, de ezt helyre szeretném hozni. - mielőtt félbeszakíthattam volna, ujját ajkaimra helyezte. - Kérlek, tudom, hogy önző dolog, és gyors, s talán még igen helytelen is, de mivel neked itt kell maradnod mellettem - megakadt, s elpillantott, mielőtt folytatta volna. - Esetleg Noah is ideköltözhetne.
- Tessék? - döbbentem meg. - Harry, ez valóban rossz ötlet.
- Nincs hiányérzeted? - nézett vissza rám egyből.
- Természetesen van, hiszen a fiamról van szó, akiért bármit megtennék.
- Akkor miért nem fogadod el az ajánlatom?
- Csupán azért, mert az sem normális, hogy én beköltöztem hozzád - sóhajtottam fel, s nyugodtabb hangon folytattam. - Ez az első alkalom, hogy ilyen ajánlatot kaptam. Pontosan Noah volt az oka annak, hogy sokáig halogattam a döntésem meghozatalát. Te beteg vagy, illetve .. - akartam javítani magamon, de fejét nevetve megrázta.
- Bizalmatlan vagy, hát persze. Ócska ötlet volt, hiszen egy drog és alkohol problémákkal küzdő emberrel nem hozod egy fedél alá a fiad. Megértem. - nézett rám.
Arcán megbántódás nyomait láttam. Csalódott, és ezt egy pillanatra sem rejtette el előlem. Elmosolyodott keserűen, s zsebébe csúsztatta kezeit.
- Harry ..
- Semmi gond, valószínű, ha lenne gyerekem, magam sem engedném egy ilyen emberhez, mint amilyen én is vagyok.
Mielőtt mondhattam volna bármit is, hátat fordított nekem, s az üveg ajtó mögött el is tűnt. Fájdalmat, keserűséget éreztem. Megbántottam. Gondolkoznom kellett volna, mielőtt ajkaimat a szavak elhagyták volna. Megfogtam a poharakat, s magam után becsukva az ajtót indultam a konyhába, ahol mindent a helyére tettem.
Lassan lépkedtem fel a lépcsőn, ám mielőtt a szobámba mentem volna, láttam Harry résnyire nyitva hagyott ajtaján keresztül, hogy a villany még ég. Kényszert éreztem, hogy bemenjek, de végül a szobámba mentem, s bedőltem az ágyamba a feledés reményében.

°°°°°

Sziasztok! :)

Hú, hát régen írtam ide, sőt aki nyomon követi több írásom, tudja, hogy blogokhoz nem szoktam írni, csak nagyon ritkán. Inkább a csoportba, - amihez még mindig lehet csatlakozni: LINK . Már 500 fölött van a csoport létszáma, ami számomra nagyon is sokat jelent. Nem is tudom, hogy esetleg magyar blogcsoportba van e máshol ekkora szám, de nem is fontos. Számomra ez egy csoda. 
Meg szeretném köszönni elsősorban az 55 feliratkozót, 19 bloglovin követést, illetve az előző részhez érkezett megjegyzéseket is! 
Cserékkel kapcsolatban: Nyugodtan lehet kérni.. ha valaki gondolja akár chaten, akár a "cserék" oldalnál írhat. Ha kiraktál, akkor azt írd meg, és már raklak is. Kérdezni nem kell!! ;) 

Sajnálom.... tudom, hogy ez a rész rövidre sikeredett, de nem szántam bővebbre, megfogalmazni. Remélem azért tetszett. :/
Az újabb résszel igyekezni fogok.. 

Ölelés & Csók.: Alexa S.