13.rész ° Az alkotás felszabadít

Harry

Kora reggel ébredtem, bár kétség sem fért ahhoz, hogy mennyire is keveset aludtam az éjszaka folyamán. Tisztán élt bennem a kép Miranda megtört, szomorú arcáról. Szerettem volna segíteni neki, de fogalmam sem volt, hogy hogyan is lenne megfelelő. Féltem attól, hogy eltaszít magától, amikor éppen ellenkezőleg, arra van szüksége, hogy valaki mellette legyen. Abban is biztos vagyok, hogy a megfelelő személy nem én vagyok, bár nagyon is szeretnék az lenni. A számára tökéletes illető. 

Gondolataimba merülve vettem magamra a melegítőm, és indultam el a közeli utcákban futni a szokásos köreimet, amelyeket oly régen tettem már meg. Régebben mindig is segített ez a fajta kikapcsolódás, de most még is úgy éreztem, hogy az agyam csak jobban kattog az egész szituáción. 

Bő egy óra után sikeresen érkeztem vissza a házamhoz, ahol is az emeletre siettem, miközben a hálóm padlóján hanyagul hagytam el izzadt ruháimat. Hideg zuhanyt vettem, amivel hasonlóképpen igyekeztem. Nedves hajamat áttöröltem, ahogyan testemet is, és már öltözködni is kezdtem. Zsebembe csúsztattam telefonom, és a pénztárcám, míg a kocsim kulcsát felkaptam, s meg sem álltam Miranda házáig. 

Boldogított a felismerés, hogy a hófehér autója a ház előtti felhajtón parkolt. Ebből biztosra vettem itthonlétét. Bejáratiajtónál azonnal csengettem, s pillanatok alatt szembetaláltam magam vele. Tekintetem abban a másodpercben térképezte fel testét, amelyet csinos darabok takarták. Ajkaim féloldalas mosolyra húzódtak, amikor tekintetünk újra egybekulcsolódott.

- Szia Harry - szólalt meg simogató hangján.

- Szia, nem zavarlak? 

- Nem, persze, gyere beljebb - állt arrább. 

- Hogy vagy? - kérdeztem, amint a konyhába értünk, s kávéval kínált. 

- Körülményekhez képest megvagyok - tette le elém a csésze koffeint. 

- Voltál már a kórházban?

- Még nem - ült le velem szembe. - Elvittem Noah-t óvodába, azután bevásároltam, és hazajöttem. Most akartam menni, van még két óra látogatási idő. 

- Akkor még is megzavartalak.

- Harry, akárhogy is vesszük, melletted kellene lennem.

- Miranda, az édesanyád, és a fiad mellett a helyed. Ez így helyes. 

- Jelenleg az a munkám, azért kapom a fizetésem, hogy rád figyeljek. 

- Ha megígérem, hogy jó fiú leszek, nem fogsz aggódni? - mosolyogtam rá halványan, mire azonnal viszonozta is azt. 

- Harry, nem miattam, hanem magad miatt kell egészségesnek, és függetlennek lenned a szerektől. 

- Ma voltam futni, ha ez valamelyest megnyugtat. Hozzáteszem, hogy ezt még a drogok előtt csináltam. 

- Büszke vagyok rád - jegyezte meg kicsit vidámabb hangon. 

- Örülök - ittam meg az utolsó korty fekete italomat. - Akkor elvihetlek a kórházba?

- Nem muszáj velem jönnöd - állt fel, hogy a csészét a mosogatóba tehesse. 

- Semmi egyéb tervem nincsen.

- Mi van az írással? Múltkor nagyon is el voltál foglalva.

- Tudod, az úgy volt ... - kezdtem, s zavartam megvakartam tarkóm.

- Csak mondd, hogy semmi közöm hozzá, ennyire egyszerű.

- Micsoda? Nem, egyáltalán nem erről van szó - mondtam egyből. - Igazság az, hogy ez lesz a visszatérő, és egyszerre a befejező könyvem is. 

- Oké, de miért az utolsó?

- Itt az ideje, hogy visszavonulja, így közel a negyvenhez - nevettem fel kínosan.

- Harmincöt éves vagy, Harry, kérlek - nézett rám komolyan. - Egyébként is, milyen témájú lesz?
- Pont ez az - sóhajtottam fel. - Az életemet írom le.
- Önéletrajzi? Ez remekül hangzik - lelkesedett.
- Valóban így gondolod?
- Persze - állt meg előttem. - Igazán remek ötlet. Mármint, szerintem, tudod, érdekelné a rajongóid, az olvasóid, hogy ki is Harry Styles. Nyílván melletted állnak, hiszen a könyveid
Beszélgetésünk folytatódott, s közben indultunk is a kórházba. Faggatott még a készülő könyvemmel kapcsolatban. Lelkére kötöttem, hogy senkinek egy szót se, mire azonnal megesküdött, hogy hallgat. Természetesen a jókedv nem távozott egészen addig a pillanatig, amíg le nem parkoltam a hatalmas épület parkolójában. Csendesen szálltunk ki, s indultunk befelé, egyenesen a megfelelő kórterem irányába. Ajtó előtt megálltam, s közöltem vele, hogy a váróteremben megvárom. Aprót biccentett, s el is tűnt a fehér ajtó mögött. Lassan sétáltam visszafelé a nővérpulthoz, ahol is kértem azt az orvost, akivel múltkor is beszéltem Ms.Kerr állapotáról. Pár perc elteltével meg is jelent, s faggatni kezdtem Miranda édesanyjának állapotáról. Elmondta, hogy az éjszaka rosszul lett, és csak rosszabbodni fog az állapota. Azt tanácsolta, hogy amikor csak tudjuk, látogassuk meg. Tudomásul vettem az információkat, amiket még utána mondott, hogy milyen kezeléseket kap, és milyen gyógyszerekkel csökkentik fájdalmait. Megköszöntem a tájékoztatást, s el is köszöntem. Visszatértem a megfelelő helységbe, ahol is helyet foglalva vártam rá.
Letelt a látogatási idő, amikor is megpillantottam a szomorú, könnyes tekintetű, ám még így is csodásnak vélt nőt. Felállt, míg lassú léptekkel elémsétált. Szorosan karjaimba vontam, és nyugtaton simogítni kezdtem hajánál. Nyakamba fúrta arcát, és ha a helyzet nem ilyen szomorú lett volna, még az élvezet is elárasztotta volna testem, s lelkem.
- Fáj így látni Őt - motyogta.
- Elhiszem - öleltem szorosabban magamhoz enyhén remegő testét.
Jó pár percig így álltunk, amikor is elszakadt tőlem, s megtörölte arcát. Halványan elmosolyodott, majd tudtomra adta, hogy indulhatunk.
- Meddig érsz rá? - fordultam felé már az autóban.
- Négy körül kell mennem Noah-ért.
- Tehát van három óránk. Eljössz velem valahova?
- Persze, úgy is kötelességem veled lenni - motyogta el a végét.
- Oké, ezt inkább nem hallottam - mondtam kicsit komolyabb hangon, s a gázra léptem.
- Azért épségben szeretnék odaérni.
- Ez még nem is gyors - néztem rá egy pillanatra. - De lassítok, természetesen.

****

Házamnál leparkoltam, s kiszálltunk. Kérdően nézett rám, de válaszra hiába is várt, nem kapott. Kézen fogtam, ami miatt éreztem feszengését, viszont foglalkozni egy pillanatig sem foglalkoztam vele. Behúztam a házba, egyenesen az emeletre. Hálószobák felé mentem, s egy pillanatra meg is torpant, amikor enyémnek kilincsére tettem kezem.
- Bízol bennem? - fordultam felé, s kicsit ilyedt tekintetébe néztem.
- Fogalmam sincs, minek akarsz oda vinni?
- Nem vagy tinédzser, még is úgy érzem, mintha egy olyan lánnyal lennék - nevettem fel. - Ne aggódj, semmi olyanban nem lesz részed, amit ellenzel.
- Megnyugtató - vágta oda.
Szemforgatva húzta be a hálómba, de nem álltam meg a szoba túloldaláig, a következő hófehér ajtóig. Gondolkodás nélkül tártam ki, és húztam be magam után abba a helységbe is. Mögöttünk becsuktam, és vártam a reakciójára.
- Egy festőszoba? - pillantott rám döbbenten.
- Mire számítottál? - kérdeztem vissza.
- Őszintén? Fogalmam sincs. Ez teljesen meglepett - vallotta be. - Tudsz festeni.
- Igen - mosolyogtam rá. - Tudod kellett valami az íráson kívül, ami elvonta a gondolataimat, és lenyugtatott amikor szükség volt rá.
- Gyönyörűek - sétált végig a szobán, s ujjaival a vásznak szélén simított végig. - Nem gondoltam volna, hogy erre is képes vagy. Milyen képességed van még? - nézett ismételten rám.
- Mindent a maga idejében - léptem a festékekhez. - Gyere ide - nyújtottam a kezem, amit kisebb hezitálás után el is fogadott.
Magam elé húztam, s kezébe tettem egy sárga színbe mártott ecsetet. Kezét enyémbe vettem, s a vászonhoz helyeztem. Lassan húztam, vezettem a vékony kézfejét, hogy a megfelelő minta kerüljön a fehér felületre. Semmit sem siettem el, s ahogyan odanéztem arcára, nyugodtságot láttam rajta. Mindig is segített kikapcsolni, és a problémáimat elfeledtetni, ennek okául hoztam őt is ide. Ebbe a helységben édesanyámon kívül senki sem járt még, de még sem kellett átgondolnom, hogy Mirandát beengedjem e.
Háta teljesen mellkasomnak simult, még is arcának rezdülései kötötték le minden gondolatom. Óvatosan vezettem szabad kezem derekára, és mintha semmit sem tettem volna, vezette tovább az ecsetvonalat. Elengedtem, s hagytam, hogy magától érezze át. Oldalra tekintett, és egy másik színbe mártotta az ecset végét, amit ismételten a vászonhoz érintett. Érdeklődve figyeltem alkotását.
- Egyedül nem megy - hangja halk volt, s nyugodt.
- Pedig szerintem remekül csinálod - simítottam tenyerem kézfejére.
Együtt festettünk tovább, a színek váltották egymást, míg az érzéseink magunkra hagytak. Ketten voltunk, és a nyugalom. Mélyen lélegzett, s koncentrált, hogy minden megfelelő legyen.
- Ne gondolkozz - suttogtam fülébe, minek hatására pilláit lehunyta.
Ajkaim fülét érintették, aminek köszönhetően remegni kezdett. Elmosolyodtam, s még közelebb vontam, míg másik kezem is csípőjére helyeztem, így már csak szemtanúja voltam annak, hogyan is alkotta meg élete első művét.