11.rész ° Megtörve

Harry

Amikor megszólalt a telefonom, sóhajtva vettem fel. Semmi hangulatom sem volt senkihez, de valami belső hang még is késztetett. Amint meghallottam a megtört hangot a vonal végéről, tudtam, hogy valami baj történt. Reménykedtem, hogy ne így legyen, de aztán közölte a szőrnyű hírt. Azonnal megkerestem a slusszkulcsot, és sietve közelítettem meg az autóm, amibe el is foglaltam helyem, s a sebességkorlátozással nem törődve tapostam a gázba. 

Kórházig meg sem álltam. Szerencsémre piros lámpát nem fogtam ki, míg a sárgán könnyű szerrel hajtottam át. Parkolóba egyből a bejárathoz álltam, egy másodpercig sem gondolkodtam, mielőtt kiszálltam volna. Sebes léptekkel igyekeztem a recepcióhoz, ahol is Miranda nevét mondtam, mivel az édesanyjáét nem tudtam. Sajnos, így segítségemre sem lehettek, ezért telefonomon tárcsáztam, s pár pillanat múlva amikor is felvette Miranda, elhadarta hol is van. Lépteimet megnyújtva haladtam végig a hosszú folyosón, ahol orvosok, nővérek és betegek, vagy éppen látogatók voltak jelen. Páran rám kapták tekintetüket, de én minden gond nélkül haladtam tovább, míg meg nem láttam a lányt, kezében fiával.
- Hé, mi történt? - kérdeztem egyből, amikor oda értem, s átvettem remegő kezeiből a kicsit.
- Anya, az anyám - sírt meggyötörten, mire hezitálás nélkül magamhoz húztam.
Vállamra hajtotta a fejét, miközben derekamnál markolta a pólóm anyagát. Hátát nyugtatóan simogattam, hogy megnyugtassam. Noah-ra pillantottam, akinek tekintete értetlen volt, így kis fejét másik vállamra hajtotta.
- Üljünk le, gyere - fogtam meg Miranda kezét és a műanyag székekhez vezettem.
A fiút ölembe ültettem, míg próbáltam megnyugtatni édesanyját. Fejét újra vállamnak döntötte, míg szipogott. Derekánál átölelve tartottam. A helyzet mellékes tényezőként hagyta, hogy ez nem teljesen helyes. Tudtam, hogyha teljesen józan lenne gondolkodása, s nem lenne ennyire maga alatt, már régen szóvá tette volna az érintésem.
- Kérlek, elmondod, hogy mi is történt? - türelmesen, még is érdeklődve kérdeztem.
- Rosszul lett - kezdte, ezzel el is távolodott tőlem. - Nappaliban ültünk, és beszélgettünk, amikor is elsápadt, és hirtelen eszméletét vesztette - tekintetét felvezette enyémhez. - Félek Harry - hangja nagyon halk volt, szinte csak suttogás.
- Tudsz valami betegségről esetleg?
- Nem, semmiről - felelte szemeimbe nézve.
- Minden rendben lesz - húztam magamhoz ismételten.
Noah csendesen ült lábamon, míg én Mirandával váltottam pár szót. Amikor viszont újra nekem döntötte könnyáztatta arcát, kis kezét kinyújtotta, s végigsimított a nő arcán, amelyet apró mosollyal néztem végig. Miranda kezébe vette az apró tenyeret, s belecsókolt. Igazán szép pillanat lett volna.
- Elnézést - hallatszott mellőlünk egy férfi hang, mire azonnal felkaptuk tekintetünk. - Önök Ms.Kerr rokonai?
- Igen, a lánya vagyok - állt fel mellőlem Miranda.
- Értem, és ön? - fordult felém, amikor én is felálltam a lány mellé.
- A család barátja - vágta rá egyből Miranda, mire bólintva elfogadta az orvos. - Mondja, kérem, hogy minden rendben.
- Sajnálom asszonyom, de ezt nem tehetem - hangja kemény volt. - Az édesanyja szervezetét rák támadta meg.
- Ugye csak viccel?
- Sajnálom, de nem - nézett a kórlapra. - Tüdő rák alakult ki, méghozzá eléggé előrehaladott állapotban van. Mivel nem találtunk semmilyen dokumentumot, így feltételezzük, hogy az édesanyja nem tudott róla.
Miranda teljesen összetörve állt mellettem. Kezemmel átöleltem derekát, s közelebb vonva magamhoz támogattam elernyedt testét. Az orvos tovább magyarázta a betegséget, és a kezeléseket, amelyek segíthetnének Miranda édesanyján. Az összetört lány kijelentette, hogy nem is látszott rajta, s ennek okaként még mindig érthetetlen számára.
- Bemehetünk hozzá? - érdeklődött.
- Természetesen.
- Itt megvárlak benneteket - simítottam végig hátán.
Bólintott, s átvette tőlem Noah-t, majd elindult a megfelelő szoba irányába. Megvártam amíg a folyosó végén elfordult, s az orvoshoz fordultam.
- Mennyi ideje van?
- Egy, maximum két hónap. Nagyon gyors lefolyású.
- Miért nem volt semmi jele a betegségnek?
- Megem is furcsának találom, de előfordul az ilyen. Mivel kemoterápiát nem kapott, így a kopaszodás emiatt maradt el. Rosszullétek, fájdalmak jelentkeztek már, ezt Ms.Kerr maga is a tudomásomra adta. - tájékoztatott. - Szerencséje van a hölgynek, ugyanis a levegővétellel semmi problémája nem volt a mai napig.
- Tehát ez az ok, ami miatt elájult - egyszerűsítettem.
- Pontosan - helyeselt. - Azt tanácsolom, hogy támogassa a hölgyet, és a kisfiút, és amikor csak tudják, látogassák meg az édesanyát is.
- Rendben, köszönöm doktorúr.

°°°°

Talán bő negyed órát kellett várnom arra, hogy Miranda és Noah visszatérjenek hozzám. A lány szeme még mindig, sőt talán jobban is könnytől ázott volt. Azonnal szorosan megöleltem, s Noah-t ismételten kezeimbe vettem. Csendben haladtunk az autóig, ahova hátra beültettem a fiút, s amint bekötöttem már mentem is előre. Miranda kifelé, maga elé meredt, s míg meg nem álltunk a házuknál, rám sem tekintett.
Leállítottam a motort, majd mind kiszálltunk, s bementünk a házba. Noah semmit sem érzékelt azon kívül, hogy a nagymama beteg, az anyukája pedig szomorú. Leült a szőnyegre és játékaival kezdett foglalatoskodni.
- Köszönöm, hogy velünk voltál - nézett rám.
- Ez természetes - mondtam komolyan. - Figyelj, megértem az ellenérveid, és most nem is magam miatt kérlek, hanem egyszerűen szeretném ha melletted lenne valaki.
- Harry, sajnálom, de nem költözhetek oda. Noah-nak ez a megszokott környezete, és helyes sem lenne.
- Természetesen, ezt megértem, és kénytelen is vagyok elfogadni.
- Holnap, amíg óvodában van, elmennék a dolgaimért - hangja gyenge volt. - Sajnálom, de az első a fiam, a családom és mindig is neki kellett volna lennie - tört fel belőle újra a sírás.
- Hé, minden rendben lesz - öleltem magamhoz kissé bátortalanul. - Belemegyek abba, hogy maradsz itt, de kérlek, enged meg, hogy találkozzunk.
- Rendben - húzódott el. - Tényleg hálás vagyok.
- Tudom, de semmi szükség sincs erre - hajoltam közelebb, s homlokon csókoltam.
- Ezt nem kellene, Harry.
- Sajnálom, de úgy érezem támogatnom kell, és ne tagadd, hogy közelebb kerültünk egymáshoz.
- Kérlek, ne tedd nehezebbé a dolgokat - suttogta.
- Ahogy szeretnéd.
- Maradsz vacsorára? - tette fel bátortalanul a kérdést.
- Örömmel - mosolyogtam rá bíztatón, mielőtt mind a ketten átvonultunk volna a konyhába.