45.rész°Egy testben két lélek

Harry

Szorosan fogom a nő kezét, aki még mindig, oly sok nap elteltével is könnyeivel küszködik, bár megfogadta, hogy kislányunk előtt erős lesz, s megnyugtatóan, igazi anyaként fog viselkedni. Rosie okos kislány, és tudom, hogy észre fogja rajtunk venni a túlzott figyelmet, a gondoskodást, az aggódást. Kora ellenére is feltűnnek neki a dolgok.

Miranda oldalamhoz bújik a liftben állva, míg én a megfelelő emelet gombját megnyomom, s együtt várjuk, hogy az emeletre érjünk, ahol is lányunk szobája található. Kézen fogom menyasszonyom, s kivezetem a felvonóból, egyenesen a megfelelő korterem felé, ahol is jelenleg édesanyám és Gemma van a kicsi Rosieval.

Sajnálatunkra még mindig nem érkezett meg a megfelelő szerv. Az orvos minden pillanatban készen áll, tudomásunkra adta, hogy amint megvan a szív, azonnal műtőbe is tolják Rosiet, ám ez még igen kevésnek bizonyult. Kislányunk, napról napra egyre rosszabb állapotba került, és bármennyire is hittünk, erősen hittünk, már mi is meggyengültünk.

Kitárom a szoba ajtaját, s mosolyogós, éppen játszó kislányunkat veszem észre először. Nagy kártyapartiban vannak Gemmával, míg anya mellette ül, és csillogó tekintettel figyeli.

- Apci, anyuc – kiáltja el magát, s arcunkra mosoly ül ki.

- Kincsen – lép hozzá Miranda, aki tegnap estét velem töltötte otthon, mivel anyué maradt benn Rosieval. Ajkait a kicsi lány arcára nyomja, s óvatosan megölelgeti, hiszen kezébe infúzió van bekötve. – Hogy érzed magad? – simít végig arcán, mire én is melléjük érek.

- Jól – mosolyog fel rám. – Apuc – nyújtózkodik felém, én pedig azonnal karjaimba is veszem. Nyakamba fonja egyik kezét, míg másikkal óvatosan bánik. Arcomra cuppanós puszit nyom. Leülök vele együtt, Miranda mellé.

- Mi jót csináltatok? – érdeklődik tovább édesanyja.

- Gemma nenivel feketepétereztünk – lelkesen meséli végig a napjukat, amikor is sorban nyerte a csatákat testvérem ellen.

Kopogás csapta meg fülünket, mire azonnal felkaptuk fejünket. Az ajtó kinyílt, és Rosie kezelőorvosa lépett be rajta.

- Ekénézést, beszélhetnék valamelyik szülővel? – érdeklődött.

- Igen, persze – állt fel Miranda, mire Rosie arcára csókot nyomtam, és anyám ölébe ültettem. Mind a ketten kiléptünk a korterem előtti folyósóra, ahol is az orvos már várt bennünket, papírokkal a kezei között.

- Valami baj van? – azonnal aggódva nézett fel az orvosra Miranda.

- Nincs, éppen ellenkezőleg. Szeretném, ha aláírnák a papírokat. Meglett a megfelelő szív, a kicsi Rósienak. Nagyon ritka eset, hogy ilyen hamar találunk a betegnek új szervet, de a kislány nagyon szerencsés.

Én veszem el a papírokat és írom alá a beleegyező nyilatkozatot, míg Miranda köszönettel árasztja el az orvost.

°°°°

Szinte az órák már napoknak tűnnek, amíg várunk Rosie műtétének végére. Kicsi izgatottan várta, és egy kalandnak fogta fel, amelyért nagyon hálás voltam Gemmának, hiszen ez az ő ötlete volt. Meseszerűen mondta el neki a betegségét. Eleinte elleneztük, hiszen álomvilágba ringatni, nem éppen a legbölcsebb dolog.

Mindenki csendben van, és várja a fejleményeket türelmetlenül. Édesapám is megérkezett már, s támogat bennünket, illetve velünk együtt izgul, hogy minden a legnagyobb rendben legyen.

- Önök Rosie Styles hozzátartozói? – lép elénk egy nővér.

- Igen, a szülei vagyunk – állunk fel azonnal Mirandával.

- Kérem, kövessenek.

Ennyit mond, mi pedig értetlenül megyünk a nő után. Egy lépcsőház felé vezet, majd a lépcsősoron felfelé haladunk. Szüleim, és testvérem mögöttünk tartják a tempót, míg meg nem torpanunk egy üvegezett korterem előtt.

- Rosie, remekül van, de pár pillanat múlva érkezik a doktor úr, és mindent elmond önöknek – mosolygott ránk kedvesen, és elsétált.

- Kicsim – tette kezét Miranda az üvegre, s a még mindig alvó lányunkat szemlélte.

Derekára simítottam kezemet, és én is vele együtt néztem csodálattal erős lányunkat. Oly törékenynek, aprónak tűnt abban az ágyban, gépekkel körülvéve, lehunyt pillákkal. Tudtam, éreztem, hogy már minden a legnagyobb rendben van vele, és amikor Miranda arcára pillantottam, nála is ugyan ezt a megnyugvást véltem felfedezni.

- Elnézést – szakított ki gondolatainkból az orvos. – Csak szeretném elmondani, hogy a műtét sikeres volt. Első egy-két nap még kritikus, de minden a legnagyobb rendben volt, így kétségem sem fér ahhoz, ahogy a lányuk fel fog épülni.

- Köszönjük – hálálkodik anyám.

- Köszönjük szépen – mondom én is, mire bólint.

- Még pár óra, mire felébred, amint látogatható lesz, tájékoztatjuk önöket.

Hátat fordít nekünk az idős férfi, és a kislányunk korlapjával kezei között már indul is. Miranda nyakamba borult, s megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait.

- Elnézést, doktor úr – siet hozzá, mire követem én is. – Esetleg megtudhatnánk, hogy kinek is a szívét kapta?

- Biztos benne? – sóhajt fel. – Általában a donor családja tudja, hogy kihez is kerül egy-egy szerv, de fordított esetben ritka.

- Igen – magabiztosan feleli.

- Rendben – nyitja fel a karton, és arca kiismerhetetlenné vált. Megköszörüli a torkát, felpillant ránk, majd vissza a papírra. – Nos, a kisgyermek neve, akinek a szívét kapta Rosie, Noah Styles. Sajnálom.

- Nem, az lehetetlen – kapkodja a levegőt Miranda, mire én szorosan körbeölelem.

- Mi, mi történt vele? – kérdezem még a maradék lelkierőmet összeszedve.

- Mr.Styles, kérem.

- Doktor úr, a nevelt fiamról van szó – kelek ki magamból egyből.

- Tudomásom szerint öngyilkosságot követett el, mert az édesapja súlyosan bántalmazta.

Miranda a földre rogy, én pedig letérdelve mellé szorosan magamhoz vonom, és magam is elsírom magam.

VÉGE

Sziasztok! 

Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastátok ezt a történetem! Tudom, váratlan, hirtelen, és mondhatni összecsapva lett vége, de már régen nem éreztem magaménak ezt a történetet, viszont félbehagyni sem szerettem volna, így hát ennyi telt tőlem. Sajnálom tényleg még egyszer! Xx

44.rész°Kötelék

Harry

Kezemet az ajtó fa anyagára helyezem, s kitárom. A látvány, amely fogad, szívbemarkoló. Kislányom a bevetett ágyon ül, és egy képkeretet tart apró kezei között. Észre nem vesz, így halkan lépek be a helyiségbe, s csukom be magam mögött az ajtót. Nem szeretném, ha Miranda tudomást szerezne erről, bár kétség sem fér hozzá, hogy röpke időn belül minden tudomására fog jutni.

Közelebb lépek az ágyhoz, mire Rosie felpillant rám, és elmosolyodik. Arrább húzódik édes mosollyal arcán, helyet adva nekem az ágy szélén. Amint leülök, ölembe mászik, mellkasomnak dönti fejét, ám a fotót nem engedi el egy másodpercre sem.

- Apuc, ki ő? – mutat a képre.

Mélyen szívom magamba a levegőt, s próbálok olyan szavakat találni, amelyek megfelelők lehetnek egy négy éves kislány számára. Ám nehéz. Mirandával már szóba került, hogy lassan ideje lesz elmondani neki, van egy bátyja, de még nem határoztuk el, hogy pontosan mikor is, s hogyan kellene közölni a kicsivel, hiszen még oly törékeny.

Hazudni nem áll szándékomban, de a könyörtelen, teljes igazságot sem adhatom tudtára, hiszen oly kicsi még az ilyen dolgokhoz, oly ártatlan. Megfogadtam születése napján, hogy megvédem mindentől, s amíg lehet, e borzasztó részletektől is, amely bátyja eltűnését veszik körbe.

- Ő a testvéred, édesem – felelem, nagyot nyelek, majd tekintetünk találkozik, amikor is felnéz rám.

- Ez az ő szobája? – érdeklődik tovább.

- Igen, kincsem, ez Noah szobája.

- És merre van most?

- Messze innen – suttogom szinte már a szavakat.

- Szeretem őt – pillant vissza a fényképre, amelyen hárman vagyunk rajta. 

Egy délután készült, amikor is a napsütés kedvezett nekünk, s a kertben töltöttük időnket. A fotó egy boldog délutáni napot idéz vissza, amely valóban az is volt, mind a hármunk számára.

- Ő is téged – simogatom meg kis kezét, amivel fogja a képkeretet. Másik kezét az üveghez emeli, s végigsimít a kisfiú mosolygós, enyhén piszkos arcán, amelyet a komoly futball mérkőzésünk folyamán keletkezett.

- Elvihetem a szobámba? – újra rám néz, én pedig nemet nem tudok neki mondani. Bólintok, majd kiemelem az ölemből, s kézen fogva kivezetem a szobából. Kulccsal bezárom ajtaját, majd figyelem, ahogyan Rosie a szobájába sétál, a fényképpel kezében. Mielőtt eltűnik a szobájában, visszafordul. - Mikor játszhatok vele? 

- Hamarosan - mondom azt a szót, amellyel mi is már csak hitegetjük magunkat.

°°°°

- Harry, komolyan, hogy tehetted ezt? – kel ki magából már késő este, amikor családom tagjai elhagyták házunkat, s Rosie is nyugovóra tért.

- Miranda, kérlek – sóhajtva ülök le ágyunk szélére, és meredek az előttem kissé kiborult nőre. – Nem akartam hazudni neki.

- Még csak négy éves – mered rám. – Még is szerinted mennyit értett meg az egészből? Különben is, annak az ajtónak zárva kellett volna lennie.

- Tudom, véletlen hagyhattam nyitva, amikor kiszellőztettem. Ember vagyok, én is hibázhatok.

- Az isten szerelmére, Harry, még kicsi, ahhoz, hogy megértse a dolgokat, hogy, hogy elfogadja… nincs többé testvére… - tör utat magának egy könnycsepp. Felállok, és karjaim közé vonom a nőt, aki szorosan ölel, és bújik hozzám. Mellkasomba temeti arcát, míg én hátát simogatom, és csitítani próbálom.

- Sajnálom, rendben? Nem tudtam mást tenni, hazudni viszont nem szerettem volna a lányunknak.

Bólint, s nyakamba csókol, mire leülök, és ölembe húzom. Arcát kezeim közé veszem, könnyeit letörlöm még így is gyönyörű arcáról, s egy pillanatra ajkainkat egymáshoz illesztem.

- Lenne még valami – motyogom ajkaira, mire eltávolodik, s könnyes szemeivel enyémekbe néz. Várva arra, hogy folytassam. – Magával vitte a közös képünket, ami Noah éjjeliszekrényén volt. És megjegyezte, hogy szereti a testvérét.

Miranda ajkaihoz kap, s fájdalmasan újra felzokog. Ismételten szorosan ölelem át karjaimmal vékony testét, míg arcára csókot hintek. Magam mellé fektetem, míg feljebb mászom, s őt is magammal húzom. Mellkasomon fekszik, míg hátát simogatom, s érzem, ahogyan mellkasának mozgása szabályossá kezd válni, amely engem megnyugvással tölt el.  Hajába csókolok, s lehunyom szemeim, amikor is meghallom édes szuszogását, amely arra enged következtetni, hogy elaludt.

A kora reggeli órákban mozgolódni kezd Miranda, mire én is felébredek. Mosolyogva pillantok le rá, míg ő nagyokat pislogva bújik még jobban mellkasomba.

- Mikor kell indulnunk? – kérdezi.

- Ráérünk, készüljetek el, aztán indulunk – nyomok csókot homlokára.

- Felöltözöm, és felébresztem Rosiet – mászik ki mellőlem, s a gardróbhoz lép, amelyből pár igen lenge, nyárias ruhát veszmagához. Hosszú, vékony lábait kiemeli sortja. – Szexi lábak – kacsintok rá.

- Ez most olyan tinédzser megjegyzés volt – nevet, majd hátat fordít, s csókot dob kacsintva válla felet, mielőtt is elhagyja szobánk területét.

Kikászálódom én is az ágyból, és kiveszek pár kényelmes ruhadarabot, amelyeket magamra is kapok. Éppen ingem gombjait gombolnám be, amikor is vészes kiáltozást hallok, amely nevemet formálja. Gyorsan szaladok ki a szobából, át, egyenesen kislányunk szobájába.

- Mi a baj? – lépek az ágyhoz.

- Így találtam rá – sír, és kislányunkat ölében tartja, aki hasonlóan könnyáztatta arccal fekszik, kábán, alig lélegezve.

- Angyalom, mi a baj? – veszem át kezembe. – Kicsim – csókolom arcon. – Fáj valamid? – bólint, s mellkasát fogja, miközben keservesen sír. – Indulunk a kórházba – közlöm Mirandával, aki bólint. Egy vékony kisplédet terít rá, majd rohan, s szedi a nagyon fontos dolgainkat, mint slusszkulcs és pénztárca.

Rohanunk ki a garázsba, ahol is az autó hátsó ülésére bemászik Miranda, majd karjaiba adom kislányunkat, aki már eszméletlen állapotban van. Sietve megyek előre, és ülök be a vezető ülésbe. Bekötni sem kötöm magam, hanem azonnal a kulcsot helyére helyezem, s kihajtok a garázsból. 

°°°°

- Nyuszifül, ülj le, kérlek – sóhajtok fel sokadjára, ám nem tesz eleget kérésemnek, így ölembe húzom. – Nyugodj meg, minden rendben lesz – próbálom nyugtatni, de semmi sem hat rá. Sír, és remeg egyszerre, amely megrémít. Utoljára Noah eltűnését követően láttam ilyen állapotban, azóta szerencsére nem volt hasonló helyzet, de újabb gyermekünk veszélybekerülése kihozta belőle, s féltem őt is, Rosieval együtt.

- Önök Rosie Darcy Styles szülei? – áll meg előttünk egy idős férfi.

- Igen – áll fel azonnal Miranda. – Kérem, mondja, hogy minden rendben van, doktorúr.

- Sajnálom, de nem tehetek ilyen kijelentést – lemondóan sóhajt, mire Miranda ajkaihoz kap. – Rosienak egy új szívre van szüksége, méghozzá mihamarabb.

- Tessék? De hiszen eddig semmi probléma nem volt, rendben voltak az orvosi papírjai, amikor ellenőrzésekre jártunk – értetlenkedem, s magyarázatot várok.

- Feltételezzük, hogy születésével egyazon időben megjelentek már akkor is a tűnetek és magunk sem értjük, miért nem vette észre a kezelőorvosa.

- Mennyi, mennyi idő kell egy szív megszerzéséhez?

- Sajnálatos módon hosszú a lista, de mivel gyermekről van szó, és az állapota válságos, előrébb került. Egy nővér már a megfelelő adatokkal fel is tette a lista élére szinte.

- Mikor mehetünk be hozzá?

- Jelenleg nagy mennyiségű fájdalomcsillapítót kap, aminek köszönhetően alszik.

- Köszönjük – bólintok, mire az orvos is így tesz, és magunkra hagy bennünket.

Miranda nemlegesen rázza fejét, miközben könnyek potyognak szemeiből.

- Nem, nem veszíthetem el őt is – üti mellkasom. – Harry, nem engedheted, hogy őt is elveszítsem! 

43.rész°Boldogság és a jelen

Miranda

Fáradtan fordulok másik oldalamra, miközben egy kisebb fájdalmas nyögés szakad fel belőlem. Szemhéjaimat szorosan tartom, s várom, hogy a fájdalom elmúljon. Harrynek előttem pihenő kezét magamhoz húzom, s ajkaimat kézfejére nyomom. Ujjai megmozdulnak, s számon végigsimít édesen, majd nyakam hajlatába hagy egy édes puszit.

- Jól vagy? – suttogja álmosan rekedtes hangján, mire bizsergés jár át.

- Csak a mozgás még nem a legjobb barátom – jegyzem meg, mire újra ajkait nyakam vékony bőrére nyomja.

- Sajnálom.

- Nem kell, hiszen egy újabb csodát kaphattam – őszintén felelem, s szinte végszóra a kis csodánk fel is sír. – Hát igen, róla beszéltem.

- Maradj csak, ide hozom – susogja, s kimászik mellőlem.

Lassan hátamra fordulok, s kissé feljebb ülök, miközben várom sírdogáló kislányom, szerelmem karjaiban. Pár perc után már csendesen kettesben meg is érkeznek hálónkba. Kislányunk hatalmas szemekkel néz körbe, s arcának csodás látványa pedig engem nyűgöz le. Harry óvatosan helyet foglal vele, mielőtt odaadná, szemeim elkerekednek, s a levegőt kapkodni kezdem. Kicsi lábujjait figyelem kislányunknak, amelyeken egy-egy gyűrű helyezkedik el. Könny gyűlik szememben, s egy ki is csordul, amikor felpillantok a férfira, aki arcomat vizsgálja.

- Tudom, hogy nem a legromantikusabb pillanat, és talán nem is a megfelelő idő most, de muszáj már feltennem a kérdést – motyogja halkan, még is úgy, hogy tökéletesen hallom mindenegyes édes szavát. – Miranda, megtisztelnél azzal, hogy minden nyűgömmel együtt elfogadsz, s kitartasz mellettem életünk hátralévő részében?

Szavakat nem találom, ám a könnyeim makacsul megmutatkoznak. Elrejteni nem tudom, s talán nem is akarom őket, hiszen sok idő után ezek végre örömkönnyek. Egyik kezem szám elé kapom, míg másikkal kislányunk arcán simítok végig. Csendben figyeli a jelenetet, amelyből persze semmit sem érthet, még is nyugodtan vár, ahogyan édesapja is. Bólintok, majd egy nagyon halk „igen”-t elsuttogok, amely egyáltalán nem bizonytalanság, mindössze meglepődöttség, szótlanság eredménye.

Ajkait széles mosolyra húzza, majd leveszi a gyűrűt, s remegő kézfejemet felé tartva, ujjamra húzza boldog mosollyal arcán. Megfogtam a másik ékszert, ám azonnal ellenkezni kezdett.

- Így mutatott szépen, nekem még nincs itt az ideje – suttogva magyarázza.

- Nem szeretnéd?

- Őrültségeket kérdezel – feleli. – Természetesen, hogy várom, örökké viselhessem.

- Akkor ne ellenkezz – mosolygok rá könnyes arccal, s ujjára húzom saját ékszerét. Ajkaimat gyűrűre helyezem, s kis csókot hagyok rajta, úgy ahogyan ő is tette az enyémével.

Kislányunkat átadja, majd mellém ül, és mellkasához húz, míg én Rosiet kezdem el megetetni. Arcom még mindig könnyes, szívem őrülten ver, s a boldogság, amely uralja testem megfogalmazhatatlan. Tökéletesebb a pillanat már csak egy fajta módon lenne lehetséges, de kívánni már rég nem merek.

°°Négy évvel később...°°

Anne

- Mikor szeretnétek neki állni az esküvőt megtervezni? – érdeklődöm a korai órában. – Már annyira sok idő telt el, nem értem, minek halogatnátok még.

- Anya, kérlek – szól rám fiam, aki menyasszonya védelmére kell, aki egy kis időt kért tőle.

- Én csak nem értem, miért is kellene még várni, hiszen négy év eltelt már az eljegyzés óta. Rosie is már itt szaladgál körülöttünk – indokolom meg kérdésem, s értetlenségem.

- A napokban elkezdjük a szervezést – ennyit mond Miranda, és már tovább is folytatja a főzést.

Harry mélyen felsóhajt, majd elindul kifelé, és engem is arra kér, hogy vele tartsak. Átsétálunk a nappaliba, ahol is hajába túr, s felém fordul. Tökéletesen ismerem, s tudom, hogy jelenleg aggódik, és magyarázatokat fog adni szerelme döntésére.

- Anya, kérlek, ne sürgesd – esedezve kérlel szinte.

- Négy év várakozás után, véleményem szerint már nyugodtan rákérdezhetek – ülök le fiam mellé.

- Egyszerűen csak várni szeretnénk.

- Csak ő vagy mind a ketten? – teszem fel a kérdést, mire hitetlenkedve néz rám.  – Ha ennyire halogatja, nem gondolod, hogy valami komoly oka van a dolognak? Tudod, hogy mennyire szeretem őt, és tisztelem, amiért jó útra térített téged, de az érzéseiddel még ő sem játszhat. Nem ellene beszélek, csupán a fiam vagy, és látom, hogy már neked sem könnyű.

- Egyszerűen még mindig hisz abban, hogy Noah hazatér, és ő is részt vehet a napon, érted? – kissé ingerülten közli velem. – Sajnálom, de ezt még neked is tiszteletben kell tartanod. Az érzései irántam pedig teljesen őszinték.

- Nézd, Harry, már hat éve annak, hogy Noah eltűnt. Még is véleményed szerint, mennyi esélye van annak, hogy hazatalál? – szemeibe nézve kérdezem.

- Ha én tűntem volna el, feladtad volna a reményt? – és ezzel ott is hagy, s az emeletre igyekszik.

Gemma

Nevetve haladok előre a hosszú folyosón, hogy megtaláljam elbújt keresztlányom, aki mint minden alkalommal, most is édes kacagással vár rám. Bár pontosan magam sem tudom, hogy merre van, az biztos, hogy az egyik innen nyíló szobában rejtőzik.

Csendes léptekkel haladok előre, amíg meg nem pillantok egy kis rést egy ajtónál. Azonnal megtorpanok, és jobban megnézem, miközben bizonygatom magam, hogy csak a szemeim játszanak velem, s azaz ajtó zárva van, mert zárva kell lennie. Közelebb megyek még jobban, és ekkor már teljesen biztos vagyok abban, hogy tényleg nyitva van a fa ajtó. A nevetés pedig odabentről szűrődik ki a folyosóra. Kezemet a kilincsre helyezem, hogy kissé belökjem, amikor is megzavar Harry.

- Mit csinálsz? – feszült, és tudom, hogy ez semmi jót sem jelent. – Annak a szobának zárva kellene lennie – förmed rám, mintha én nyitottam volna ki.

- Nyitva van, de nem én nyitottam ki – fordulok felé, és válaszolok. – Bújócskázok Rosieval, és szerintem odabenn bújt el, de úgy tudom, hogy zárjátok, akkor miért van most nyitva?

- Kiszellőztettem, valószínű, hogy véletlen nyitva felejtettem – sóhajt fel. – Basszus. Majd én bemegyek, kérlek, addig Mirandát nézd meg, anya megint az esküvő időpontjával zaklatta.

- Rendben – lépek hozzá, és ölelem meg. – Minden rendben lesz – nyomok csókot arcára, és már le is sétálok az emeletről. 

42.rész°Rosie világa

Miranda

Szerencsére a napok igen gyorsan teltek, amiért nagyon is hálás voltam. A napjaimat mindössze kislányom ragyogása, és Harry kedves szavai, gesztusai édesítették meg. A pici már most igen sokat fejlődött, csodás, egészséges Rosie. Már most rengeteg hasonlóságot fedeztem fel közte, és édesapja között, amelyeket meg is fogalmazva éjszakánként megosztottam Harryvel, aki büszkeségtől dagadó mellekkel hallgatta szavaimat.

Végre eljött a nap, amikor is csomagomat enyhe fájdalmaim közepette összepakolom. Rosie édes szuszogása tölti be a kis szobát, amely a miénk. Mosollyal az arcomon hajtom össze az apró méretű rugdalózókat, és pár dolgot, ami még Harry által be lett hozva. Amint végzek, átsétálok a fürdőbe, ahol is rendbe szedem magam. Hajam egy szoros copfba fogom, amikor is léptek hangjára leszek figyelmes. Kilesek, s arcomra azonnal mosoly kerül, amint megpillantom szerelmem, kislányunkat arcát simogatva.

Tekintete csillog, érintései gyengédek, ezeket tökéletesen látom még oly távolról is. Még mindig feltűnően félénken nyúl gyermekünk felé. Észrevesz, mosolya kiszélesedik, majd visszafordul Rosiehoz, s karjaiba veszi a kis testet. Hajas babánk nagyokat pislog, majd amint tudatosul abban, hogy édesapja karjaiban pihen, visszahunyja pilláit. Harry elindul irányomba, míg én tovább folytatom készülődésemet.

Megállnak mellettem, a tükörben összemosolygunk. Megfordulok, kicsi arcára puszit nyomok, majd Harryhez nyújtózkodom, s ajkaira édes csókot lehelek.  

- Elkészültél? – érdeklődik.

- Még egy perc, és mehetünk – felelem, és elhaladva mellettük, az utolsó dolgaimat is a táskámba helyezem.

- Anyáék, és Gemma is nálunk vannak – mondja halkan.

- Rendben van – felelem kissé fáradtan.

- Tudom, hogy fáradt vagy, és ők is. Te nyugodtan lepihenhetsz, viszont az én kérésemre itt nem zaklattak, úgyhogy, kérlek, egy kis időt adj nekik Darcyval.

- Persze, ez természetes – nézek rá azonnal. – Meg sem fordult a fejemben, hogy nemet mondjak nekik. A nagyszülei, és a nagynénje. Egyértelmű.

- Tudom, Nyuszifül, nem is gondoltam volna – lép mellém, és halántékomra csókot nyom. 

°°°°

Az autóban Harry tökéletesen a hordozóba helyezi Rosiet. Fáradt mosollyal az arcomon figyelem, ahogyan lányunk lustácskán tartja nyitva szemhéjait, és apja cselekedeteit kíséri figyelemmel. Míg Harry ügyeskedik, én megkerülöm a járművet, és kislányom mellé csúszok. Bekötöm magam, majd kezemmel megsimogatom arcocskáját.

Szerelmem felpillant rám, amint utoljára ellenőrzi a szíjakat, majd mosollyal az arcán már be is csukja az ajtót, és elfoglalja a vezetőülést. Becsatolja biztonsági övét, a kulcsot helyére helyezi, a motor felbőg, s indulunk is.

- Tudod, izgatott vagyok – töri meg a csendet. Felkapom fejem, s a visszapillantóban, egy másodpercnyi időre tekintetünk találkozik.

- Történt valami? – ijedten kérdezem, hiszen fogalmam sincs, hogy hova tegyem hirtelen kijelentését.

- Sose gondolj azonnal rossz dologra – korhol finoman. – Említettem, hogy meglepetésem van. Nos, amiatt vagyok annyira izgatott, és kissé ideges. Csak remélni tudom, hogy tetszeni fog neked.

- Biztosan – nyugtatom meg. – Sose okoztál még csalódást, Harry.

- Egy valamiben még is sikerült – komorul el, s felsóhajt.

- Miről beszélsz?

Megrázza nemlegesen fejét, s csendben az útra kezd koncentrálni. Nem firtatom tovább a dolgot, hiszen pontosan tudom, hogy majd kifejti bővebben, amikor úgy fogja érezni. Bár tagadni sem tudom, hogy oldalamat fúrja a kíváncsiság, még is csendben visszafordulok édes kislányunk felé, és nyugodt arcocskáját figyelve, halk szuszogására koncentrálok.

Megérkezve házunkhoz, magamhoz képest sietve mászok ki, és megyek át a jármű másik oldalára, ahol is kicsatolom, s karjaimba veszem Rosiet. Harry a csomagjaimat veszi magához, és együtt indulunk otthonunkba, amelynek ajtaját Gemma hatalmas mosollyal, és könnyes szemekkel nyitja ki. Szája elé kapja kezét, de mosolya még úgy is tökéletesen észrevehető. Átnyújtom neki unokahúgát, akit azonnal szemlélni is kezd.

- Istenem, annyira édes – áradozik, és még vagy ezernyi tulajdonságot felsorol a kicsiről.

- Enged be őket, Gem – hallom meg Anne hangját, aki óvatosan arrább tessékeli lányát, s unokáját.

Belépünk saját házunkba, és a nappaliba sétálunk. Des azonnal szoros ölelésébe von, és hogylétem felől érdeklődik. Fáradtan motyogok pár kedves, elfogadható szót, majd gratulál, amelyet megköszönök. Harry is és én is lelkesen, kedvesen fogadjuk a gratulációkat. Leülök a kanapéra, és onnan figyelem, hogy rajongják körbe kislányunkat, aki nyugodtan alszik immáron nagyanyja karjaiban.

- Már most kijelenthetem, hogy a legszebb, akit valaha is láttam – áradozik Des.

- Igazi Styles – jegyzem meg mosolyogva. – Nagyon apukájára hasonlít.

- Hát, egyértelműen a későbbiekben vigyázni kell majd rá. A hódolók meg fogják környékezni hamar – mondja Gemma, mire Harry engem ölelő karja, s egész testtartása megfeszül.

- Már most halál fia, aki a lányomra mer nézni, harminc éves koráig – magyarázza.

- Jól van fiam – nevet Anne. – Mi inkább most megyünk. Egész délutánotokat elraboltuk.

- Maradjatok csak – szólok közbe, amikor is átnyújtja kislányom.

- Élvezzétek csak az együttlétet – nyom csókot homlokomra a boldog nagymama.

Mindenkitől elbúcsúzunk, majd Harry kiengedi őket, s hatalmas, ám kissé még is fáradt mosollyal tér vissza hozzám. Derekamra simítja kezét, majd felfelé biccent, mire elindulok vele az oldalamon, kislányunkkal a kezemben, fel a lépcsőn.

- Mire készülsz? – kérdezem kissé félnéknek.

- Ne aggódj, mindjárt meglátod – állunk meg egy ajtó előtt, amely eddig egy üres helyiség volt. Csókot nyom arcomra, majd a zárat elfordítja, s kitárja az ajtót.

Nagyokat pislogva figyelem a látványt, amely elém tárul. Lassan beljebb lépek, s könnyes tekintettel

vizsgálok meg minden apró kis zugot. Harry kiveszi kezemből a kicsit, s leül vele a kanapéra, majd a már elkészített ételével kezdi el megetetni, míg én tovább szemlélődőm.

 A rózsaszín, barna és a fehér szín dominál a szobában, amely gyönyörű együttest alkot. Szoba nem nagy, de éppen tökéletes kislányunk gyermeteg alvóhelyéhez. Néhol felbukkan egy-egy aranyos plüss, apró dísz, amely még jobban kifejezi, hogy ezt a szobát ki is birtokolja.

- Tetszik? – kérdezi halkan, mire rákapom, tekintem.

- Ne viccelj, ez csodás! Rengeteget dolgozhattál vele – ülök le melléjük.

- Köszönöm – nyomok csókot ajkaira. – Mindent köszönök – bújok hozzá, s végre kissé megnyugodva, hiányérzettel szívemben, figyelem Rosiet a maga kis világában, amelyet édesapjának köszönhet.

41.rész°Kisherceg és kishercegnő

Miranda

Könnyező szemekkel figyelem a jelenetet, amikor is Harry karjaiba emeli a kicsit fekhelyéről. A kicsi Rosie éppen ébredezni kezd édesapja karjaiban. Lustán pislog párat, nyújtózkodik egy nagyot, s tátott szájjal mered fel az édesapjára, akinek csodálatosan mosolygós arcát kusza göndör tincsei keretezik, szemei pedig könnytől csillognak. Hatalmas kezeiben a pici szinte elveszik. Óvatosan, még is határozottan tartja. Tudom, hogy tart attól, hogy esetlegesen fájdalmat okozna neki, de én pontosan tisztában vagyok azzal, hogy semmi kárt sem tud tenni szeretett gyermekében.

Gödröcskéi arcán megjelennek, s mosolya csak még szélesebb lesz, ahogyan beszélni kezd Rosiehoz. Leül mellém az ágyra, de tekintetét egy pillanatra sem szakítja el lányától, akire szerelmesen néz.

A perc újra, s újra emlékeztet első gyermekem, kisfiam, Noah születésének pillanatára. Levegőt mélyen szívom magamba, szemhéjaimat szorosan hunyom le. A kép tisztán él előttem, amikor is mellkasomra fektették kisfiam, ő pedig hatalmas kék szemeivel vizslatta arcomat csendesen. Apró ujjacskái mellkasom bőrét érintették. Mosolyogva figyeltem első nagyon minimális mozdulatait, miközben édes szavakat suttogtam neki.

Könny folyik végig arcomon, amelyet egy másik személy töröl le. Harry. Homlokomra csókot hint, a kislányunkat pedig kezeimbe adja, ezzel kissé enyhítve szívem mélységes fájdalmát. Apró testét simogatom, ajkaimat feje búbjára nyomom.

Álmosan pislog, s szája lefelé görbül, mire nyugtatni kezdem. Harry kétségbeesetten néz rám, de én pontosan tudom, hogy csak a pocakja jelezte számára éhségét. Pufóka arcán végigsimítok, és hálóingemet lecsúsztatva megetetem. Puha, pici ajkai finoman zárulnak mellem köré, s lehunyt szemhéjakkal már is pocakját kezdi megölteni.

Harry zavartan pislog, ám semmit sem szól, csak csendes megfigyelő. Mosolya még mindig arcán látható boldogságát kimutatva. Feljebb ül mellém, így kissé neki dőlök, mire átkarol, s onnan szemléli csodás, enyhén rózsaszín pírral borított arcú kislányunkat.

- Olyan csodálatos – suttogja fülem mellett. – Nagyon hasonlít rád – simogatja meg kezem, amellyel a lányunkat tartom. – Ugyan olyan gyönyörű már most.

- Túlzásokba nem kell esni – találom meg hangom.

- Ebben semmi túlzás nem volt. Csupán őszinte vagyok. Már csak a kishercegnek kell hazatalálni, a kishercegnőhöz.

- Úgy érzem, hogy már soha nem fogom viszontlátni – vallom be szívem legmélyebb sötétségében lévő félelmem.

- Ne mondj ilyeneket, kérlek – kérlel, arcán enyémének nyomja. – Sohasem adhatjuk fel a reményt.

- Minden reményem elveszett már. És lehet, hogy most őrültségnek tartod, amit mondok. De lehetséges, hogy Rosiet azért kaptuk, hogy továbblépjünk.

- Teljesen úgy sem fog menni, és ezt te is pontosan tudod. Ezt most fogalmam sincs, hogy minek is mondtad el nekem, hiszen a bensődben, minden egyes szónak az ellentéte van. Ugyan úgy várod haza még a mai napig, ahogyan én is.

- Természetesen, hiszen a fiam – nézek szemeibe. – De több mint egy éve, hogy nincs velünk, Harry. És bármennyire is a fiam, bármennyire is szeretem, semmi jót nem érzek, ami arra utalna, hogy visszakapjuk. Sosem mondok le róla. Örök időkig várni fogok rá, hiszen az édesanyja vagyok és az iránta érzett szeretetem csak napról, napra egyre erősebb lesz.

- Vissza fog térni hozzánk. És remek bátyként fog részt venni Rosie életében.

- Kérlek, ne ígérgess, mert a csalódás sokkal rosszabb mindennél – sóhajtok, s visszafordulok kislányom felé, aki már teleette magát. 

°°°°

A két óránkénti szoptatás, a folyamatos éberlét, amelyet a kicsi megkövetel, teljesen maga alá temet. Harry segít mindenben, csakhogy egy kicsit is aludni tudjak, s erőt gyűjtsek, ám kislányom minden egyes mozdulatára kíváncsi vagyok.

Már hajnal táj járhat, amikor is kislányom felé pillantok. Ajkai kissé elnyílva, a hátán fekve békésen alszik. Elmosolyodom az édes látványon, amelyet nyújt. Annyira békés, és törékeny.

Tekintetemet visszavezetem a mellettem mélyen alvó apukára, aki hasonlóan, a hátán fekve, eltátott ajkakkal szuszog. Keze felsőtestemet öleli, míg fejem a mellkasán pihen. Ajkaimmal kis puszit nyomok arcára, mire mocorogni kezd, s lassan felnyitja szemhéjait. Párat pislant, s felém fordult, amint a kislányunkra is vetett egy pillantást.

- Minden rendben? – nagyon halkan teszi fel a kérdést, mire válaszként csupán bólintok. – Aludj, szükséged van a pihenésre – nyom csókot homlokomra.

- Mikor mehetünk haza? – bukik ki belőlem a kérdés.

- Nyuszifül, tegnap hoztad világra Rosiet.

- Tudom, de jobban érezném magam, és ő is, otthon. Te beszéltél az orvossal, kérlek. Biztosan mondott valamit.

- Pár napot itt kell töltenetek, azután pedig hazaviszlek benneteket. Addig is, még rengeteg elintéznivalóm van.

- Mármint?

- Egy kis meglepetés, nem nagydolog – ennyit árul el, ami valójában nem sok információ. - Most pedig, kérlek, aludj - csókol ajkon, s jobban magához húzva mélyen szívja be a levegőt, amely arra késztet, hogy szemhéjaimat lehunyva a pihenésemre koncentráljak.

40.rész°Rosie

Harry

Amilyen gyorsan csak tudok, szállok ki az autóból, s tárom fel a hátsó ajtót, amely mögül óvatosan, még is sietve emelem ki a még mindig eszméletlen nőt. Lábammal rúgom be az ajtót, s már is a bejárat felé veszem az irányt. Kapkodó lélegzettel érek a recepcióhoz, ahol is egy nővér emeli rám tekintetét, ám amint megpillantja az eszméletlen nőt, telefonhoz nyúl, orvost hív, a mellette lévő fiatal lány az utat mutatja egy félreeső szobához.

- Jó estét – siet be az ügyeletes orvos, s azonnal Mirandához lép. – Mióta eszméletlen?

- Úgy tizenöt perce – felelem.

- Azonnal egy ultrahang vizsgálatot – adja utasításba, mire az egyik nővér azonnal cselekszik. 

- Minden rendben lesz velük? - aggódom. 

- A vizsgálatok után pontosabbat fogok tudni mondani - feleli. - Elsődleges, hogy a kisasszony magához térjen.

Nyugtalanul ülök le az ágy melletti székre, s fogom meg szerelmem kezét. Gondolatok sokasága kevereg bennem, ám tekintetem nem tudom levenni róla. Ujjaim szorosan fonódnak övéire, míg az ő érintése semmibe vész. Körülöttünk az emberek nagy forgásban haladnak, végzik a dolgukat, amelyeket az orvos ad ki nekik parancsba.

Bekerül az ultrahanggép is a szobába, s azonnal neki is lát az orvos. Merev tekintettel figyelem a képernyőt, amelyen pillanatok alatt megjelenik a gyermekem, a gyermekünk. Fáradt, ám annál is boldogabb mosolyra húzódnak ajkaim, míg szemeimből könny csordul ki. Számhoz emelem szerelmem kezét, édes csókot hintek rá, mire ujjai, ujjaim között apró mozdulatokat tesznek.

Sietve nézek le rá, szélesebb mosollyal, könnyáztatta arccal, mire ő csak zavartan, lustán pislog fel énrám.

- Örülök, hogy magához tért, Miranda – zavarja meg a pillanatot, az orvos.

- Mi történt? – hangja erőtlen, aggódó, s kezét azonnal hasára simítja.

- Emlékszel a nyomozókra? – kérdem, mire bólintással felel. – Miután elmentek, eszméletlenül találtalak Noah szobájában – adom meg a választ, mire könnyen telnek meg azonnal szemei, amelyeket ki is pislog, s az orvos irányába néz.

- De ugye minden rendben? A kicsi jól van, igaz?

- Teljesen egészséges a pici, és nagyon mozgékony is – jegyzi meg jókedvűen. – Aggodalomra semmi ok. Viszont, szeretném benn tartani a kórházban.

- Azt mondta, hogy nincs probléma – szólok közbe.

- Valószínű, hogy a héten a baba meg fog születni. Szeretném megfigyelés alatt tartani a kismamát, és a picit is – magyarázza. – Egy teljesen üres szobába fog kerülni. Nem kell aggódni. Most magukra hagyom önöket, a nővér mindjárt jön, és átkíséri magukat a szobába. Viszont pihenésre van szüksége, Miranda – néz le rá. Végül rám, s elhagyja a szobát. 

°°°°

Infúziót kötnek be neki, amelyet ő érzelemmentesen tűr végig. A nővér gyorsan végez vele, a kórlapjára még feljegyez valamit, majd jó éjszakát kívánva elhagyja a szobát, amely pár napig mostantól a mi otthonunkká fog válni.

- Hogy érzed magad? – kérdezem, s az ágy szélére ülve kezét enyémébe veszem.

- Jobban – feleli. – De még mindig nem tudom elhinni, hogy lezárták az ügyet, Harry. Ezt nem tehetik meg! 

- Tudom édesem, de már megtették. Nem tudunk mit tenni – lemondóan közlöm vele.

- Noahról van szó, Harry! – csattan.

- Tisztában vagyok azzal, hogy kiről is van szó. Tudod jól, hogy a fiamként tekintek rá. De terhes vagy, napokon belül világra hozod a kicsit. Pihenned kell, Miranda. Lehet, hogy önzőnek tűnök, de legalább józanul gondolkozom – szavaim hallatán könnyek folynak végig arcán, mire szívem azonnal kihagy egy ütemet, s fájdalmasan sanyargatni kezdi magát. – Ne haragudj.

- Igazad van – húzza keserű mosolyra száját. – Gyere ide, kérlek.

- Infúzió van benned, és pihenned kell, Nyuszifül – simogatom meg kézfejét.

- Kérlek, Harry. Szükségem van rád – húzódik egy kissé arrább, ezzel helyet adva nekem.

Végül beadom a derekam, s cipőmet lerúgom, és már le is fekszem mellé. Mellkasomra helyezi fejét, ujjainkat hasamon egybefonja, mire én feje tetején hagyok egy kis csókot, s hátát kezdem simogatni, míg meg nem nyugodva el nem alszik.

Mocorgásra térek magamhoz. Mellettem fekvő nő a hasához kap, s felszisszen, mire azonnal arrább megyek, hogy könnyebben szemügyre vehessem. Takarót felemelem, s azonnal feltűnik a nedvesség alatta. Sietve mászok ki mellőle, és nyomom meg a nővérhívó gombot az ágy mellett.

- Hé, figyelj rám – hívom fel magamra a figyelmét, a fájdalmakkal küzdő nőnek. – Kicsim, minden rendben lesz.

- Fáj, Harry. Valami nincs rendben. Noahnál nem volt ekkora fájdalom – kétségbeesetten, zaklatottan közli velem, de mire válaszolhatnék bármit is, nővérek sietnek be hozzánk, amelyek közül az egyik kitoloncol a korteremből, s innentől kezdve aggodalmam csak nőni fog.

°°°°

Órákon át csak fel, s alá járkálok a folyosón, bármilyen információ reményében, ám megunva a várakozást, türelmetlenné válok, és visszaigyekszem a szobába, ahol is arcomat hideg vízzel mosomom meg. Elzárom a csapot, megtörölöm az arcom, s hangokra leszek figyelmes, mire kilépek a fürdőnek kialakított részből, s megpillantom a még lustén pislogó lányt, karjaiban egy hajas kislánnyal. Arcomon hatalmas mosoly terül szét.
Hosszú léptekkel igyekszem az ágyhoz, és csókolom homlokon fáradt szerelmem, majd a karjaiban lévő kislányra pillantok, aki nagyot ásítva pislog fel rám csodás kék szemeivel.
- Szia, gyönyörűségem - büszkén, könnyes szemekkel nézem az apróságot, aki kis ujjaival az enyémét szorítja meg. - Jól vagy? - nézek Miranda szemébe, amelyek hasonlóan könnyesek. Bólint, vállamra hajtja fejét, és kislányunk enyhén pufóka arcát kezdi el cirógatni.
- Elnézést - szól bele a pillanatba egy nővér. - Esetleg, ha meg mondanák a kislány nevét.
- Persze - felelem. Mirandára nézek, aki még mindig bágyadt mosollyal figyeli a picit. Elmosolyodik, csókot nyom arcára, s megszólal.
- Rosie Darcy Styles.

39.rész°Sors

Miranda

- Ugye nem hallottam tisztán, amit mondott? – kérdezek vissza döbbenten, s még levegőt is elfelejtek venni, ahogyan figyelek az előttem ülő nyomozóra.

- Sajnálom asszonyom, de hivatalosan is lezártuk az ügyet.

- Mi az, hogy lezárták? Lehetetlenség! – állok fel hirtelen, mire kissé megszédülök, de Harry hamar mellettem terem.

- Mindent megtettünk…

- Nem! – kiáltom el magam. – Semmit sem tettek meg érte – zokogok fel fájdalmasan. – Semmit sem tettek meg a fiamért.

- Kérem, nyugodjon meg.

- Maga csak ne nyugtasson engem – nézek mélyen szemeibe. - A fiamról van szó, aki egy narkóssal van már hosszú, túlségosan s hosszú ideje!

- Ezért is zárták le az ügyet az ügyészségen, Miranda. A fia egy beszámíthatatlan állapotban lévő férfi tulajdonában van. És az ügyész semmi előrelépést nem látott az ügyben több hónapja, hiszen újabb nyomunk sajnálatos módon nincsen. Úgy hisszük, hogy elhagyták az országot, valamilyen módon.

- És, ha ez így van, a maguk kicseszett hibája – emelem fel a hangom kellően, mire mindenki megdermed.

- Kérem, az állapotában, a kicsi tekintetére nézve, nyugodjon meg, asszonyom.

- Maga csak ne figyelmeztessen engem – lépek közelebb fenyegető hangnememmel, ám Harry hirtelen magához ragad.

- Édesem, megtennéd, hogy magadra való tekintettel, kicsit leülsz? – néz le rám, homlokon csókol, s kezemet addig fogja, míg újra a kanapén nem ülök.  

Visszafordul a két férfi felé, és innentől kezdve tudom, hogy mindent megtesz azért, hogy ne így, érjen véget a nyomozás. Ne ilyen bizonytalanságban. Könnyeim végigszántják újra, s újra arcomat, ezzel kimutatva azt a hatalmas űrt, azt a fájdalmat, amelyet már hónapok óta érzek, még annak ellenére is, hogy pár boldog pillanat néha bekúszott Harrynek köszönhetően a szürke hétköznapjaimba.

Felnézek az előttem álló két öltönyös férfire, akik még mindig magyaráznak Harrynek. Szájuk lelkesen mozog, de hangokat már egy ideje nem hallok. Bámulok rájuk, míg fel nem adom a harcot, s felállok. Érzem magamon a kíváncsi tekinteteket, de halkan, meg sem szólalva indulok a lépcső irányába. Egyik kezem már igen nagy pocakomon, míg másik a lépcsőnek korlátján helyezkedik el.

Lassan lépkedek a fokokon felfelé, nem is törődve semmivel. Már mondták, hogy bele kellene törődnöm abba, hogy elvesztettem a fiam, de őszintén, egy anya, aki a gyermekét mindennél, s mindenkinél jobban szereti, hogyan is adhatná fel az a harcot?

Beérve abba a szobába, amely az övé, amelyben még illatát érzem, s a játékait látom, torkom összeszorul, s a könnyek gyorsabban hagyják el szemeimet, mint, hogy levegőt vennék.

Beljebb lépve, szívem kihagy egy ütemet, ahogyan újabb lépést teszek, ismételten kimarad egy, míg kezemet szám elé kapom, szemhéjaimat szorosan lehunyom, s lépek egyet, míg a földre nem zuhanok. Másik kezem még mindig a gömbölyű pocakomon pihen, testem rázkódik, látásom már homályos. Ágyról magamhoz húzom azt a plüsst, amelyet mindig ölelt, s most én ölelem mellkasomhoz szorosan. Illata még jobban orromba kúszik, a zokogás pedig csak fokozódik. 

Harry

Kissé feszülten várom, hogy végre kilépjen a két nyomozó a bejárati ajtón, s elhagyják házunk területét. Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam meggyőzni arról őket, hogy márpedig folytatniuk kell a nyomozást, hiszen Noah a mi családunkat, a szeretetünket érdemli meg, s nem azt, hogy egy drogossal éljen, aki bár az apja vér szerint, még sem illeti e megnevezés.

Utoljára köszönök el a két férfitól, és már csukom is be az ajtót. Hátat fordítok neki, s lépteimet szaporára véve indulok az emeletre, Miranda után. Hangokat nem hallok, az aggodalom pedig bennem él. Mióta csak ismerem, aggódom miatta, s ez jelenleg is csak még jobban felerősödött.

Gyors lélegzetvétellel sietek be a hálónkba, de sehol sincs, így tovább haladok a fürdőbe, amely csak a csendtől kong. Gondolkoznom sem kell, és tudom, hogy csak is Noah szobájában lehet. Azonnal oda is indulok. Az ajtó résnyire nyitva van, aminek tudatában már is biztossá válik holléte.

Kezemmel beljebb lököm az nyílászárót, s azonnal oda is rohanok a nőhöz, aki a földön fekszik. Szívem őrölt tempóban ver, várnyomásom az egekben, de szerencsére a józan eszem egy pillanatra se blokkol le.

Letérdelek, szólongatni kezdem, de választ nem kapok. Továbbra is eszméletlen marad, ám szerencsére pulzusa gyengesége ellenére is megmaradt. Arca könnyes, meggyötört, de meg kell állapítanom, hogy így is gyönyörű.

Pillanatok alatt emelem karomba, és indulok ki a szobából. Minden kérdés, megfontolás nélkül indulok az ajtóhoz. Útközben felkapom a slusszkulcsot, s már az autónál is vagyok, amelynek hátsó ülésére helyezem az eszméletlen nőt. Sietve kerülöm meg a járművet, és amint beültem, indulok is a kórházba.

Aggodalmam igen nagy, s hiába csak egy kis ájulásról is lehet szó, nem adok esélyt a kegyetlen, éhes karmú sorsnak.

38.rész°Szerethetően

Miranda

- Jó reggelt – édesen simítja végig testemet, mibe beleremegek. Takaró meleg anyaga fed, és még egy lenge hálóing, de az érintése elől menekülni nem tudok, és nem is akarok. Közelebb férkőzöm hozzá, megfordulok, és amennyire csak pocakom engedi, mellkasához bújok.

- Olyan vagy, mint egy kiscica – susogja, gerincemen végighúzza ujjait, mibe beleremegek.

- Lehet szerezni kellene egyet – tör fel belőlem az ötlet.

- Hm, nem rossz ötlet, de te sokkal jobb vagy, bármilyen cicánál – csókol fülembe. Nyakába fúrom még jobban az arcom. – Hogy van az én kis szerelmem? – búgja, pocakomat megsimítja.

- Remekül – felelem, és lenézek a kezére, és rásimítom az enyémét is. – Bár kissé éhes, és kissé mozgékony.

- Kis örökmozgó lesz.

- Egyértelműen olyan lesz, mint te – kuncogok. – Majd nem lehet vele bírni. Ugyan olyan kelekótya lesz, mint az apukája.

- Ó, tehát egy gyerekhez hasonlítasz? – nevet fel hangosan.

- Igen, hasonlóan annyi gondom van veled, mint egy gyerekkel – nyomok csókot ajkaira, amelyek tettetve lefelé görbültek.

- Szerethetően?

- Szerethetően – mosolygok fel rá.

Derekamnál átölel, ajkaimat teljesen bekebelezi, s tovább haladva fenekemre simítja kezét, és kissé belemarkol, minek következtében mosolyom újra megjelenik arcomon. Még egy kis puszival ajándékoz meg, és elszakad tőlem.

- Mi az? – vonom össze a szemöldököm. Arcáról nem tudom leolvasni, hogy mit is gondol, és ez teljesen összezavar. Kezemet felvezetem arcára, megcirógatom, és várom, hogy mondjon valamit.

- Csak eszembe jutott egy ötlet.

- Félnem kellene? – kérdésem közben megremeg kissé a hangom.

- Csupán, kitaláltam a dolgozószobám tökéletes dekorációját – motyog, mire szemöldökömet csak még jobban összevonom.  – Egy festmény.

- Aha – bólogatok, de még mindig semmit sem értek. – Bővebben?

- Szeretnék rólad egy újabb képet festeni – mondja, amint kimászik az ágyból, és elhúzza a sötétítő függönyöket. A szobát a nap sugarai veszik uralmuk alá, amelyek engem is elérnek, s finoman simogatva melegítenek.

- Milyen képről is beszélgetünk? – mászom ki én is az ágyból, és magamra veszem köntösömet. Odalépkedek hozzá az ablak mellé, az immáron nyitott erkélyajtóhoz, mire maga elé húz, Gömbölyű pocakomon összefonja ujjait, és állát vállamon támasztja meg.

- Teljes gyönyörű meztelenségben – suttogja.

- Nem állok neked modellt úgy, Harry – háborodom fel, és ránézek, de mosolyom továbbra is ajkaimon ragad.

- Csak én látom, Nyuszifül. És Takarhatjuk a dolgokat a kezeiddel akár – nyom puszit tátva maradt számra. – De szeretném, nagyon.

- Meddig kapok gondolkodási időt? – fordulok vele szembe.

- Elkészítjük a reggelit, aztán megesszük…. – töpreng. – Szerintem annyi tökéletesen elég is lesz.

- Most mindent azonnal? – rázom nemlegesen, nevetve fejem.

- Hát, igen – bólint rá, kézen ragad, és kivezet a hálóból, egyenesen át a konyhába.

°°°°

- Harry, ez biztos, hogy jó ötlet? – állok barack színű selyem köntösömben az általa tökéletesnek vélt helyszínen.

- Gyönyörű vagy, Nyuszifül – lép közel hozzám, és ajkait egy pillanatra enyéimre nyomja.

- Kicsit idegen tőlem ez a szituáció – vallom be őszintén neki.

- Láttalak már, és mindent szeretek. Mind apró kis centidet, édesem – susogja.

- De az teljesen más – morgolódok, mint egy tinédzserlány, akit éppen először lát a barátja, a szerelme fedetlenül, mondhatni, kitárulkozva.

- Figyelj, ha nem akarod, akkor nem erőltetem – sóhajt fel, és kedve azonnal mélységekbe zuhan.

Alsó ajkamat rágcsálva, köntösömet fogva állok, és nézem, ahogyan a bárszéken ülve mered rám. Bizalom, amely azonnal elsőként bevillan. Bízom benne, mindig is bíztam, hiszen, ha nem így lenne, akkor a gyermekét sem várnám. Ahogyan az édesanyám mondta mindig: „egy gyermek tudja, hogy mikor kell megfogannia.” És tudom, hogy a hasamban növekvő apróság a szerelmünk jelképe. Egy igen bizalmas kapcsolaton alapuló szerelemé. 

Hiszek a szavának, annak, hogy nem fogja mutogatni, és csak saját magának készíti.

- Rendben, legyen - bólintok rá, mire szemei csillogása azonnal újra visszatér.

- Nem erőltetem. Mondjuk, hogy megértem, és, ha nem akarod, akkor nem viszem vászonra lenyűgöző testedet. Viszont jobb, ha tudod, hogy az anyaság csodás dolog, eddig is ragyogtál, de most, most... elmondhatatlanul gyönyörű vagy. Sugárzol, kicsim. Hiába minden rossz, még is történt velünk egy kicsike jó dolog is. És ez felhőtlenül boldoggá tett, és tesz jelenleg is. Szeretlek - néz mélyen szemeimbe, mire az én szívem kihagy egy ütemet.
- Ne hagyjuk megszáradni a festéket - pislogok fel rá, aminek következtében ajkaimra egy rövib csókot nyom, és már vissza is áll a vászon mögé, kezébe veszi az ecsetet és alkotni kezdi újabb művét, amely a születendő gyermekünkről és rólam fog szólni.

°°°°

Rádiónak halk dallamai töltik be a helyiséget. A felszólaló slágereket Harry is dúdolgat halkan, amely néha mosolygásra késztet. Pocakomon néha végigsimítok, amelyeket mosolygós, csillogós tekintettel nézett végig a vászon túloldaláról. Kuncogások törtek fel belőlem, amikor is a kicsi egyet-egyet megmozdult. Egyértelműen az apja virgoncságát örökölte.

- Gyere ide – nézem pocakomat, miközben másik kezemet kinyújtom, és hívogatom.

- Ébren van? – kérdezi lelkesen.

Bólintani van csak erőm. Elkapom a festékes kezét, és gömbölyödő területhez helyezem, mire közelebb húzódik még jobban, és a másik kezét a hátamra simítja. Nyakamba csókol, s orrát hajamba dugja, és mélyen szívja magába az illatom.

- Szeretlek. Mind a kettőtöket rettentően szeretem, kicsim. Köszönöm, hogy megajándékoztál vele – susogja. Térdre borul, ajkait pocakomra nyomja, és édes puszikkal halmozza el, mire hajába túrok, lassan leguggolok, mire ölébe húz, s végül finoman ajkai enyéimet bekebelezik.

37.rész°Portré

Miranda

Tükör előtt állva szemlélem külsőm, amelyet egy elegáns, ám kellően takaró ruha fed. Arcomon mosoly van jelen, annak ellenére, hogy szívem mennyire is fáj még mindig. Remény bennem él, de már hitemet vesztettem, s új hitem abban az apróságban van, aki fejlődik bennem, most már ötödik hónapja.

Tenyerem a pocakomra simítom, amely még ennek a csodás ruhának anyagán is tökéletesen átlátszik. Fogalmam sincs, hogy kisfiú vagy kislány, akit a szívem alatt hordok, de már most teljes szívemből imádom, szeretem, ahogyan Harry is.

Harry a napokban tervezi, hogy bevásárló körútra menjünk, ahol is mindent beszerzünk majd, amire csak szükségünk van. Már pár apró dolgot vett, hiába is mondtam neki, hogy bármi még közbejöhet. Bár az ördögöt a falra eszem ágában sincs festeni. Lelkesedése leírhatatlan. A szemeiben lévő csillogás teljes boldogsággal áraszt el engem, s vetíti ki rám is örömét.

Félreértés ne essék. Hasonlóan várom én is a csöppség érkezését, ám boldogságom nagyobb lenne, ha fiam mellettem, nagy lelkesedéssel várná testvérét.

Ajtó kisebb nyikorgása megzavarja a gondolataim, mire a tükörbe nézek, s édes mosolyt viszonzok. Harry beljebb lép, átölel, pocakomra simítja két hatalmas tenyerét, míg tekintetünk kapcsolatát egy másodpercre sem szakítja meg. Kis pirosítót teszek az arcomra, majd az asztalomra helyezem az ecsetet, és szembefordulok a szeretett férfivel.

- Csodás vagy – dicsér meg, s édes puszit hint arcomra. – Viszont azok a sarkak életveszélyesek – bök a lábfejeimen díszelgő gyönyörű tűsarkúkra.

- Csinosak, nem igaz?

- De igen, valóban.

- Semmi gond nem lesz, ez csak egy cipő, ami valószínű, hogy az este végére kellően feltöri a lábaimat. Ennyi az egész – magyarázom, mire mosolya jobban kiszélesedik.

- Rendben van – fogja meg a kezem. – Indulunk, kellene.

- Kész vagyok – felelem, mire már ki is vezet a hálónkból, miután egy csókot hagy ajkaimon.

Lent, a kabátomat rám segíti, amelyet apró mosolyommal meg is hálálok neki. Saját fekete zakóját is felveszi, lakáskulcsát magához veszi, és indulunk is a ránk váró autóhoz. A sofőr kinyitja nekünk az ajtót. Elsőként én, majd Harry száll be. Amint a sofőr becsukja mögöttünk az ajtót, előre ül, s indulunk is.

- Izgatott vagy? – érdeklődöm, hiszen semmi sem látszik rajta, de tudom, hogy most először fogja a nagyközönség látni az általa alkotott képeket.

- Nem igazán. Az egyetlen ember, akinek a véleménye számít, az itt ül mellettem – mosolyog rám.

- Komolyan kérdezem, Harry.

- Én pedig komolyan válaszoltam, Miranda – fogja meg a kezem, s fűzi egybe ujjainkat. – Hogy érzed magad?

- Mikor is fejezed be az aggódást?

- Kérdéssel, kérdésre nem illik válaszolni, Nyuszifül – mutatja meg gödröcskéit.

- Remekül van a baba, és én is, felesleges az aggodalmad – nyugtatom meg. Az örökös aggódásával már az őrület határaiig kergetett, és még csak a fele időszak telt le. 

- Sajnálom, ilyen vagyok – mentegetőzik.

Rámosolygok, ajkaimat övéire illesztem, s kis puszit hagyok ajkain. Fejemet vállára támasztom, és úgy várom, hogy végre elérjük célunkat.

°°°°

Őszintén mosolygok az emberekre, akik bennünket fogadnak. Harry keze csípőmön pihen, míg én mellette pózolok a fotósok hada előtt. Tovább igyekszünk, ahol is már riporterek várnak ránk. Pocakomat takarom, hiszen még nem beszéltük meg, hogy mikor is hozzuk nyilvánosságra az egészet. Bár sokáig már nem tudnánk titkolni, egyértelműen.

- Sziasztok – állít meg egy kedves, nagyjából velem egyidős lány bennünket. Hasonlóan köszöntöttük, s figyeltünk is kérdésére. – Ez az első kiállításod, Harry. Megosztanád velünk, hogy mi is vett rá, hogy mindenkinek megmutasd a festményeid?

- Miranda, a kedvesem volt az, aki mindig mellettem állt. Ő támogatott, a családommal együtt, természetesen.

- Nem félsz a kritikáktól?

- A normálisan magfogalmazott kritika, még építő jellegű is lehet. Másfajtákat pedig figyelembe se veszek.

- Tudomásunkra jutott, hogy egy műnek a másolata is megtalálható lesz. Elárulnád, hogy miért is a másolata, és, hogy mit is ábrázol? – dugja újra a mikrofont Harry orra alá.

- Sok képet készítettem kedvesemről, de egy portrénak a másolatát hoztam csak nyilvánosságra.

- Tudomásunkra jutott még az is, hogy volt egy nevelt fiad, aki Miranda gyermeke volt. Eltűnt már hosszú ideje.

- Igen, sajnos ez igaz – feleli őszintén, míg oldalamat cirógatja.

- Sajnáljuk, őszintén.

- Köszönjük.

- Szárnya kapott a hír, hogy közös gyermeketeket várjátok. Ennek van valóság alapja?

Rám néz, mire elmosolyodom halványan, és bólintok. Így már alá is támasztja a hírt, s a pletykának már is komoly valóságalapja lesz. További kérdések sokasága hangzik el, amelyek véleményem szerint túl személyesek is. Harry is így véli, s szerencsére lógva hagyja a dolgot. Megköszöni az interjút, jó szórakozást kíván, és már tovább is megyünk egyenesen az épületbe, amely már nyüzsög az emberektől.

Ahogyan beérünk az előtérbe, lesegíti rólam kabátomat, s a ruhatárba leadja. Keze újra derekamra csúszik, és úgy vonulunk végig a vörös színben pompázó szőnyegen. Két fiatalabb fiú áll az ajtóban, akiknek tálcáján pezsgő, illetve gyümölcslé található. Én a másodikból veszek, míg Harry az alkoholt választja.

Mivel a nyitó beszédet már Lauren elmondta Harry helyett, így mi csak állunk, s csodáljuk a festményeket. Illetve, én csodálom, míg Harry fogadja a gratulációkat. A rólam készült portré igen figyelemfelkeltő helyre került.

- Reménykedtem benne, hogy valami eldugott sarokba rakjátok – jegyzem meg.

- Édesem, a legtöbb figyelmet érdemled – csókol halántékon.

Büszke vagyok rá. Büszke az írói és a festői munkáira, rá, mint emberre. Csodás férfi, aki végig kiállt, s kiáll mellettem. Egymást támogatva haladunk előre az életben, szerelemben, szeretetben és ami a legfontosabb, tiszteletben.

Ketten szemléljük az előttünk lévő festményt, amely számomra teljesen új. Harry olykor eltűnt műtermének, négy fakónak nem nevezhető fala között, s alkotott napnyugtáig. Ilyenkor általában édesanyjával töltöttem a napot.

- Igazán nagyszerűen sikerült kép, bár a személyes kedvencem, Miranda portréja – szólal meg hátunk mögül egy hang. Egy olyan hang, amelyet ezer közül is megismernék. Szívem őrült módjára ver, torkomban gombóc nő. Kezeim remegni kezdenek, s a pohár, amely már üres, a padló kemény felületével találkozik igen zajosan, mire a körülöttünk lévő emberek ránk kapják tekintetüket. Harry és én egyszerre fordulunk, hogy szembe legyünk a hirtelen feltűnt férfival. – Ne reménykedj, Miranda – mondja megvetően. – Bár nem gondolsz okosnak, de az vagyok. A fiad nincs itt. Vagyis, elnézést, a fiúnk. És tudom, hogy a rendőrség sem figyel benneteket, úgyhogy felesleges is belekezdenetek abba, hogy hívjátok őket most.

- Mit akarsz, Steven? Pénz kell? Mondj egy összeget, és megkapod – vág közbe Harry.

- Nem kell a rohadt pénzed, Styles. A családomat akarom! – nevet fel. – Bár látom, hogy már sikerült is felcsinálnod – biccent felém. – Gratulálok.

- Tudod, ha annyira vissza akarnád kapni, akkor tisztelettel bánnál vele, és nem raboltad volna el a fiát – sziszegi a mellettem álló férfi.

- Felesleges az aggodalmad. Más fattyát eszem ágában sincs felnevelni – húzza le pezsgőjét. – Ezek szerint ketten fogunk boldogan élni, Noahval – arrogánsan közli.

- Hozd vissza a fiam – csuklik el a hangom, de tekintetemet egy pillanatra se veszem le róla.

- Milyen akaratosak lettünk. Lefogadom, hogy az ágyban is vadabb lettél – húzza féloldalas, undorító vigyorra száját.

- Most azonnal takarodj innen! – ordítom, mire a biztonságiak is felénk kapják fejüket, s elindulnak irányunkba.

- Ejnye, nem szabad így viselkedni azzal, akinél a fiad van. Bár, ha jobban belegondolok. Leszarom. De ígérem, hogy soha nem lesztek boldogok – csapja az engem ábrázoló festményhez a még minimális italt tartalmazó poharát, és elsiet, mielőtt az őrük ideérnének. Meg sem állnak, s ordítva indulnak nyomába, de reményem, hogy elkapják, nincs.

36.rész°Ajkak játéka

Harry

Szörnyű, monoton napok követték egymást. Tehetetlenül ültünk, és vártuk a friss híreket, míg inkább azt, hogy egyszer csak a nyomozók Noahval együtt állítsanak be hozzánk. Miranda feszült volt, ahogyan én is, bár szerencsére több rosszulléte nem volt. Tartotta magát ahhoz, amiket az orvos mondott neki. Egy komolyabb beszélgetés folyt le közöttünk, amelyben minden kételyét felfedte előttem. Egyértelművé tette, hogy nem tartja magát jó anyának, s véleménye szerint nem érdemli meg, hogy egy újabb gyermeket hozzon a világra, miszerint is, Noaht sem tudta megvédeni. Próbáltam jobb belátásra bírni, ám hajthatatlan volt. Továbbra is csak magát ostorozta.

Beléptem hálónk ajtaján, felsóhajtottam, lassan a készülődő nő mögé léptem, kezeimet enyhén domborodó pocakrája simítottam, míg nyakhajlatába csókoltam.

- Még mindig nem tudom felfogni, hogy ennyi idő eltelt – motyogta bánatosan, a tükrön keresztül szemeimbe nézve.

- Nyuszifül – suttogtam. – Hinnünk kell továbbra is abban, hogy előkerül. Épségben fog előkerülni.

- Harry, lassan négy hónapja történt – könnyei már rég nem törtek fel, ám tudtam, hogy mennyire is kegyetlenül hibáztatja magát minden egyes pillanatban.

- Tudom, én is tisztában vagyok vele – mormogtam.

- Ugye, már soha nem fogom látni? – csuklott el hangja.

- Ne, ne kérdezz ilyet. Ne gondolj, ilyen butaságra.

- Te is tudod, hogy csak egy vágy gondolatával ringatjuk magunkat. Mind a ketten tudjuk, hogy Noah, nem fog visszatérni hozzánk.

- Miranda.

- Felesleges bármit is mondanod – mosolygott rám bágyadtan. – Felnőtt vagyok, és bár él a remény még bennem, attól még tudom, amit tudok.

- Gyere ide – fordítottam magammal szembe, mire derekamat szorosan átölelte. Nyakába csókoltam ismételten.

- Indulnunk kellene – sóhajtott fel, s eltávolodtam tőle. Tekintetünk találkozott, közelebb hajolt, ajkaimra csókot hintett, majd visszafordult a tükör felé, s megigazította ruháját.

°°°°

Megfelelő tempóban, a sebességkorlátozást betartva haladtam a forgalomban, míg néha a mellettem ülő nőre pillantottam, aki csak üres tekintettem meredt maga elé. Kezemet övére simítottam, amikor is csak tudtam, s finoman cirógattam. Úgy éreztem, hogy számára fontos volt minden apró érintés. Félre ne értsetek, hasonlóan vágytam minden egyes érintésére, ám jelenleg akinek itt jobban szüksége volt a támogató félre, ő volt.

- Arra gondoltam, hogy megszervezhetnéd a kiállítást – törtem meg a közöttünk percek óta fennlevő csendet.

- Micsoda? – elképedve kérdezett vissza azonnal. – Harry, eddig hallani sem akartál róla – mutatott rá.

- Valóban – ismertem be.

- Figyelj, megvagyok – felelte, s szemem sarkából láttam, ahogyan engem vizslatott.

- Otthon ülsz, hacsak éppen anyám rá nem vesz arra, hogy vele tarts. Miranda, ez nem normális.

- Visszamehetek dolgozni – vágta rá.

- Nem erről van szó – mondtam teljes őszinteséggel. – És eszem ágában sincs visszaengedni az intézetbe.

- Más intézmények is vannak.

- Nem, nem szeretném, ha kiszámíthatatlan emberek között lennél – sóhajtottam fel. – A kiállítás megszervezése tudom, hogy tetszene neked, és semmi veszély sincs benne – néztem rá a lámpánál állva.

- Rendben van – bólintott rá. – De szeretném, ha a rólam alkotott kép nem kerülni ki.

- Ó, Nyuszifül, azt soha senki nem fogja látni rajtunk kívül – biztosítottam. – A hálónk ajtaját sohasem fogja elhagyni, efelől ne legyen kétséged.

- Megnyugtató – mosolygott rám, melyet azonnal viszonoztam, s amint zöld jelzést kaptam, tovább is indultam. – Esetleg van ötleted, hol is legyen?

- Hm, mondjuk, a belvárosi galéria megfelelő lenne, szerinted?

- Igen, már csak időpontot kell kérni.

- És kérlek, úgy intézd, hogy a megvásárolt képek árát a Gyermekek Védelmére szolgáló alapítvány kapja meg.

- Harry, ez…

- Nem szeretném, hogy más fia is hasonlóan járjon.

- Mindent elintézek – csuklott el a hangja, mire kezét megfogtam, ajkaimhoz emeltem, s puha csókkal hintettem be.

Megérkezve a magánklinikához, összekulcsolt ujjakkal igyekeztünk befelé. Mind a ketten izgultunk. Számomra teljesen új volt a helyzet, hiszen az első gyermekemről volt szó. Miranda izgalmát nem egészen érettem, hiszen ő már egyszer végigcsinálta az egészet.

Leültünk a kényelmes bőrkanapén, miután illedelmesen köszöntünk a másik párnak, akik még a váróban jelen voltak. Kezemet továbbra sem engedte el, sőt egyre jobban szorította.

- Hé, minden rendben? – kérdeztem halkan.

- Persze – felelte.

- Engem nem tudsz becsapni.

- Csak remélem, hogy minden rendben. És … - kezdett bele, de hangja halvány foszlánnyá alakult át. – Én csak .. – nyelt egy nagyot. – Eszembe jutott, amikor Noaht vártam – vetette le pillantását, és vállamnak dőlt.

- Oh, édesem – öleltem szorosan magamhoz.

- Sajnálom.

- Sh, semmit sem kell sajnálnod. Természetes, hogy eszedbe jutnak az emlékek. Aggódnék, ha nem így lenne. De erősnek kell lenned, s hinned kell abban, hogy mire a pici megszületik, Noah már újra velünk lesz, hogy aztán nagytestvér módjára taníthassa, és szekálhassa – mosolyogtam rá, mire ő is elnevette magát.

- Miranda – hallottuk meg az orvos hangját, mire felkaptuk fejünket. – Kérlek, gyertek – kedvesen invitált be bennünket az idős hölgy. – Foglaljatok helyet – mutatott a székekre, míg ő az asztam túloldalán sajátjában foglalt helyet. – Nos, hogy érzed magad? – pillantott a mellettem ülő nőre, aki bármennyire is volt szomorú, letört, még is sugárzott. Sugárzott az anyaság örömétől, attól, hogy egy újabb apró, édes teremtményt várt.

- Remekül. Nincsenek rosszullétek, és Harry gondoskodik arról, hogy pihenjek, hiába nincs már rá szükség – nézett rám komolyan, majd vissza a hölgyre, aki csak nevetett.

- Aggódó apuka. Ismerős, az én férjem is hasonlóan viselkedett, hiába is kettőnk közül én voltam már akkor is az orvos – nevetve jegyezte meg. – Örömmel hallom, hogy minden rendben. De ha nem bánod, magam is megbizonyosodnék róla – mondta. – Kérlek, feküdj fel az asztalra, és tűrd fel a felsőd.

Én magam is felálltam, s az ágy oldalához léptem, ahol is megfontam Miranda kezét, aki már akkor a sötét monitort nézte. Figyeltem, ahogyan a doktornő bekente a még alig domborodó pocakját, majd a készüléket oda is helyezte, s tekintetét a monitorra szegezte. Pillanatok leforgása alatt meg is jelent a kép, én pedig ámulva figyeltem, bár tény, hogy sok minden számomra még nem volt tökéletesen kivehető, de a tudata annak, hogy az én gyermekem, teljesen magával ragadott. Már akkor szerelmes lettem. Imádtam.

Brenda, a doktornő csak magyarázott, de számomra minden jelentéktelen volt. Teljesen megszűnt a külvilág, s a gyermekem képére, és szívhangjára tudtam koncentrálni. Valószínű, hogy idióta, ám annál is boldogabb mosoly húzódott ajkaimra. Elvesztem a pillanatban, s még könnyem is végigfolyt arcomon. Azt kívántam bárcsak mellettünk lehetne Noah is, hogy együtt várhatnánk az új csöppség érkezését.

Gondolataim csak úgy szárnyaltak. Egyszerűen koncentrációm magamra hagyott. Egyre izgatottabb lettem, s vártam, hogy már a várakozási szakasz végére érjünk mielőbb, hogy a kezeim között tarthassam. Hogy arcon csókolhassam, éjjelente mesét mondjak neki, ha vihar van, akkor közénk másszon az éjszaka közepén, azt, hogy hasonlóan lealázzon fociban, mint a kicsi Noah, aki teljesen a szívembe lopta magát.

Fogalmam sincs, hogy merre lehet, de az űr, amit maga után hagyott, hatalmas mind bennem, mint pedig Mirandában. Hasonlóan szenvedek én is a mai napig, de a remény még él. Én pedig erősen hiszek benne, hogy egyszer visszatalál hozzánk, hogy egyszer majd hazatalál.

Gondolataimból kezemen erős szorítás rázott vissza a vizsgálóba. Megráztam fejem, s a fekvő nőre pillantottam, aki hasonlóan könnybe lábadt szemekkel feküdt, s homályos tekintettel pislogott fel rám.

- Elnézést – szabadkoztam.

- Semmi baj – mosolygott Brenda. – Tehát, szeretnék tudni a baba nemét?

- Miranda? – néztem a szeretett nőre.

- Nem, nem szeretném – suttogta.

- Akkor legyen meglepetés – mondta, s letörölte a gélt Miranda pocakjáról. – Egészséges a pici. Szépen fejlődik, de továbbra is azt javaslom, hogy a stresszt, amennyire tudod, kerüld. Ismerem a történeteteket, és mélységesen, őszintén sajnálom, de szükséged van rá maga és a baba miatt is, Miranda.

- Rendben – ült fel, s hajtotta le felsőjét.

- Itt egy kép a piciről – nyújtotta át a fekete, s kissé sárgás ultrahangképet. – Ha semmi problémát nem észlelsz, akkor egy hónap múlva ugyan így találkozunk. A vitaminok – adta még a recepteket.

- Köszönünk mindent – nyitottam ki az ajtót Miranda előtt, amint elköszöntünk.

Kezemet a nő derekára csúsztattam, s oldalamhoz vontam kissé jobban. Kifelé sétálva a fényképet nézte, míg arcán édes mosoly játszott, amely szívemet melegséggel töltötte el. Tudtam, hogy hiába is becsmérelte magát, ugyan annyira várta elejétől fogva a picit, mint én. Hirtelen, az autóhoz érve, magammal szembe fordítottam, s ajkaimat övéire illesztettem finoman. Mindössze ajkaink édes játéka egy percig, vagy talán addig se tartott.

- Köszönöm neked őt – simítottam tenyerem pocakjára, s szemeibe nézve hálálkodtam, mire kissé elpirult, s újabb csókot csent.

PS.: Először is szeretném megköszönni a véleményeket! Nagyon hálás vagyok érte. Tudom, hogy nem reagáltam, de mindegyiket elolvastam! :) Egyiknek az egyik mondatára viszont szeretenék. Miranda nem veszélyesztetett terhes. Csupán stresszes volt, és pihenésre volt szüksége, de ahogy ebben a részben is kiderült, minden rendben vele! :) 
Véleményeiteket várom továbbra, ahogyan a feliratkozókat is.. :) Illetve, a facebook csoportba, aki szertene nyugodtan csatlakozhat. LINK  Xx