37.rész°Portré

Miranda

Tükör előtt állva szemlélem külsőm, amelyet egy elegáns, ám kellően takaró ruha fed. Arcomon mosoly van jelen, annak ellenére, hogy szívem mennyire is fáj még mindig. Remény bennem él, de már hitemet vesztettem, s új hitem abban az apróságban van, aki fejlődik bennem, most már ötödik hónapja.

Tenyerem a pocakomra simítom, amely még ennek a csodás ruhának anyagán is tökéletesen átlátszik. Fogalmam sincs, hogy kisfiú vagy kislány, akit a szívem alatt hordok, de már most teljes szívemből imádom, szeretem, ahogyan Harry is.

Harry a napokban tervezi, hogy bevásárló körútra menjünk, ahol is mindent beszerzünk majd, amire csak szükségünk van. Már pár apró dolgot vett, hiába is mondtam neki, hogy bármi még közbejöhet. Bár az ördögöt a falra eszem ágában sincs festeni. Lelkesedése leírhatatlan. A szemeiben lévő csillogás teljes boldogsággal áraszt el engem, s vetíti ki rám is örömét.

Félreértés ne essék. Hasonlóan várom én is a csöppség érkezését, ám boldogságom nagyobb lenne, ha fiam mellettem, nagy lelkesedéssel várná testvérét.

Ajtó kisebb nyikorgása megzavarja a gondolataim, mire a tükörbe nézek, s édes mosolyt viszonzok. Harry beljebb lép, átölel, pocakomra simítja két hatalmas tenyerét, míg tekintetünk kapcsolatát egy másodpercre sem szakítja meg. Kis pirosítót teszek az arcomra, majd az asztalomra helyezem az ecsetet, és szembefordulok a szeretett férfivel.

- Csodás vagy – dicsér meg, s édes puszit hint arcomra. – Viszont azok a sarkak életveszélyesek – bök a lábfejeimen díszelgő gyönyörű tűsarkúkra.

- Csinosak, nem igaz?

- De igen, valóban.

- Semmi gond nem lesz, ez csak egy cipő, ami valószínű, hogy az este végére kellően feltöri a lábaimat. Ennyi az egész – magyarázom, mire mosolya jobban kiszélesedik.

- Rendben van – fogja meg a kezem. – Indulunk, kellene.

- Kész vagyok – felelem, mire már ki is vezet a hálónkból, miután egy csókot hagy ajkaimon.

Lent, a kabátomat rám segíti, amelyet apró mosolyommal meg is hálálok neki. Saját fekete zakóját is felveszi, lakáskulcsát magához veszi, és indulunk is a ránk váró autóhoz. A sofőr kinyitja nekünk az ajtót. Elsőként én, majd Harry száll be. Amint a sofőr becsukja mögöttünk az ajtót, előre ül, s indulunk is.

- Izgatott vagy? – érdeklődöm, hiszen semmi sem látszik rajta, de tudom, hogy most először fogja a nagyközönség látni az általa alkotott képeket.

- Nem igazán. Az egyetlen ember, akinek a véleménye számít, az itt ül mellettem – mosolyog rám.

- Komolyan kérdezem, Harry.

- Én pedig komolyan válaszoltam, Miranda – fogja meg a kezem, s fűzi egybe ujjainkat. – Hogy érzed magad?

- Mikor is fejezed be az aggódást?

- Kérdéssel, kérdésre nem illik válaszolni, Nyuszifül – mutatja meg gödröcskéit.

- Remekül van a baba, és én is, felesleges az aggodalmad – nyugtatom meg. Az örökös aggódásával már az őrület határaiig kergetett, és még csak a fele időszak telt le. 

- Sajnálom, ilyen vagyok – mentegetőzik.

Rámosolygok, ajkaimat övéire illesztem, s kis puszit hagyok ajkain. Fejemet vállára támasztom, és úgy várom, hogy végre elérjük célunkat.

°°°°

Őszintén mosolygok az emberekre, akik bennünket fogadnak. Harry keze csípőmön pihen, míg én mellette pózolok a fotósok hada előtt. Tovább igyekszünk, ahol is már riporterek várnak ránk. Pocakomat takarom, hiszen még nem beszéltük meg, hogy mikor is hozzuk nyilvánosságra az egészet. Bár sokáig már nem tudnánk titkolni, egyértelműen.

- Sziasztok – állít meg egy kedves, nagyjából velem egyidős lány bennünket. Hasonlóan köszöntöttük, s figyeltünk is kérdésére. – Ez az első kiállításod, Harry. Megosztanád velünk, hogy mi is vett rá, hogy mindenkinek megmutasd a festményeid?

- Miranda, a kedvesem volt az, aki mindig mellettem állt. Ő támogatott, a családommal együtt, természetesen.

- Nem félsz a kritikáktól?

- A normálisan magfogalmazott kritika, még építő jellegű is lehet. Másfajtákat pedig figyelembe se veszek.

- Tudomásunkra jutott, hogy egy műnek a másolata is megtalálható lesz. Elárulnád, hogy miért is a másolata, és, hogy mit is ábrázol? – dugja újra a mikrofont Harry orra alá.

- Sok képet készítettem kedvesemről, de egy portrénak a másolatát hoztam csak nyilvánosságra.

- Tudomásunkra jutott még az is, hogy volt egy nevelt fiad, aki Miranda gyermeke volt. Eltűnt már hosszú ideje.

- Igen, sajnos ez igaz – feleli őszintén, míg oldalamat cirógatja.

- Sajnáljuk, őszintén.

- Köszönjük.

- Szárnya kapott a hír, hogy közös gyermeketeket várjátok. Ennek van valóság alapja?

Rám néz, mire elmosolyodom halványan, és bólintok. Így már alá is támasztja a hírt, s a pletykának már is komoly valóságalapja lesz. További kérdések sokasága hangzik el, amelyek véleményem szerint túl személyesek is. Harry is így véli, s szerencsére lógva hagyja a dolgot. Megköszöni az interjút, jó szórakozást kíván, és már tovább is megyünk egyenesen az épületbe, amely már nyüzsög az emberektől.

Ahogyan beérünk az előtérbe, lesegíti rólam kabátomat, s a ruhatárba leadja. Keze újra derekamra csúszik, és úgy vonulunk végig a vörös színben pompázó szőnyegen. Két fiatalabb fiú áll az ajtóban, akiknek tálcáján pezsgő, illetve gyümölcslé található. Én a másodikból veszek, míg Harry az alkoholt választja.

Mivel a nyitó beszédet már Lauren elmondta Harry helyett, így mi csak állunk, s csodáljuk a festményeket. Illetve, én csodálom, míg Harry fogadja a gratulációkat. A rólam készült portré igen figyelemfelkeltő helyre került.

- Reménykedtem benne, hogy valami eldugott sarokba rakjátok – jegyzem meg.

- Édesem, a legtöbb figyelmet érdemled – csókol halántékon.

Büszke vagyok rá. Büszke az írói és a festői munkáira, rá, mint emberre. Csodás férfi, aki végig kiállt, s kiáll mellettem. Egymást támogatva haladunk előre az életben, szerelemben, szeretetben és ami a legfontosabb, tiszteletben.

Ketten szemléljük az előttünk lévő festményt, amely számomra teljesen új. Harry olykor eltűnt műtermének, négy fakónak nem nevezhető fala között, s alkotott napnyugtáig. Ilyenkor általában édesanyjával töltöttem a napot.

- Igazán nagyszerűen sikerült kép, bár a személyes kedvencem, Miranda portréja – szólal meg hátunk mögül egy hang. Egy olyan hang, amelyet ezer közül is megismernék. Szívem őrült módjára ver, torkomban gombóc nő. Kezeim remegni kezdenek, s a pohár, amely már üres, a padló kemény felületével találkozik igen zajosan, mire a körülöttünk lévő emberek ránk kapják tekintetüket. Harry és én egyszerre fordulunk, hogy szembe legyünk a hirtelen feltűnt férfival. – Ne reménykedj, Miranda – mondja megvetően. – Bár nem gondolsz okosnak, de az vagyok. A fiad nincs itt. Vagyis, elnézést, a fiúnk. És tudom, hogy a rendőrség sem figyel benneteket, úgyhogy felesleges is belekezdenetek abba, hogy hívjátok őket most.

- Mit akarsz, Steven? Pénz kell? Mondj egy összeget, és megkapod – vág közbe Harry.

- Nem kell a rohadt pénzed, Styles. A családomat akarom! – nevet fel. – Bár látom, hogy már sikerült is felcsinálnod – biccent felém. – Gratulálok.

- Tudod, ha annyira vissza akarnád kapni, akkor tisztelettel bánnál vele, és nem raboltad volna el a fiát – sziszegi a mellettem álló férfi.

- Felesleges az aggodalmad. Más fattyát eszem ágában sincs felnevelni – húzza le pezsgőjét. – Ezek szerint ketten fogunk boldogan élni, Noahval – arrogánsan közli.

- Hozd vissza a fiam – csuklik el a hangom, de tekintetemet egy pillanatra se veszem le róla.

- Milyen akaratosak lettünk. Lefogadom, hogy az ágyban is vadabb lettél – húzza féloldalas, undorító vigyorra száját.

- Most azonnal takarodj innen! – ordítom, mire a biztonságiak is felénk kapják fejüket, s elindulnak irányunkba.

- Ejnye, nem szabad így viselkedni azzal, akinél a fiad van. Bár, ha jobban belegondolok. Leszarom. De ígérem, hogy soha nem lesztek boldogok – csapja az engem ábrázoló festményhez a még minimális italt tartalmazó poharát, és elsiet, mielőtt az őrük ideérnének. Meg sem állnak, s ordítva indulnak nyomába, de reményem, hogy elkapják, nincs.