38.rész°Szerethetően

Miranda

- Jó reggelt – édesen simítja végig testemet, mibe beleremegek. Takaró meleg anyaga fed, és még egy lenge hálóing, de az érintése elől menekülni nem tudok, és nem is akarok. Közelebb férkőzöm hozzá, megfordulok, és amennyire csak pocakom engedi, mellkasához bújok.

- Olyan vagy, mint egy kiscica – susogja, gerincemen végighúzza ujjait, mibe beleremegek.

- Lehet szerezni kellene egyet – tör fel belőlem az ötlet.

- Hm, nem rossz ötlet, de te sokkal jobb vagy, bármilyen cicánál – csókol fülembe. Nyakába fúrom még jobban az arcom. – Hogy van az én kis szerelmem? – búgja, pocakomat megsimítja.

- Remekül – felelem, és lenézek a kezére, és rásimítom az enyémét is. – Bár kissé éhes, és kissé mozgékony.

- Kis örökmozgó lesz.

- Egyértelműen olyan lesz, mint te – kuncogok. – Majd nem lehet vele bírni. Ugyan olyan kelekótya lesz, mint az apukája.

- Ó, tehát egy gyerekhez hasonlítasz? – nevet fel hangosan.

- Igen, hasonlóan annyi gondom van veled, mint egy gyerekkel – nyomok csókot ajkaira, amelyek tettetve lefelé görbültek.

- Szerethetően?

- Szerethetően – mosolygok fel rá.

Derekamnál átölel, ajkaimat teljesen bekebelezi, s tovább haladva fenekemre simítja kezét, és kissé belemarkol, minek következtében mosolyom újra megjelenik arcomon. Még egy kis puszival ajándékoz meg, és elszakad tőlem.

- Mi az? – vonom össze a szemöldököm. Arcáról nem tudom leolvasni, hogy mit is gondol, és ez teljesen összezavar. Kezemet felvezetem arcára, megcirógatom, és várom, hogy mondjon valamit.

- Csak eszembe jutott egy ötlet.

- Félnem kellene? – kérdésem közben megremeg kissé a hangom.

- Csupán, kitaláltam a dolgozószobám tökéletes dekorációját – motyog, mire szemöldökömet csak még jobban összevonom.  – Egy festmény.

- Aha – bólogatok, de még mindig semmit sem értek. – Bővebben?

- Szeretnék rólad egy újabb képet festeni – mondja, amint kimászik az ágyból, és elhúzza a sötétítő függönyöket. A szobát a nap sugarai veszik uralmuk alá, amelyek engem is elérnek, s finoman simogatva melegítenek.

- Milyen képről is beszélgetünk? – mászom ki én is az ágyból, és magamra veszem köntösömet. Odalépkedek hozzá az ablak mellé, az immáron nyitott erkélyajtóhoz, mire maga elé húz, Gömbölyű pocakomon összefonja ujjait, és állát vállamon támasztja meg.

- Teljes gyönyörű meztelenségben – suttogja.

- Nem állok neked modellt úgy, Harry – háborodom fel, és ránézek, de mosolyom továbbra is ajkaimon ragad.

- Csak én látom, Nyuszifül. És Takarhatjuk a dolgokat a kezeiddel akár – nyom puszit tátva maradt számra. – De szeretném, nagyon.

- Meddig kapok gondolkodási időt? – fordulok vele szembe.

- Elkészítjük a reggelit, aztán megesszük…. – töpreng. – Szerintem annyi tökéletesen elég is lesz.

- Most mindent azonnal? – rázom nemlegesen, nevetve fejem.

- Hát, igen – bólint rá, kézen ragad, és kivezet a hálóból, egyenesen át a konyhába.

°°°°

- Harry, ez biztos, hogy jó ötlet? – állok barack színű selyem köntösömben az általa tökéletesnek vélt helyszínen.

- Gyönyörű vagy, Nyuszifül – lép közel hozzám, és ajkait egy pillanatra enyéimre nyomja.

- Kicsit idegen tőlem ez a szituáció – vallom be őszintén neki.

- Láttalak már, és mindent szeretek. Mind apró kis centidet, édesem – susogja.

- De az teljesen más – morgolódok, mint egy tinédzserlány, akit éppen először lát a barátja, a szerelme fedetlenül, mondhatni, kitárulkozva.

- Figyelj, ha nem akarod, akkor nem erőltetem – sóhajt fel, és kedve azonnal mélységekbe zuhan.

Alsó ajkamat rágcsálva, köntösömet fogva állok, és nézem, ahogyan a bárszéken ülve mered rám. Bizalom, amely azonnal elsőként bevillan. Bízom benne, mindig is bíztam, hiszen, ha nem így lenne, akkor a gyermekét sem várnám. Ahogyan az édesanyám mondta mindig: „egy gyermek tudja, hogy mikor kell megfogannia.” És tudom, hogy a hasamban növekvő apróság a szerelmünk jelképe. Egy igen bizalmas kapcsolaton alapuló szerelemé. 

Hiszek a szavának, annak, hogy nem fogja mutogatni, és csak saját magának készíti.

- Rendben, legyen - bólintok rá, mire szemei csillogása azonnal újra visszatér.

- Nem erőltetem. Mondjuk, hogy megértem, és, ha nem akarod, akkor nem viszem vászonra lenyűgöző testedet. Viszont jobb, ha tudod, hogy az anyaság csodás dolog, eddig is ragyogtál, de most, most... elmondhatatlanul gyönyörű vagy. Sugárzol, kicsim. Hiába minden rossz, még is történt velünk egy kicsike jó dolog is. És ez felhőtlenül boldoggá tett, és tesz jelenleg is. Szeretlek - néz mélyen szemeimbe, mire az én szívem kihagy egy ütemet.
- Ne hagyjuk megszáradni a festéket - pislogok fel rá, aminek következtében ajkaimra egy rövib csókot nyom, és már vissza is áll a vászon mögé, kezébe veszi az ecsetet és alkotni kezdi újabb művét, amely a születendő gyermekünkről és rólam fog szólni.

°°°°

Rádiónak halk dallamai töltik be a helyiséget. A felszólaló slágereket Harry is dúdolgat halkan, amely néha mosolygásra késztet. Pocakomon néha végigsimítok, amelyeket mosolygós, csillogós tekintettel nézett végig a vászon túloldaláról. Kuncogások törtek fel belőlem, amikor is a kicsi egyet-egyet megmozdult. Egyértelműen az apja virgoncságát örökölte.

- Gyere ide – nézem pocakomat, miközben másik kezemet kinyújtom, és hívogatom.

- Ébren van? – kérdezi lelkesen.

Bólintani van csak erőm. Elkapom a festékes kezét, és gömbölyödő területhez helyezem, mire közelebb húzódik még jobban, és a másik kezét a hátamra simítja. Nyakamba csókol, s orrát hajamba dugja, és mélyen szívja magába az illatom.

- Szeretlek. Mind a kettőtöket rettentően szeretem, kicsim. Köszönöm, hogy megajándékoztál vele – susogja. Térdre borul, ajkait pocakomra nyomja, és édes puszikkal halmozza el, mire hajába túrok, lassan leguggolok, mire ölébe húz, s végül finoman ajkai enyéimet bekebelezik.