39.rész°Sors

Miranda

- Ugye nem hallottam tisztán, amit mondott? – kérdezek vissza döbbenten, s még levegőt is elfelejtek venni, ahogyan figyelek az előttem ülő nyomozóra.

- Sajnálom asszonyom, de hivatalosan is lezártuk az ügyet.

- Mi az, hogy lezárták? Lehetetlenség! – állok fel hirtelen, mire kissé megszédülök, de Harry hamar mellettem terem.

- Mindent megtettünk…

- Nem! – kiáltom el magam. – Semmit sem tettek meg érte – zokogok fel fájdalmasan. – Semmit sem tettek meg a fiamért.

- Kérem, nyugodjon meg.

- Maga csak ne nyugtasson engem – nézek mélyen szemeibe. - A fiamról van szó, aki egy narkóssal van már hosszú, túlségosan s hosszú ideje!

- Ezért is zárták le az ügyet az ügyészségen, Miranda. A fia egy beszámíthatatlan állapotban lévő férfi tulajdonában van. És az ügyész semmi előrelépést nem látott az ügyben több hónapja, hiszen újabb nyomunk sajnálatos módon nincsen. Úgy hisszük, hogy elhagyták az országot, valamilyen módon.

- És, ha ez így van, a maguk kicseszett hibája – emelem fel a hangom kellően, mire mindenki megdermed.

- Kérem, az állapotában, a kicsi tekintetére nézve, nyugodjon meg, asszonyom.

- Maga csak ne figyelmeztessen engem – lépek közelebb fenyegető hangnememmel, ám Harry hirtelen magához ragad.

- Édesem, megtennéd, hogy magadra való tekintettel, kicsit leülsz? – néz le rám, homlokon csókol, s kezemet addig fogja, míg újra a kanapén nem ülök.  

Visszafordul a két férfi felé, és innentől kezdve tudom, hogy mindent megtesz azért, hogy ne így, érjen véget a nyomozás. Ne ilyen bizonytalanságban. Könnyeim végigszántják újra, s újra arcomat, ezzel kimutatva azt a hatalmas űrt, azt a fájdalmat, amelyet már hónapok óta érzek, még annak ellenére is, hogy pár boldog pillanat néha bekúszott Harrynek köszönhetően a szürke hétköznapjaimba.

Felnézek az előttem álló két öltönyös férfire, akik még mindig magyaráznak Harrynek. Szájuk lelkesen mozog, de hangokat már egy ideje nem hallok. Bámulok rájuk, míg fel nem adom a harcot, s felállok. Érzem magamon a kíváncsi tekinteteket, de halkan, meg sem szólalva indulok a lépcső irányába. Egyik kezem már igen nagy pocakomon, míg másik a lépcsőnek korlátján helyezkedik el.

Lassan lépkedek a fokokon felfelé, nem is törődve semmivel. Már mondták, hogy bele kellene törődnöm abba, hogy elvesztettem a fiam, de őszintén, egy anya, aki a gyermekét mindennél, s mindenkinél jobban szereti, hogyan is adhatná fel az a harcot?

Beérve abba a szobába, amely az övé, amelyben még illatát érzem, s a játékait látom, torkom összeszorul, s a könnyek gyorsabban hagyják el szemeimet, mint, hogy levegőt vennék.

Beljebb lépve, szívem kihagy egy ütemet, ahogyan újabb lépést teszek, ismételten kimarad egy, míg kezemet szám elé kapom, szemhéjaimat szorosan lehunyom, s lépek egyet, míg a földre nem zuhanok. Másik kezem még mindig a gömbölyű pocakomon pihen, testem rázkódik, látásom már homályos. Ágyról magamhoz húzom azt a plüsst, amelyet mindig ölelt, s most én ölelem mellkasomhoz szorosan. Illata még jobban orromba kúszik, a zokogás pedig csak fokozódik. 

Harry

Kissé feszülten várom, hogy végre kilépjen a két nyomozó a bejárati ajtón, s elhagyják házunk területét. Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam meggyőzni arról őket, hogy márpedig folytatniuk kell a nyomozást, hiszen Noah a mi családunkat, a szeretetünket érdemli meg, s nem azt, hogy egy drogossal éljen, aki bár az apja vér szerint, még sem illeti e megnevezés.

Utoljára köszönök el a két férfitól, és már csukom is be az ajtót. Hátat fordítok neki, s lépteimet szaporára véve indulok az emeletre, Miranda után. Hangokat nem hallok, az aggodalom pedig bennem él. Mióta csak ismerem, aggódom miatta, s ez jelenleg is csak még jobban felerősödött.

Gyors lélegzetvétellel sietek be a hálónkba, de sehol sincs, így tovább haladok a fürdőbe, amely csak a csendtől kong. Gondolkoznom sem kell, és tudom, hogy csak is Noah szobájában lehet. Azonnal oda is indulok. Az ajtó résnyire nyitva van, aminek tudatában már is biztossá válik holléte.

Kezemmel beljebb lököm az nyílászárót, s azonnal oda is rohanok a nőhöz, aki a földön fekszik. Szívem őrölt tempóban ver, várnyomásom az egekben, de szerencsére a józan eszem egy pillanatra se blokkol le.

Letérdelek, szólongatni kezdem, de választ nem kapok. Továbbra is eszméletlen marad, ám szerencsére pulzusa gyengesége ellenére is megmaradt. Arca könnyes, meggyötört, de meg kell állapítanom, hogy így is gyönyörű.

Pillanatok alatt emelem karomba, és indulok ki a szobából. Minden kérdés, megfontolás nélkül indulok az ajtóhoz. Útközben felkapom a slusszkulcsot, s már az autónál is vagyok, amelynek hátsó ülésére helyezem az eszméletlen nőt. Sietve kerülöm meg a járművet, és amint beültem, indulok is a kórházba.

Aggodalmam igen nagy, s hiába csak egy kis ájulásról is lehet szó, nem adok esélyt a kegyetlen, éhes karmú sorsnak.