40.rész°Rosie

Harry

Amilyen gyorsan csak tudok, szállok ki az autóból, s tárom fel a hátsó ajtót, amely mögül óvatosan, még is sietve emelem ki a még mindig eszméletlen nőt. Lábammal rúgom be az ajtót, s már is a bejárat felé veszem az irányt. Kapkodó lélegzettel érek a recepcióhoz, ahol is egy nővér emeli rám tekintetét, ám amint megpillantja az eszméletlen nőt, telefonhoz nyúl, orvost hív, a mellette lévő fiatal lány az utat mutatja egy félreeső szobához.

- Jó estét – siet be az ügyeletes orvos, s azonnal Mirandához lép. – Mióta eszméletlen?

- Úgy tizenöt perce – felelem.

- Azonnal egy ultrahang vizsgálatot – adja utasításba, mire az egyik nővér azonnal cselekszik. 

- Minden rendben lesz velük? - aggódom. 

- A vizsgálatok után pontosabbat fogok tudni mondani - feleli. - Elsődleges, hogy a kisasszony magához térjen.

Nyugtalanul ülök le az ágy melletti székre, s fogom meg szerelmem kezét. Gondolatok sokasága kevereg bennem, ám tekintetem nem tudom levenni róla. Ujjaim szorosan fonódnak övéire, míg az ő érintése semmibe vész. Körülöttünk az emberek nagy forgásban haladnak, végzik a dolgukat, amelyeket az orvos ad ki nekik parancsba.

Bekerül az ultrahanggép is a szobába, s azonnal neki is lát az orvos. Merev tekintettel figyelem a képernyőt, amelyen pillanatok alatt megjelenik a gyermekem, a gyermekünk. Fáradt, ám annál is boldogabb mosolyra húzódnak ajkaim, míg szemeimből könny csordul ki. Számhoz emelem szerelmem kezét, édes csókot hintek rá, mire ujjai, ujjaim között apró mozdulatokat tesznek.

Sietve nézek le rá, szélesebb mosollyal, könnyáztatta arccal, mire ő csak zavartan, lustán pislog fel énrám.

- Örülök, hogy magához tért, Miranda – zavarja meg a pillanatot, az orvos.

- Mi történt? – hangja erőtlen, aggódó, s kezét azonnal hasára simítja.

- Emlékszel a nyomozókra? – kérdem, mire bólintással felel. – Miután elmentek, eszméletlenül találtalak Noah szobájában – adom meg a választ, mire könnyen telnek meg azonnal szemei, amelyeket ki is pislog, s az orvos irányába néz.

- De ugye minden rendben? A kicsi jól van, igaz?

- Teljesen egészséges a pici, és nagyon mozgékony is – jegyzi meg jókedvűen. – Aggodalomra semmi ok. Viszont, szeretném benn tartani a kórházban.

- Azt mondta, hogy nincs probléma – szólok közbe.

- Valószínű, hogy a héten a baba meg fog születni. Szeretném megfigyelés alatt tartani a kismamát, és a picit is – magyarázza. – Egy teljesen üres szobába fog kerülni. Nem kell aggódni. Most magukra hagyom önöket, a nővér mindjárt jön, és átkíséri magukat a szobába. Viszont pihenésre van szüksége, Miranda – néz le rá. Végül rám, s elhagyja a szobát. 

°°°°

Infúziót kötnek be neki, amelyet ő érzelemmentesen tűr végig. A nővér gyorsan végez vele, a kórlapjára még feljegyez valamit, majd jó éjszakát kívánva elhagyja a szobát, amely pár napig mostantól a mi otthonunkká fog válni.

- Hogy érzed magad? – kérdezem, s az ágy szélére ülve kezét enyémébe veszem.

- Jobban – feleli. – De még mindig nem tudom elhinni, hogy lezárták az ügyet, Harry. Ezt nem tehetik meg! 

- Tudom édesem, de már megtették. Nem tudunk mit tenni – lemondóan közlöm vele.

- Noahról van szó, Harry! – csattan.

- Tisztában vagyok azzal, hogy kiről is van szó. Tudod jól, hogy a fiamként tekintek rá. De terhes vagy, napokon belül világra hozod a kicsit. Pihenned kell, Miranda. Lehet, hogy önzőnek tűnök, de legalább józanul gondolkozom – szavaim hallatán könnyek folynak végig arcán, mire szívem azonnal kihagy egy ütemet, s fájdalmasan sanyargatni kezdi magát. – Ne haragudj.

- Igazad van – húzza keserű mosolyra száját. – Gyere ide, kérlek.

- Infúzió van benned, és pihenned kell, Nyuszifül – simogatom meg kézfejét.

- Kérlek, Harry. Szükségem van rád – húzódik egy kissé arrább, ezzel helyet adva nekem.

Végül beadom a derekam, s cipőmet lerúgom, és már le is fekszem mellé. Mellkasomra helyezi fejét, ujjainkat hasamon egybefonja, mire én feje tetején hagyok egy kis csókot, s hátát kezdem simogatni, míg meg nem nyugodva el nem alszik.

Mocorgásra térek magamhoz. Mellettem fekvő nő a hasához kap, s felszisszen, mire azonnal arrább megyek, hogy könnyebben szemügyre vehessem. Takarót felemelem, s azonnal feltűnik a nedvesség alatta. Sietve mászok ki mellőle, és nyomom meg a nővérhívó gombot az ágy mellett.

- Hé, figyelj rám – hívom fel magamra a figyelmét, a fájdalmakkal küzdő nőnek. – Kicsim, minden rendben lesz.

- Fáj, Harry. Valami nincs rendben. Noahnál nem volt ekkora fájdalom – kétségbeesetten, zaklatottan közli velem, de mire válaszolhatnék bármit is, nővérek sietnek be hozzánk, amelyek közül az egyik kitoloncol a korteremből, s innentől kezdve aggodalmam csak nőni fog.

°°°°

Órákon át csak fel, s alá járkálok a folyosón, bármilyen információ reményében, ám megunva a várakozást, türelmetlenné válok, és visszaigyekszem a szobába, ahol is arcomat hideg vízzel mosomom meg. Elzárom a csapot, megtörölöm az arcom, s hangokra leszek figyelmes, mire kilépek a fürdőnek kialakított részből, s megpillantom a még lustén pislogó lányt, karjaiban egy hajas kislánnyal. Arcomon hatalmas mosoly terül szét.
Hosszú léptekkel igyekszem az ágyhoz, és csókolom homlokon fáradt szerelmem, majd a karjaiban lévő kislányra pillantok, aki nagyot ásítva pislog fel rám csodás kék szemeivel.
- Szia, gyönyörűségem - büszkén, könnyes szemekkel nézem az apróságot, aki kis ujjaival az enyémét szorítja meg. - Jól vagy? - nézek Miranda szemébe, amelyek hasonlóan könnyesek. Bólint, vállamra hajtja fejét, és kislányunk enyhén pufóka arcát kezdi el cirógatni.
- Elnézést - szól bele a pillanatba egy nővér. - Esetleg, ha meg mondanák a kislány nevét.
- Persze - felelem. Mirandára nézek, aki még mindig bágyadt mosollyal figyeli a picit. Elmosolyodik, csókot nyom arcára, s megszólal.
- Rosie Darcy Styles.