42.rész°Rosie világa

Miranda

Szerencsére a napok igen gyorsan teltek, amiért nagyon is hálás voltam. A napjaimat mindössze kislányom ragyogása, és Harry kedves szavai, gesztusai édesítették meg. A pici már most igen sokat fejlődött, csodás, egészséges Rosie. Már most rengeteg hasonlóságot fedeztem fel közte, és édesapja között, amelyeket meg is fogalmazva éjszakánként megosztottam Harryvel, aki büszkeségtől dagadó mellekkel hallgatta szavaimat.

Végre eljött a nap, amikor is csomagomat enyhe fájdalmaim közepette összepakolom. Rosie édes szuszogása tölti be a kis szobát, amely a miénk. Mosollyal az arcomon hajtom össze az apró méretű rugdalózókat, és pár dolgot, ami még Harry által be lett hozva. Amint végzek, átsétálok a fürdőbe, ahol is rendbe szedem magam. Hajam egy szoros copfba fogom, amikor is léptek hangjára leszek figyelmes. Kilesek, s arcomra azonnal mosoly kerül, amint megpillantom szerelmem, kislányunkat arcát simogatva.

Tekintete csillog, érintései gyengédek, ezeket tökéletesen látom még oly távolról is. Még mindig feltűnően félénken nyúl gyermekünk felé. Észrevesz, mosolya kiszélesedik, majd visszafordul Rosiehoz, s karjaiba veszi a kis testet. Hajas babánk nagyokat pislog, majd amint tudatosul abban, hogy édesapja karjaiban pihen, visszahunyja pilláit. Harry elindul irányomba, míg én tovább folytatom készülődésemet.

Megállnak mellettem, a tükörben összemosolygunk. Megfordulok, kicsi arcára puszit nyomok, majd Harryhez nyújtózkodom, s ajkaira édes csókot lehelek.  

- Elkészültél? – érdeklődik.

- Még egy perc, és mehetünk – felelem, és elhaladva mellettük, az utolsó dolgaimat is a táskámba helyezem.

- Anyáék, és Gemma is nálunk vannak – mondja halkan.

- Rendben van – felelem kissé fáradtan.

- Tudom, hogy fáradt vagy, és ők is. Te nyugodtan lepihenhetsz, viszont az én kérésemre itt nem zaklattak, úgyhogy, kérlek, egy kis időt adj nekik Darcyval.

- Persze, ez természetes – nézek rá azonnal. – Meg sem fordult a fejemben, hogy nemet mondjak nekik. A nagyszülei, és a nagynénje. Egyértelmű.

- Tudom, Nyuszifül, nem is gondoltam volna – lép mellém, és halántékomra csókot nyom. 

°°°°

Az autóban Harry tökéletesen a hordozóba helyezi Rosiet. Fáradt mosollyal az arcomon figyelem, ahogyan lányunk lustácskán tartja nyitva szemhéjait, és apja cselekedeteit kíséri figyelemmel. Míg Harry ügyeskedik, én megkerülöm a járművet, és kislányom mellé csúszok. Bekötöm magam, majd kezemmel megsimogatom arcocskáját.

Szerelmem felpillant rám, amint utoljára ellenőrzi a szíjakat, majd mosollyal az arcán már be is csukja az ajtót, és elfoglalja a vezetőülést. Becsatolja biztonsági övét, a kulcsot helyére helyezi, a motor felbőg, s indulunk is.

- Tudod, izgatott vagyok – töri meg a csendet. Felkapom fejem, s a visszapillantóban, egy másodpercnyi időre tekintetünk találkozik.

- Történt valami? – ijedten kérdezem, hiszen fogalmam sincs, hogy hova tegyem hirtelen kijelentését.

- Sose gondolj azonnal rossz dologra – korhol finoman. – Említettem, hogy meglepetésem van. Nos, amiatt vagyok annyira izgatott, és kissé ideges. Csak remélni tudom, hogy tetszeni fog neked.

- Biztosan – nyugtatom meg. – Sose okoztál még csalódást, Harry.

- Egy valamiben még is sikerült – komorul el, s felsóhajt.

- Miről beszélsz?

Megrázza nemlegesen fejét, s csendben az útra kezd koncentrálni. Nem firtatom tovább a dolgot, hiszen pontosan tudom, hogy majd kifejti bővebben, amikor úgy fogja érezni. Bár tagadni sem tudom, hogy oldalamat fúrja a kíváncsiság, még is csendben visszafordulok édes kislányunk felé, és nyugodt arcocskáját figyelve, halk szuszogására koncentrálok.

Megérkezve házunkhoz, magamhoz képest sietve mászok ki, és megyek át a jármű másik oldalára, ahol is kicsatolom, s karjaimba veszem Rosiet. Harry a csomagjaimat veszi magához, és együtt indulunk otthonunkba, amelynek ajtaját Gemma hatalmas mosollyal, és könnyes szemekkel nyitja ki. Szája elé kapja kezét, de mosolya még úgy is tökéletesen észrevehető. Átnyújtom neki unokahúgát, akit azonnal szemlélni is kezd.

- Istenem, annyira édes – áradozik, és még vagy ezernyi tulajdonságot felsorol a kicsiről.

- Enged be őket, Gem – hallom meg Anne hangját, aki óvatosan arrább tessékeli lányát, s unokáját.

Belépünk saját házunkba, és a nappaliba sétálunk. Des azonnal szoros ölelésébe von, és hogylétem felől érdeklődik. Fáradtan motyogok pár kedves, elfogadható szót, majd gratulál, amelyet megköszönök. Harry is és én is lelkesen, kedvesen fogadjuk a gratulációkat. Leülök a kanapéra, és onnan figyelem, hogy rajongják körbe kislányunkat, aki nyugodtan alszik immáron nagyanyja karjaiban.

- Már most kijelenthetem, hogy a legszebb, akit valaha is láttam – áradozik Des.

- Igazi Styles – jegyzem meg mosolyogva. – Nagyon apukájára hasonlít.

- Hát, egyértelműen a későbbiekben vigyázni kell majd rá. A hódolók meg fogják környékezni hamar – mondja Gemma, mire Harry engem ölelő karja, s egész testtartása megfeszül.

- Már most halál fia, aki a lányomra mer nézni, harminc éves koráig – magyarázza.

- Jól van fiam – nevet Anne. – Mi inkább most megyünk. Egész délutánotokat elraboltuk.

- Maradjatok csak – szólok közbe, amikor is átnyújtja kislányom.

- Élvezzétek csak az együttlétet – nyom csókot homlokomra a boldog nagymama.

Mindenkitől elbúcsúzunk, majd Harry kiengedi őket, s hatalmas, ám kissé még is fáradt mosollyal tér vissza hozzám. Derekamra simítja kezét, majd felfelé biccent, mire elindulok vele az oldalamon, kislányunkkal a kezemben, fel a lépcsőn.

- Mire készülsz? – kérdezem kissé félnéknek.

- Ne aggódj, mindjárt meglátod – állunk meg egy ajtó előtt, amely eddig egy üres helyiség volt. Csókot nyom arcomra, majd a zárat elfordítja, s kitárja az ajtót.

Nagyokat pislogva figyelem a látványt, amely elém tárul. Lassan beljebb lépek, s könnyes tekintettel

vizsgálok meg minden apró kis zugot. Harry kiveszi kezemből a kicsit, s leül vele a kanapéra, majd a már elkészített ételével kezdi el megetetni, míg én tovább szemlélődőm.

 A rózsaszín, barna és a fehér szín dominál a szobában, amely gyönyörű együttest alkot. Szoba nem nagy, de éppen tökéletes kislányunk gyermeteg alvóhelyéhez. Néhol felbukkan egy-egy aranyos plüss, apró dísz, amely még jobban kifejezi, hogy ezt a szobát ki is birtokolja.

- Tetszik? – kérdezi halkan, mire rákapom, tekintem.

- Ne viccelj, ez csodás! Rengeteget dolgozhattál vele – ülök le melléjük.

- Köszönöm – nyomok csókot ajkaira. – Mindent köszönök – bújok hozzá, s végre kissé megnyugodva, hiányérzettel szívemben, figyelem Rosiet a maga kis világában, amelyet édesapjának köszönhet.