43.rész°Boldogság és a jelen

Miranda

Fáradtan fordulok másik oldalamra, miközben egy kisebb fájdalmas nyögés szakad fel belőlem. Szemhéjaimat szorosan tartom, s várom, hogy a fájdalom elmúljon. Harrynek előttem pihenő kezét magamhoz húzom, s ajkaimat kézfejére nyomom. Ujjai megmozdulnak, s számon végigsimít édesen, majd nyakam hajlatába hagy egy édes puszit.

- Jól vagy? – suttogja álmosan rekedtes hangján, mire bizsergés jár át.

- Csak a mozgás még nem a legjobb barátom – jegyzem meg, mire újra ajkait nyakam vékony bőrére nyomja.

- Sajnálom.

- Nem kell, hiszen egy újabb csodát kaphattam – őszintén felelem, s szinte végszóra a kis csodánk fel is sír. – Hát igen, róla beszéltem.

- Maradj csak, ide hozom – susogja, s kimászik mellőlem.

Lassan hátamra fordulok, s kissé feljebb ülök, miközben várom sírdogáló kislányom, szerelmem karjaiban. Pár perc után már csendesen kettesben meg is érkeznek hálónkba. Kislányunk hatalmas szemekkel néz körbe, s arcának csodás látványa pedig engem nyűgöz le. Harry óvatosan helyet foglal vele, mielőtt odaadná, szemeim elkerekednek, s a levegőt kapkodni kezdem. Kicsi lábujjait figyelem kislányunknak, amelyeken egy-egy gyűrű helyezkedik el. Könny gyűlik szememben, s egy ki is csordul, amikor felpillantok a férfira, aki arcomat vizsgálja.

- Tudom, hogy nem a legromantikusabb pillanat, és talán nem is a megfelelő idő most, de muszáj már feltennem a kérdést – motyogja halkan, még is úgy, hogy tökéletesen hallom mindenegyes édes szavát. – Miranda, megtisztelnél azzal, hogy minden nyűgömmel együtt elfogadsz, s kitartasz mellettem életünk hátralévő részében?

Szavakat nem találom, ám a könnyeim makacsul megmutatkoznak. Elrejteni nem tudom, s talán nem is akarom őket, hiszen sok idő után ezek végre örömkönnyek. Egyik kezem szám elé kapom, míg másikkal kislányunk arcán simítok végig. Csendben figyeli a jelenetet, amelyből persze semmit sem érthet, még is nyugodtan vár, ahogyan édesapja is. Bólintok, majd egy nagyon halk „igen”-t elsuttogok, amely egyáltalán nem bizonytalanság, mindössze meglepődöttség, szótlanság eredménye.

Ajkait széles mosolyra húzza, majd leveszi a gyűrűt, s remegő kézfejemet felé tartva, ujjamra húzza boldog mosollyal arcán. Megfogtam a másik ékszert, ám azonnal ellenkezni kezdett.

- Így mutatott szépen, nekem még nincs itt az ideje – suttogva magyarázza.

- Nem szeretnéd?

- Őrültségeket kérdezel – feleli. – Természetesen, hogy várom, örökké viselhessem.

- Akkor ne ellenkezz – mosolygok rá könnyes arccal, s ujjára húzom saját ékszerét. Ajkaimat gyűrűre helyezem, s kis csókot hagyok rajta, úgy ahogyan ő is tette az enyémével.

Kislányunkat átadja, majd mellém ül, és mellkasához húz, míg én Rosiet kezdem el megetetni. Arcom még mindig könnyes, szívem őrülten ver, s a boldogság, amely uralja testem megfogalmazhatatlan. Tökéletesebb a pillanat már csak egy fajta módon lenne lehetséges, de kívánni már rég nem merek.

°°Négy évvel később...°°

Anne

- Mikor szeretnétek neki állni az esküvőt megtervezni? – érdeklődöm a korai órában. – Már annyira sok idő telt el, nem értem, minek halogatnátok még.

- Anya, kérlek – szól rám fiam, aki menyasszonya védelmére kell, aki egy kis időt kért tőle.

- Én csak nem értem, miért is kellene még várni, hiszen négy év eltelt már az eljegyzés óta. Rosie is már itt szaladgál körülöttünk – indokolom meg kérdésem, s értetlenségem.

- A napokban elkezdjük a szervezést – ennyit mond Miranda, és már tovább is folytatja a főzést.

Harry mélyen felsóhajt, majd elindul kifelé, és engem is arra kér, hogy vele tartsak. Átsétálunk a nappaliba, ahol is hajába túr, s felém fordul. Tökéletesen ismerem, s tudom, hogy jelenleg aggódik, és magyarázatokat fog adni szerelme döntésére.

- Anya, kérlek, ne sürgesd – esedezve kérlel szinte.

- Négy év várakozás után, véleményem szerint már nyugodtan rákérdezhetek – ülök le fiam mellé.

- Egyszerűen csak várni szeretnénk.

- Csak ő vagy mind a ketten? – teszem fel a kérdést, mire hitetlenkedve néz rám.  – Ha ennyire halogatja, nem gondolod, hogy valami komoly oka van a dolognak? Tudod, hogy mennyire szeretem őt, és tisztelem, amiért jó útra térített téged, de az érzéseiddel még ő sem játszhat. Nem ellene beszélek, csupán a fiam vagy, és látom, hogy már neked sem könnyű.

- Egyszerűen még mindig hisz abban, hogy Noah hazatér, és ő is részt vehet a napon, érted? – kissé ingerülten közli velem. – Sajnálom, de ezt még neked is tiszteletben kell tartanod. Az érzései irántam pedig teljesen őszinték.

- Nézd, Harry, már hat éve annak, hogy Noah eltűnt. Még is véleményed szerint, mennyi esélye van annak, hogy hazatalál? – szemeibe nézve kérdezem.

- Ha én tűntem volna el, feladtad volna a reményt? – és ezzel ott is hagy, s az emeletre igyekszik.

Gemma

Nevetve haladok előre a hosszú folyosón, hogy megtaláljam elbújt keresztlányom, aki mint minden alkalommal, most is édes kacagással vár rám. Bár pontosan magam sem tudom, hogy merre van, az biztos, hogy az egyik innen nyíló szobában rejtőzik.

Csendes léptekkel haladok előre, amíg meg nem pillantok egy kis rést egy ajtónál. Azonnal megtorpanok, és jobban megnézem, miközben bizonygatom magam, hogy csak a szemeim játszanak velem, s azaz ajtó zárva van, mert zárva kell lennie. Közelebb megyek még jobban, és ekkor már teljesen biztos vagyok abban, hogy tényleg nyitva van a fa ajtó. A nevetés pedig odabentről szűrődik ki a folyosóra. Kezemet a kilincsre helyezem, hogy kissé belökjem, amikor is megzavar Harry.

- Mit csinálsz? – feszült, és tudom, hogy ez semmi jót sem jelent. – Annak a szobának zárva kellene lennie – förmed rám, mintha én nyitottam volna ki.

- Nyitva van, de nem én nyitottam ki – fordulok felé, és válaszolok. – Bújócskázok Rosieval, és szerintem odabenn bújt el, de úgy tudom, hogy zárjátok, akkor miért van most nyitva?

- Kiszellőztettem, valószínű, hogy véletlen nyitva felejtettem – sóhajt fel. – Basszus. Majd én bemegyek, kérlek, addig Mirandát nézd meg, anya megint az esküvő időpontjával zaklatta.

- Rendben – lépek hozzá, és ölelem meg. – Minden rendben lesz – nyomok csókot arcára, és már le is sétálok az emeletről.