41.rész°Kisherceg és kishercegnő

Miranda

Könnyező szemekkel figyelem a jelenetet, amikor is Harry karjaiba emeli a kicsit fekhelyéről. A kicsi Rosie éppen ébredezni kezd édesapja karjaiban. Lustán pislog párat, nyújtózkodik egy nagyot, s tátott szájjal mered fel az édesapjára, akinek csodálatosan mosolygós arcát kusza göndör tincsei keretezik, szemei pedig könnytől csillognak. Hatalmas kezeiben a pici szinte elveszik. Óvatosan, még is határozottan tartja. Tudom, hogy tart attól, hogy esetlegesen fájdalmat okozna neki, de én pontosan tisztában vagyok azzal, hogy semmi kárt sem tud tenni szeretett gyermekében.

Gödröcskéi arcán megjelennek, s mosolya csak még szélesebb lesz, ahogyan beszélni kezd Rosiehoz. Leül mellém az ágyra, de tekintetét egy pillanatra sem szakítja el lányától, akire szerelmesen néz.

A perc újra, s újra emlékeztet első gyermekem, kisfiam, Noah születésének pillanatára. Levegőt mélyen szívom magamba, szemhéjaimat szorosan hunyom le. A kép tisztán él előttem, amikor is mellkasomra fektették kisfiam, ő pedig hatalmas kék szemeivel vizslatta arcomat csendesen. Apró ujjacskái mellkasom bőrét érintették. Mosolyogva figyeltem első nagyon minimális mozdulatait, miközben édes szavakat suttogtam neki.

Könny folyik végig arcomon, amelyet egy másik személy töröl le. Harry. Homlokomra csókot hint, a kislányunkat pedig kezeimbe adja, ezzel kissé enyhítve szívem mélységes fájdalmát. Apró testét simogatom, ajkaimat feje búbjára nyomom.

Álmosan pislog, s szája lefelé görbül, mire nyugtatni kezdem. Harry kétségbeesetten néz rám, de én pontosan tudom, hogy csak a pocakja jelezte számára éhségét. Pufóka arcán végigsimítok, és hálóingemet lecsúsztatva megetetem. Puha, pici ajkai finoman zárulnak mellem köré, s lehunyt szemhéjakkal már is pocakját kezdi megölteni.

Harry zavartan pislog, ám semmit sem szól, csak csendes megfigyelő. Mosolya még mindig arcán látható boldogságát kimutatva. Feljebb ül mellém, így kissé neki dőlök, mire átkarol, s onnan szemléli csodás, enyhén rózsaszín pírral borított arcú kislányunkat.

- Olyan csodálatos – suttogja fülem mellett. – Nagyon hasonlít rád – simogatja meg kezem, amellyel a lányunkat tartom. – Ugyan olyan gyönyörű már most.

- Túlzásokba nem kell esni – találom meg hangom.

- Ebben semmi túlzás nem volt. Csupán őszinte vagyok. Már csak a kishercegnek kell hazatalálni, a kishercegnőhöz.

- Úgy érzem, hogy már soha nem fogom viszontlátni – vallom be szívem legmélyebb sötétségében lévő félelmem.

- Ne mondj ilyeneket, kérlek – kérlel, arcán enyémének nyomja. – Sohasem adhatjuk fel a reményt.

- Minden reményem elveszett már. És lehet, hogy most őrültségnek tartod, amit mondok. De lehetséges, hogy Rosiet azért kaptuk, hogy továbblépjünk.

- Teljesen úgy sem fog menni, és ezt te is pontosan tudod. Ezt most fogalmam sincs, hogy minek is mondtad el nekem, hiszen a bensődben, minden egyes szónak az ellentéte van. Ugyan úgy várod haza még a mai napig, ahogyan én is.

- Természetesen, hiszen a fiam – nézek szemeibe. – De több mint egy éve, hogy nincs velünk, Harry. És bármennyire is a fiam, bármennyire is szeretem, semmi jót nem érzek, ami arra utalna, hogy visszakapjuk. Sosem mondok le róla. Örök időkig várni fogok rá, hiszen az édesanyja vagyok és az iránta érzett szeretetem csak napról, napra egyre erősebb lesz.

- Vissza fog térni hozzánk. És remek bátyként fog részt venni Rosie életében.

- Kérlek, ne ígérgess, mert a csalódás sokkal rosszabb mindennél – sóhajtok, s visszafordulok kislányom felé, aki már teleette magát. 

°°°°

A két óránkénti szoptatás, a folyamatos éberlét, amelyet a kicsi megkövetel, teljesen maga alá temet. Harry segít mindenben, csakhogy egy kicsit is aludni tudjak, s erőt gyűjtsek, ám kislányom minden egyes mozdulatára kíváncsi vagyok.

Már hajnal táj járhat, amikor is kislányom felé pillantok. Ajkai kissé elnyílva, a hátán fekve békésen alszik. Elmosolyodom az édes látványon, amelyet nyújt. Annyira békés, és törékeny.

Tekintetemet visszavezetem a mellettem mélyen alvó apukára, aki hasonlóan, a hátán fekve, eltátott ajkakkal szuszog. Keze felsőtestemet öleli, míg fejem a mellkasán pihen. Ajkaimmal kis puszit nyomok arcára, mire mocorogni kezd, s lassan felnyitja szemhéjait. Párat pislant, s felém fordult, amint a kislányunkra is vetett egy pillantást.

- Minden rendben? – nagyon halkan teszi fel a kérdést, mire válaszként csupán bólintok. – Aludj, szükséged van a pihenésre – nyom csókot homlokomra.

- Mikor mehetünk haza? – bukik ki belőlem a kérdés.

- Nyuszifül, tegnap hoztad világra Rosiet.

- Tudom, de jobban érezném magam, és ő is, otthon. Te beszéltél az orvossal, kérlek. Biztosan mondott valamit.

- Pár napot itt kell töltenetek, azután pedig hazaviszlek benneteket. Addig is, még rengeteg elintéznivalóm van.

- Mármint?

- Egy kis meglepetés, nem nagydolog – ennyit árul el, ami valójában nem sok információ. - Most pedig, kérlek, aludj - csókol ajkon, s jobban magához húzva mélyen szívja be a levegőt, amely arra késztet, hogy szemhéjaimat lehunyva a pihenésemre koncentráljak.