36.rész°Ajkak játéka

Harry

Szörnyű, monoton napok követték egymást. Tehetetlenül ültünk, és vártuk a friss híreket, míg inkább azt, hogy egyszer csak a nyomozók Noahval együtt állítsanak be hozzánk. Miranda feszült volt, ahogyan én is, bár szerencsére több rosszulléte nem volt. Tartotta magát ahhoz, amiket az orvos mondott neki. Egy komolyabb beszélgetés folyt le közöttünk, amelyben minden kételyét felfedte előttem. Egyértelművé tette, hogy nem tartja magát jó anyának, s véleménye szerint nem érdemli meg, hogy egy újabb gyermeket hozzon a világra, miszerint is, Noaht sem tudta megvédeni. Próbáltam jobb belátásra bírni, ám hajthatatlan volt. Továbbra is csak magát ostorozta.

Beléptem hálónk ajtaján, felsóhajtottam, lassan a készülődő nő mögé léptem, kezeimet enyhén domborodó pocakrája simítottam, míg nyakhajlatába csókoltam.

- Még mindig nem tudom felfogni, hogy ennyi idő eltelt – motyogta bánatosan, a tükrön keresztül szemeimbe nézve.

- Nyuszifül – suttogtam. – Hinnünk kell továbbra is abban, hogy előkerül. Épségben fog előkerülni.

- Harry, lassan négy hónapja történt – könnyei már rég nem törtek fel, ám tudtam, hogy mennyire is kegyetlenül hibáztatja magát minden egyes pillanatban.

- Tudom, én is tisztában vagyok vele – mormogtam.

- Ugye, már soha nem fogom látni? – csuklott el hangja.

- Ne, ne kérdezz ilyet. Ne gondolj, ilyen butaságra.

- Te is tudod, hogy csak egy vágy gondolatával ringatjuk magunkat. Mind a ketten tudjuk, hogy Noah, nem fog visszatérni hozzánk.

- Miranda.

- Felesleges bármit is mondanod – mosolygott rám bágyadtan. – Felnőtt vagyok, és bár él a remény még bennem, attól még tudom, amit tudok.

- Gyere ide – fordítottam magammal szembe, mire derekamat szorosan átölelte. Nyakába csókoltam ismételten.

- Indulnunk kellene – sóhajtott fel, s eltávolodtam tőle. Tekintetünk találkozott, közelebb hajolt, ajkaimra csókot hintett, majd visszafordult a tükör felé, s megigazította ruháját.

°°°°

Megfelelő tempóban, a sebességkorlátozást betartva haladtam a forgalomban, míg néha a mellettem ülő nőre pillantottam, aki csak üres tekintettem meredt maga elé. Kezemet övére simítottam, amikor is csak tudtam, s finoman cirógattam. Úgy éreztem, hogy számára fontos volt minden apró érintés. Félre ne értsetek, hasonlóan vágytam minden egyes érintésére, ám jelenleg akinek itt jobban szüksége volt a támogató félre, ő volt.

- Arra gondoltam, hogy megszervezhetnéd a kiállítást – törtem meg a közöttünk percek óta fennlevő csendet.

- Micsoda? – elképedve kérdezett vissza azonnal. – Harry, eddig hallani sem akartál róla – mutatott rá.

- Valóban – ismertem be.

- Figyelj, megvagyok – felelte, s szemem sarkából láttam, ahogyan engem vizslatott.

- Otthon ülsz, hacsak éppen anyám rá nem vesz arra, hogy vele tarts. Miranda, ez nem normális.

- Visszamehetek dolgozni – vágta rá.

- Nem erről van szó – mondtam teljes őszinteséggel. – És eszem ágában sincs visszaengedni az intézetbe.

- Más intézmények is vannak.

- Nem, nem szeretném, ha kiszámíthatatlan emberek között lennél – sóhajtottam fel. – A kiállítás megszervezése tudom, hogy tetszene neked, és semmi veszély sincs benne – néztem rá a lámpánál állva.

- Rendben van – bólintott rá. – De szeretném, ha a rólam alkotott kép nem kerülni ki.

- Ó, Nyuszifül, azt soha senki nem fogja látni rajtunk kívül – biztosítottam. – A hálónk ajtaját sohasem fogja elhagyni, efelől ne legyen kétséged.

- Megnyugtató – mosolygott rám, melyet azonnal viszonoztam, s amint zöld jelzést kaptam, tovább is indultam. – Esetleg van ötleted, hol is legyen?

- Hm, mondjuk, a belvárosi galéria megfelelő lenne, szerinted?

- Igen, már csak időpontot kell kérni.

- És kérlek, úgy intézd, hogy a megvásárolt képek árát a Gyermekek Védelmére szolgáló alapítvány kapja meg.

- Harry, ez…

- Nem szeretném, hogy más fia is hasonlóan járjon.

- Mindent elintézek – csuklott el a hangja, mire kezét megfogtam, ajkaimhoz emeltem, s puha csókkal hintettem be.

Megérkezve a magánklinikához, összekulcsolt ujjakkal igyekeztünk befelé. Mind a ketten izgultunk. Számomra teljesen új volt a helyzet, hiszen az első gyermekemről volt szó. Miranda izgalmát nem egészen érettem, hiszen ő már egyszer végigcsinálta az egészet.

Leültünk a kényelmes bőrkanapén, miután illedelmesen köszöntünk a másik párnak, akik még a váróban jelen voltak. Kezemet továbbra sem engedte el, sőt egyre jobban szorította.

- Hé, minden rendben? – kérdeztem halkan.

- Persze – felelte.

- Engem nem tudsz becsapni.

- Csak remélem, hogy minden rendben. És … - kezdett bele, de hangja halvány foszlánnyá alakult át. – Én csak .. – nyelt egy nagyot. – Eszembe jutott, amikor Noaht vártam – vetette le pillantását, és vállamnak dőlt.

- Oh, édesem – öleltem szorosan magamhoz.

- Sajnálom.

- Sh, semmit sem kell sajnálnod. Természetes, hogy eszedbe jutnak az emlékek. Aggódnék, ha nem így lenne. De erősnek kell lenned, s hinned kell abban, hogy mire a pici megszületik, Noah már újra velünk lesz, hogy aztán nagytestvér módjára taníthassa, és szekálhassa – mosolyogtam rá, mire ő is elnevette magát.

- Miranda – hallottuk meg az orvos hangját, mire felkaptuk fejünket. – Kérlek, gyertek – kedvesen invitált be bennünket az idős hölgy. – Foglaljatok helyet – mutatott a székekre, míg ő az asztam túloldalán sajátjában foglalt helyet. – Nos, hogy érzed magad? – pillantott a mellettem ülő nőre, aki bármennyire is volt szomorú, letört, még is sugárzott. Sugárzott az anyaság örömétől, attól, hogy egy újabb apró, édes teremtményt várt.

- Remekül. Nincsenek rosszullétek, és Harry gondoskodik arról, hogy pihenjek, hiába nincs már rá szükség – nézett rám komolyan, majd vissza a hölgyre, aki csak nevetett.

- Aggódó apuka. Ismerős, az én férjem is hasonlóan viselkedett, hiába is kettőnk közül én voltam már akkor is az orvos – nevetve jegyezte meg. – Örömmel hallom, hogy minden rendben. De ha nem bánod, magam is megbizonyosodnék róla – mondta. – Kérlek, feküdj fel az asztalra, és tűrd fel a felsőd.

Én magam is felálltam, s az ágy oldalához léptem, ahol is megfontam Miranda kezét, aki már akkor a sötét monitort nézte. Figyeltem, ahogyan a doktornő bekente a még alig domborodó pocakját, majd a készüléket oda is helyezte, s tekintetét a monitorra szegezte. Pillanatok leforgása alatt meg is jelent a kép, én pedig ámulva figyeltem, bár tény, hogy sok minden számomra még nem volt tökéletesen kivehető, de a tudata annak, hogy az én gyermekem, teljesen magával ragadott. Már akkor szerelmes lettem. Imádtam.

Brenda, a doktornő csak magyarázott, de számomra minden jelentéktelen volt. Teljesen megszűnt a külvilág, s a gyermekem képére, és szívhangjára tudtam koncentrálni. Valószínű, hogy idióta, ám annál is boldogabb mosoly húzódott ajkaimra. Elvesztem a pillanatban, s még könnyem is végigfolyt arcomon. Azt kívántam bárcsak mellettünk lehetne Noah is, hogy együtt várhatnánk az új csöppség érkezését.

Gondolataim csak úgy szárnyaltak. Egyszerűen koncentrációm magamra hagyott. Egyre izgatottabb lettem, s vártam, hogy már a várakozási szakasz végére érjünk mielőbb, hogy a kezeim között tarthassam. Hogy arcon csókolhassam, éjjelente mesét mondjak neki, ha vihar van, akkor közénk másszon az éjszaka közepén, azt, hogy hasonlóan lealázzon fociban, mint a kicsi Noah, aki teljesen a szívembe lopta magát.

Fogalmam sincs, hogy merre lehet, de az űr, amit maga után hagyott, hatalmas mind bennem, mint pedig Mirandában. Hasonlóan szenvedek én is a mai napig, de a remény még él. Én pedig erősen hiszek benne, hogy egyszer visszatalál hozzánk, hogy egyszer majd hazatalál.

Gondolataimból kezemen erős szorítás rázott vissza a vizsgálóba. Megráztam fejem, s a fekvő nőre pillantottam, aki hasonlóan könnybe lábadt szemekkel feküdt, s homályos tekintettel pislogott fel rám.

- Elnézést – szabadkoztam.

- Semmi baj – mosolygott Brenda. – Tehát, szeretnék tudni a baba nemét?

- Miranda? – néztem a szeretett nőre.

- Nem, nem szeretném – suttogta.

- Akkor legyen meglepetés – mondta, s letörölte a gélt Miranda pocakjáról. – Egészséges a pici. Szépen fejlődik, de továbbra is azt javaslom, hogy a stresszt, amennyire tudod, kerüld. Ismerem a történeteteket, és mélységesen, őszintén sajnálom, de szükséged van rá maga és a baba miatt is, Miranda.

- Rendben – ült fel, s hajtotta le felsőjét.

- Itt egy kép a piciről – nyújtotta át a fekete, s kissé sárgás ultrahangképet. – Ha semmi problémát nem észlelsz, akkor egy hónap múlva ugyan így találkozunk. A vitaminok – adta még a recepteket.

- Köszönünk mindent – nyitottam ki az ajtót Miranda előtt, amint elköszöntünk.

Kezemet a nő derekára csúsztattam, s oldalamhoz vontam kissé jobban. Kifelé sétálva a fényképet nézte, míg arcán édes mosoly játszott, amely szívemet melegséggel töltötte el. Tudtam, hogy hiába is becsmérelte magát, ugyan annyira várta elejétől fogva a picit, mint én. Hirtelen, az autóhoz érve, magammal szembe fordítottam, s ajkaimat övéire illesztettem finoman. Mindössze ajkaink édes játéka egy percig, vagy talán addig se tartott.

- Köszönöm neked őt – simítottam tenyerem pocakjára, s szemeibe nézve hálálkodtam, mire kissé elpirult, s újabb csókot csent.

PS.: Először is szeretném megköszönni a véleményeket! Nagyon hálás vagyok érte. Tudom, hogy nem reagáltam, de mindegyiket elolvastam! :) Egyiknek az egyik mondatára viszont szeretenék. Miranda nem veszélyesztetett terhes. Csupán stresszes volt, és pihenésre volt szüksége, de ahogy ebben a részben is kiderült, minden rendben vele! :) 
Véleményeiteket várom továbbra, ahogyan a feliratkozókat is.. :) Illetve, a facebook csoportba, aki szertene nyugodtan csatlakozhat. LINK  Xx