35.rész°Hazahozom

Harry

Idegesen járkáltam fel, s alá a hosszú, hideg, hófehér folyosón. Ujjaimmal áttúrtam a hajam, míg tekintetemmel csak a szobának ajtaját figyeltem.

Ujjaimat tördelni kezdtem a hosszú percekig, talán már órákig tartó várakozás közepette. Feszült voltam, ezt egy percig sem tagadtam. Aggódtam miatta. A nővérek ki-be járkáltak, ám bármennyire is szerettem volna tudni aprónyi információt, nem kaptam.

Érzelmek kavarogtak bennem. Szívem hevesen vert, a levegőt gyorsan kapkodtam. Mielőbb szerettem volna a nő mellett lenni, s tudni, hogy mi is a baja. Reméltem, a legjobbakat reméltem. Hittem abban, hogy semmi komolyabb baja nem eshet, hogy csak valami félreértés az egész. Esetleg a stressz miatt fáradt meg szervezete. Őszintén hittem ezekben.

- Kicsim – hang hallatán felkaptam tekintetem, s az igyekező anyám, apámmal.

- Anya – öleltem meg, ahogyan odaért hozzám.

Sohasem tagadtam meg őt, a szeretetét. Attól, hogy felnőttem, ugyan úgy a fia maradtam, aki érző, emberi lény. Szorosan öleltem, sírni nem sírtam, de a szívem továbbra is hevesen zakatolt.

- Mi történt? Annyira megijedtem, amikor felhívtál – engedett el kicsit, s a műanyag székeken foglaltunk helyet.

- Fogalmam sincs. Voltak nálunk a nyomozók, mivel az estélyen megjelent Steven és Noah … - kezdtem bele röviden, igen lényegre törően az esténk eseményeinek felsorolásában.

- Bizonyára semmi baj nincs, csak pihenésre van szüksége – próbált nyugtatni anyám.

- Lehetséges.

- Fiam, minden rendben lesz – apám mindig is pozitív volt.

- Elnézést, Harry – szólított meg az orvos, akivel már találkoztam, amikor behoztam a nőt. Azonnal felálltam, s figyelni kezdtem.

- Mi a baja? Mi történt vele? – mielőtt beszélni kezdett, a mögöttem lévőkre, a családomra nézett. – Szüleim. Bármit elmondhat előttük.

- Kérem, menjünk be az irodámba – közölte, majd elindult egy iránya, mi pedig követtük.

Feszültség egyre csak nőtt bennem, s minden őrült dolgot beleképzeltem, ahogyan előre haladtunk. Bemagyaráztam magamnak, hogyha csak egy kis stressz lett volna, akkor azt a folyosón is közölte volna velem. Őrültségek határaiig mentem, amíg be nem értünk a kisebb, hasonlóan komor színűre festett helyiségbe.

- Kérem, foglaljanak helyet – mutatott az ülőgarnitúrára, amely a sarokban húzódott.

- Doktor úr, kérem, mondja el, hogy mi a baja Mirandának – álltam meg feszültem a szoba közepén, mire felsóhajtott, s bólintott, majd nehezen, de végül belekezdett.

- Miranda, állapotos. Másfél hónapos – mondta ki kereken a dolgot, mire még levegőt is elfelejtettem venni.

- Hiszen ez csodálatos – lelkesedett édesanyám.

- Igen, csodálatos – helyeselt az orvos. – Viszont, a fiatal hölgy szervezetének nagyon is pihenésre van szüksége. Az eredményei nem éppen a legjobbak voltak. Aggodalomra semmi ok. Ágynyugalomra lesz kényszerítve egy kis időre mindenképpen, és akkor szépen helyreáll. Ma estét benn kell tölteni, de a holnapi nap folyamán, még egy vizsgálat után valószínűleg hazamehet. De szeretném látni hetente egyszer, amíg teljesen kipihent nem lesz.

- Miranda, állapotos? – kérdeztem vissza percek elteltével.

- Igen, kicsim. Unokám lesz – könnyezett be édesanyám, míg apám vállon veregetett.

- Egészséges? – első, és a legfontosabb kérdést feltettem.

- Még nagyon kicsi, de a vizsgálatok eddig csak jó eredménnyel szolgáltak – nyugtatott meg a doki.

- Tudja? Miranda tudja, hogy gyermeket vár?

- Nem. Gondoltam, hogy ön szeretné vele közölni. Természetesen, ha maga…

- Én, én vagyok a gyermek apja, igen – vágtam neveletlenül szavába. – Ha nincs más, bemehetnék hozzá?

- Természetesen. Kérem, csak diszkréten, és finoman bánjon a fiatal hölggyel. Nagyon érzékeny, instabil.

- Köszönök mindent – ezzel el is hagytam a szobát, szüleimet, s az orvost.

Egyenes a szeretett nő kortermébe tartottam, ahol az én kérésemre, egyedül volt. Halkan, lassan nyomtam le a kilincset, s nyitottam ki az ajtót. Egy nővér éppen ellenőrzést tartott. Felpillantott rám, elmosolyodott, majd mindent felírt, s mellettem elsietve hagyott magunkra bennünket. Megvártam, míg az ajtó becsukódott, s a csend telepedett ránk.

Leültem az ágy szélére, Miranda kezét enyéim közé vettem, és gyengéd csókot leheltem rá. Tekintete az ablakról rám vándorolt. Értetlenül pislogott, de úgy tűnt, hogy a jelenlétem kellően megnyugtatta.

- Mi .. – megköszörülte torkát. – Mi történt, Harry? – hangja nagyon halk volt, s néhol megremegett.

- Elájultál a karjaimban, amint végeztél a zuhannyal. Azonnal behoztalak. Halálra rémisztettél.

- Nagyon is élőnek tűnsz – próbált viccelődni, de se az ő, se az én kedvem nem lett jobb. – Mi a baj?

- Semmi baj sincsen, Nyuszifül.

- Harry, nem tudsz átverni.

- Egyáltalán nem rossz dolog, véleményem szerint – feleltem.

- Megosztanád velem is? – ült feljebb. – Kérlek, megőrülök a tudatlanságtól.

- Állapotos vagy, Miranda.

- Az lehetetlenség – ellenkezett azonnal. – Harry, ez őrültség.

- Miért lenne az? – vontam össze a szemöldököm. – Egyszer sem védekeztünk. Mind a ketten tudtuk, hogy ez a következménye lehet, hacsak tudomásom nélkül gyógyszert nem szedtél.

- Nem, nem szedtem – mondta azonnal. – De semmi jele sem volt. És minden a szokásosan zajlott a testemmel.

- Elhiheted, hogy az orvos és nem én állapítottam meg, hogy terhes vagy – csattantam hirtelen, mire összerezzent. – Sajnálom. Tudom, hogy rossz az időzítés, de a gyermekünk fejlődik benned, Miranda. Persze, ha egyáltalán az enyém.

- Ugye nem feltételezed, hogy megcsaltalak? – hangja éles, fájdalmas volt.

- Természetesen eszembe sem jutott, de reakciód eléggé furcsa volt.

- Te vagy az apja, Harry – közölte nyugodtan. - Mennyi idős? – simította kezét a hasára.

- Másfél hónapos – közöltem.

- Sajnálom. Tiéd a baba, egyértelműen, egyszerűen az időzítése..

- Tudom, kicsim. De ott fejlődik benned – elmosolyodott a kijelentésemre. – Persze, ha nem szeretnéd..

- Szóba sem jöhet az abortusz – kapta lapos hasáról, rám a tekintetét. – Nem ölök meg egy gyereket. Nem ölöm meg a gyerekünket – folyt le egy kövér könnycsepp arcán.

- Hé, Nyuszifül – öleltem meg, s halántékon csókoltam. – Sajnálom, buta, felelőtlen gondolat volt.

- Egyszerűen, hogyan is vállalhatnék egy babát, amikor a fiamat is elrabolták mellőlem – sírt fel.

- Nézz rám – fogtam kezeim közé arcát. – Noah meglesz. Napok kérdése, és újra meg fog verni futballban – próbáltam felvidítani, ami kis mosolyt végül okozott is neki.

- Hagyod magad mindig.

- Lényegtelen – nyomtam csókot homlokára. – Legjobb anya vagy a világon. Szereted Noaht, mindent megteszel érte, de többet már nem tehet. Itt a pici, az orvos ágynyugalomra intett. A nyomozók végzik a dolgukat, te pedig pihensz.

- Harry, hozd haza a fiam, kérlek – tört meg, s mellkasomba bújt, míg egyik kezét pocakján, másikat derekamon tartotta.

- Hazahozom, ígérem, hogy hazahozom – suttogtam, s fájdalmasan lehunytam szemhéjaimat, hogy könnyes szemeimet elrejtsem a világ elől.

Ps.: Nagyon örülnék, ha véleményeket írnátok.. :(