10.rész ° Bizalom

Miranda

Rosszul éreztem magam a tegnap éjszakai történések miatt. Bűntudatom volt az elhangzott szavaim okozta kár miatt. Az évek során már sikeresen megtanultam, hogy amit gondolok többször is gondoljam át, mielőtt kimondom. Ám mióta Harry-t megismertem, minden feje tetejére állt. Szavak csak ömlenek belőlem, amikor is velem van, s túl későn is gondolom át azoknak komoly súlyát. Bánom a hangnemet, amelyet megütöttem, és a szavakat, amiket felé irányították, azt amit nem is gondoltam teljesen komolyan.
Beszélni szerettem volna vele, s tisztázni a dolgokat, de úgy éreztem magam, mint aki éppen veszetten rohanna, s esedezne a bocsánatáért, amikor számomra ő csak egy beteg, semmi több. Ezt próbálom minnél többször a tudatomra hozni, de valamilyen gondolat több esetben is elkergeti e teóriáimat.
Gondoltaimtól a földszintről érkező hangok térítettek vissza. Utolsó pillantást vetettem öltözékemre a tükör előtt, mielőtt táskámat magamhoz vettem volna. Sebes léptekkel igyekeztem a földszintre, ahol is Harry-t pillantottam meg a nappaliban, magában mérgelődve. Telefonját messze hajította el maga mellől. Bátortalanul beljebb léptem, míg halkan kopogtam az üvegajtón. Szinte abban a pillanatban felkapta rám smaragdjait, amelyek szinte lángoltak. Ám ahogy találkozott tekintetünk ellágyult, de továbbra is feszes testtartással ült.
- Minden rendben? - érdeklődtem, még közelebb lépve hozzá.
- Persze - pásztázta végig testem. - Mész valahova?
- Igen, Noah-ért az ovódába - bólintottam rá. - De, ha szükséged van rám, vagy beszélni szeretnél, maradhatok. Csupán telefonálnom kell akkor édesanyámnak.
- Oh, nem nyugodtan menj csak.
- Mi történt? - ültem le mellé a kanapéra.
- Miranda, indulj. Nem szeretnénk, ha a kicsi Noah utoljára maradna ott az édesanyjára várva.
- Harry, kérlek - néztem szemeibe. - Én sajnálom, amit az éjszaka mondtam, nem feléd irányult.
- Ezt megbeszéljük, amikor mind a kettőnknek lesz ideje - fordult vissza a laptopja felé. - Most pedig menj. Noah-t üdvözlöm, és add át neki, hogy alig várom a következő meccsünket - pillantott ismételten rám. - Már ha lesz - motyogta el a végét igen halkan.
- Ne hidd, hogy nem fogom hagyni, hogy együtt töltsétek az időtöket.
- Indulj, Miranda - hangja tisztán hallható volt. - Öleld meg helyettem is.
Minden figyelmét a laptopjának, s azon is az új irományának szentelte. Újabb pillantásával nem illetett, így sóhajtva felálltam, majd kifelé indulva a táskámban, kocsimnak slusszkulcsát megkeresve léptem ki a kellemesen meleg nizzai időbe.
Napszemüveget felcsúsztattam orromra, s amint feloldottam az autóm zárát, már be is szálltam a vezető ülésbe, míg a mellettem lévőbe dobtam hanyagul táskám. Ahogyan becsatoltam a biztonsági övem, indítottam is. Rádiót bekapcsoltam, s halk hangerőre állítottam, hogy gondolataimat elterelje a feldúlt férfiről, akit a lakásában hagytam magába fordulva. Párszor megfordult a fejemben, hogy még is megengedek egy telefont édesanyám felé, hiszen csak pár háztömbnyire van a házunktól az intézmény. Aggódtam, hogy mi is térítette ilyen dühös irányba a hangulatát Harry-nek. Azzal tisztában voltam, hogy nyilván az éjszaka történései még élénken éltek gondolataiban, de abban is teljes mértékben biztos lehettem, hogy más is adott rá okot arra, hogy kellően feldühödjön.
Bő negyed óra alatt már sikeresen meg is érkeztem az óvoda épülete elé. Leparkoltam, s aggodalmamat elűzve, mosolyt varázsoltam arcomra. Bezártam az ajtókat, s hosszú lépteimmel közelítettem meg az épületet. Folyosón összetalálkoztam pár anyukával, akik hasonlóan a gyermekükért érkeztek. Kedvesen üdvözöltük egymást menet közbe, míg meg nem érkeztem ahhoz a csoporthoz, amelybe Noah járt. A pedagógus, aki be volt osztva késő délutánra rám nézett, s szívélyes mosollyal köszöntött. Fiam semmit sem észlelt a nagy játszadozásból. Közelebb mentem, s leguggoltam mögé.
- Mi jót játszol, bébi? - figyeltem a kis kezeiben pihenő autókat.
- Anya - kapta fel egyből a fejét, s már borult is karjaim közé. - Képzeld, megengedte a mama, hogy az új autókat, amiket Harry-től kaptam, elhozhatom - mutatta meg a játékokat lelkesen, amelyeket még nem láttam.
- És engedted, hogy más is játsszon vele, igaz?
- Igen, a barátaimnak is tetszettek - bólogatott. - Harry nem jött veled?
- Nem, bébi, de nagy ölelést küld, és alig várja, hogy újra focizzatok.
- Oh, én is.
- Készen vagy, bébi? Indulhatunk?
Együttes erővel összeszedtük a játékait a hátizsákjába, majd váltottam még pár szót az óvónővel. Kézen fogtam Noah-t, s kivezettem az előtérbe, ahol is a jelével, - amely egy focilabda volt - ellátott szekrényhez mentünk. Segítettem leváltani a benti cipőjét az utcaira, összeszedtem a dolgait, amiket haza kellett vinnem kimosni és hasonlók. Végeztem, majd kézen fogtam, és kisétáltunk az épületből, miközben lelkesen ecsetelte a mai napját. Beavatott a kis titkokba, amiket a barátaival beszélgettek. Bizalmasan lelkemre kötötte, hogy senkinek se áruljam el a bizalmas gondolataikat.
Mindig is közel álltak a szívemhez az effajta gyermekek, akik nyíltan, szókimondóan töltik a mindennapjaikat. amióta pedig Noah világra jött, s beszélni is megtanult - bár még igen minimális szókinccsel - jobban a szívemhez nőttek a gyermekek. Fiammal a gondolataimban hunyom le minden áldott éjjel a szemhéjaim. Tudom, valaki biztosan rossz anyának ítél meg, hogy a fiamat csak úgy a munkám miatt nagymamájára hagytam, de megvolt az okom rá. Egyszerűen késztetést éreztem, hogy egy olyan remek embert, mint Harry-t, aki oly sok mindent le tett már az asztalra, veszni hagyjam a maga rossz környezetében. Erre régebben esküt tettem, és megszegése még véletlenül se fordult meg fejemben. Noah a mindenem. Az, hogy Harry és ő közel kerültek egymáshoz csak jobban segíti a helyén tartani gondolataim. Hiszek abban, hogy a férfi igen is javulni fog fiam mellett, míg Noah esetleg egy apai példát láthat a szeme előtt.
Gondolataim közepette már meg is érkeztünk a házunkhoz, így kiszálltam, s utána segítettem fiamnak is kiszállni a gyerekülésből. Táskáját húzva maga után szaladt be a házba. Utána kiabáltam, hogy lassabban, de mintha a falnak beszéltem volna. Táskámat felkapva követtem.
- Szia anya - öleltem meg édesanyám.
- Hogy vagy kicsim? - mentünk be a nappaliba, ahova pillanatokon belül Noah szaladt be. Mancsai még nedvesek voltak a kézmosástól, így egy szalvétával, - ami az asztalra volt készítve - szárazra töröltem. Felült a kanapéra és maga elé vett egy csokis muffint. Anya azonnal ölébe helyezte a tányért, hogy a morzsa arra potyogjon. Eközben feleltem édesanyámnak a feltett kérdésére is.
- Noah nagyon sokat mesél minden találkozás után Harry-ről - újságolta el.
- Nagyon megkedvelték egymást - feleltem mosolyogva.
- Miranda, nem szeretnék kételkedni a döntésedben, még is te vagy az orvos, és tanultad a dolgokat. Én csak az anyád vagyok, akinek élettapasztalata van e - téren. De, jól meg gondoltad, hogy a fiadat a közelébe engeded?
- Anya, ott vagyok én is. Nem történik semmi olyan, amit Noah ne akarna, vagy éppen én ne engednék meg.
- Bízol benne?
Ez a kérdés egy pillanatra rabjává tett gondolataimnak. Eddig bele sem gondoltam ebbe a bizalom dologban, bár nyilván, ha veszélyesnek tartanám, mindent megtennék azért, hogy Noah-t távol tartsam tőle. Kedvességen, törődésen kívül semmi mást nem vélek felfedezni Harry-ben, amikor együtt töltik idejüket.
- Bízom, bár kettesben nem hagyom őket. Legalábbis példa még nem volt rá. - vallottam be.
- Véleményem szerint erre ne is kerítsünk sort.
- Anya, kérlek ítélkezés helyett, inkább Te magad is megismerhetnéd.
- Esetleg közöd van hozzá? - váltott komolyabb hangnemre.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? - néztem rá döbbenten. - Te is tudod jól, hogy az ilyesmi tiltott.
- Édesem, más dolog, hogy tiltott és annak okául űzöd el az érzéseid a gondolatodból, vagy pedig őszintén gondolod úgy, hogy Ti ketten soha nem alkotnátok jó párost.
- Muszáj erről beszélnünk? Semmi sincs közöttünk a beteg, s ápoló kapcsolaton kívül. Egy fedél felett lakunk, de ennyi az egész.
- Szerinted Ő is csak amolyan gondozójaként tekint rád?
- Felnőtt férfi, és joga van a saját gondolataihoz. Ha többet érez, az a saját dolga.
- Kicsim - fogta meg a kezem. - Ismerlek, és látom a szemeidbe, hogy számodra igen is sokat jelent.
- Semminél sem jelent többet, mint a többi betegem - vágtam rá egyből.
- Még is nyomaszt valami - fogta mind a két kezemet sajátjai közé.
Tekintetünk találkozott én pedig teljesen lefagytam. Fogalmam se volt, hogy helyes döntés e egyáltalán szóba hoznom az ajánlatát. Tudatában voltam annak, hogy anyám kellően fejtené ki véleményét ezzel kapcsolatban, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Míg én elmerültem a saját világomba, anyám elsápadt.
- Anya, rendben vagy? - aggódtam egyből.
- Persze szívem, csak kicsit fáradt vagyok - felelte igen halvány mosollyal.
- Annyira sápadt az arcod.
- Minden a legnagyobb rendben kicsim - mosolya már annyira sem látszott arcán, mint előtte. Szemhéjai lecsukódtak, s eszméletét vesztette. Azonnal aggódva, könnyes szemmel szólongatni kezdtem, de hiába. Meg sem mozdult. Noah azonnal kérdésekkel bombázott, amelyekhez türelmem, s akaratom sem volt, felelni. sietve kaptam a táskámhoz, és telefonomon tárcsáztam is a mentőállomást. Amint elhadartam mindent, leraktam, és egy másik személyt hívtam.
- Miranda - ejtette közömbösen a nevem.
- Kérlek, gyere a házunkhoz - akadozó lélegzettel mondtam.
- Mi történ?
- Anyám rosszul lett, már a mentők is úton vannak.
- Azonnal indulok - bontotta a vonalat.