14.rész ° Nyugtató ölelések

Harry

Furcsa érzés kerített hatalmába, miközben továbbra is kezeim között tartottam a nőt, aki erőteljesen koncentrált a vásznon végigfutó ecsetre. Egyre jobban összeállt a kép, amit ábrázolni szeretett volna. Bármennyire is kezdő volt, számomra sokat jelentett mind egyes folt, apró minta. 

Kezem csípőjéről, lapos hasára csúszott, a lehetetlennél is közelebb vonva magamhoz. Államat vállán támasztottam meg, így könnyedén figyelve minden rezdülését. 

Lassan emelte el a vászontól az ecsetet, hogy egy újabb színbe mártsa, s ismételten neki állhasson megfesteni az elképzelt alakot. 

Még jó ideig foglalkozott vele, míg végül késznek ítélte, s letette a tárgyat, majd szemeivel végignézett művén. 

- Igazán csodálatos - motyogtam nyakába.

- Egy kezdő bénázása - hangja vidám volt, még a kijelentése ellenére is. 

- Hazudozás nem az én asztalom - fordítottam magammal szembe. - Megtarthatom? 

- Harry, ez szemétbe való.

- Idehallgass - húztam közelebb derekánál fogva. - Sohase becsüld alá magad. Csodás nő vagy, aki sok mindenre képes. Többek között a festészetre is, mint kiderült. Én sem vagyok nagy szám benne.

- Komolyan mondod? - nevetett fel erőtlenül. - Mond csak, megnézted Te a saját műveid? 

- Nem rólam beszélünk most, Miranda - néztem mélyen szemeibe. 

Egyikünk se szólalt meg, egyszerűen csak egymásra meredtünk. Lassan, bátortalanul csúsztatta fel kezét közénk, a mellkasomra. Szemei csillogtak, de valami furcsát véltem felfedezni bennük. Be kellett látnom, hogy egy csodás nő állt a karjaimba, aki minden érintésemet követően megremegett. Imádtam, ahogyan reagált a közeledésemre. 

Amikor megpillantottam szobám ajtajában, még az intézet falai között, már akkor is elhatároztam magam bizonyos dolgokban. Ösztönzött, hogy ne csak magam miatt, de miatta is meg kell változnom teljesen. Jobb útra kellett térnem, és úgy érezem, hogy sikerült is, bár teljes bizonyossággal még sem merném kijelenteni, hiszen, ahogyan a mondás is tartja, 'aki egyszer drogos volt, az mindig az is marad'. 

Egyik kezemmel végigsimítottam övén, egyenesen nyakáig. Puha bőre, és az én enyhén érdes kezem kellemesen érintette egymást. Szemeink még mindig nem engedték szabadon a másikét. Lassan közelebb hajoltam, szemhéjait lehunyva várta következő lépésem. Szívem őrületes tempót diktált, ahogyan miden egyes mozdulattal közelebb került a gyönyörű nőhöz karjaim között. Orrunk hegyét összedörgöltem, mire mosolyra húzódtak formás, csókolni való ajkai. 

Lélegzetünk már teljesen egybeolvadt. Ujjai összegyűrték a felsőtestemet takaró anyagot. Zihálni kezdett, ám az elhatározásom nagyon is szilárd volt. Lehunytam én is szemhájaim, s utolsó centiket próbáltam megszüntetni magunk között. Ajkaim találkoztak arca selymes bőrével. 

- Sajnálom, próbálkoznom sem szabadott volna - távolodtam el azonnal, amikor felfogtam, hogy kitért a csók elől. 

- Nem a te hibád, az elején ellent kellett volna mondanom neked. 

Szemeivel a padlót szemlélte, míg mind a két kezemet köré nem fontam, és húztam mellkasomra, egy szoros, megnyugtató ölelésbe. 

Miranda

Újabb egy hét telt el, ismételten szomorú hét napot tudhatunk magunk mögött. Édesanyám állapota nem, hogy javulna, éppen ellenkezőleg. Mostanra már kibírhatatlan fájdalmai vannak, amelyeket igen erős gyógyszerekkel próbálnak visszatartani az orvosok. Szőrnyű mindennap szembenéznem ezzel, hogy az anyám ágyhoz van kényszerülve. Harry mindig mellettem áll, és próbál támogatni, amiért hálás vagyok, bármennyire is mond ellent a szabályzatnak. Hétvégente, amikor meglátogatom édesanyámat, Ő vigyáz a kicsire. Eleinte elleneztem természetesen a dolgot több komoly ok miatt is, ám végül be kellett látnom, hogy nagyon is megszerették egymást. Szerencsére a kis incidensünket nem említette meg, és én sem. Eleinte kellemetlen, furcsa volt a társaságában lenni, de végül megszoktam.

Fiam többször is érdeklődött nagyanyja felől, így nem tudtam elkerülni vele a beszélgetést. Természetesen egy öt éves fiúnak nem mondhatja az senki, hogy a nagymamája halálos beteg, így minél finomabban próbáltam neki elmondani, hogy súlyos betegsége van édesanyámnak, ezért nem láthatja, s azért nincs velünk.

Mai napom sem indult máshogy, mint a többi. Noah-t elkészítettem, miután én is összeszedtem magam, s reggelit készítettem. 

- Bébi, itt a reggeli, gyere, kérlek - kiabáltam ki a nappaliban a mesét néző fiamnak. 

- Mindjárt - enyhén pöszécske hangján felelt. 

Sóhajtottam, de amint válaszolni tudtam volna, a csengő megszólalt. Megtöröltem a kezem, és indultam is megnézni a korai vendéget. Bár sejtésem pontosan volt, hogy ki is lehet az, hiszen minden reggel átjött, és a nap nagy részét együtt töltöttük. Biztos voltam abban, hogy késésben még nem vagyunk, csupán Harry érkezett meg túl korán. Kitártam a bejárati ajtót, s halvány mosollyal néztem az előttem álló kócos hajú srácra.

- Jó reggelt - köszönt nagy mosolyával.

- Neked is - álltam félre, és már be is lépett a házba. - Milyen korai vagy. 

- Voltam futni, és már nem bírtam otthon ülni. Szinte vágyakozott már a szervezetem egy általad készített kávéra - vigyorgott elbővülően. 

- Valóban? - nevettem a konyhába sétálva. - Szerencsédre pont két adagot készítettem - vettem elő a csészéket. - Noah, reggeli - szóltam ismételten fiamnak.

- Szokás szerint mese reggel van? 

- Nem az a problémám, hogy mesét néz. Egyszerűen csak el fogunk késni, és még nem reggelizett. 

Mire megfordultam, Harry-t sehol sem láttam. Kipillantottam a boltíven, - amely elválasztotta az előszobát, s tökéletes rálátást adott a nappalira -, ahol is láttam a göndör férfit éppen a fiamat csiklandozni, majd vállára emelte könnyedén, és elindult az irányomba. Nevetve figyeltem a jelenetet. Noah kacajai melengették szívemet. Természetesen édesanyámmal, a kis barátaival és velem is nevetett sokat, de mióta Harry belépett az életünkben, sokkal többször görbülnek mosolyra ajkai. 

- Nem fogadsz szót anyának? - ült le a székre, fiammal ölében és tovább kínozta. - Tudod, anyunak mindig szót kell fogadni. 

- Harry ... hagyd abba - nevetett levegőt kapkodva a kicsi.

- Enned kell, és a reggeli a legfontosabb étkezés. Nagy, erős fiú szeretnél lenni, igaz? - kérdezte, mire fiam csak bólintani tudott. - Akkor nem kell mást tenned, csak megenni amit anya eléd tesz, és persze szót fogadni neki. 

- Rendben, rendben - nevetett még mindig.

- Hogy mondtad? - húzta tovább Noah agyát. 

- Kérlek szépen, engedj el - pislogott nagyokat. - Reggelizek - sóhajtott fel, amikor sikerült kiszabadulnia Harry csiklandozó karjai körül. 

- Nagyon hatásos volt - néztem a férfire, aki boldogan ültette le maga mellé Noah-t. 

- Hát, bár nincs gyerekem, mindig is úgy véltem, hogy rá lehet őket venni bármire, fenyegetés, vagy bármilyen más dolog nélkül is. 

- Soha nem bántottam - mondtam egyből, amikor is letettem a kávét elé.

- Köszönöm - mondta, s folytatta is. - Sose gondoltam volna, hogy kezet emelnél rá, ne haragudj, hogy félreérthetően fogalmaztam. 

- Nem, persze, hogy máshogy értetted. Csak gondoltam, hogy tisztázom a dolgokat - ültem le. - Biztos vagyok abban, hogy egyszer remek apa lesz belőled. Igazán jól kijössz a gyerekekkel. 

- Hatalmas hiba lenne megfosztani őket a szeretetünktől - kortyolt bele a koffein tartalmú forró italba. - És lássuk be, hogy Noah remek srác. 

- Én is itt vagyok - bökte oldalba Harry-t, fiam, mire mind a ketten felnevettünk. 

- Oké, elnézést kérek nagyfiú - nevetett le rá Harry, majd visszafordult felém. 

Noah lassan elfogyasztotta a neki készített reggelit, majd megitta mellé a más langyos kakaót. Harry-vel mi is megittuk a kávénkat, s amint elpakoltam, indultunk is. 

°°°°

Kórházban jó hírrel a mai napon se szolgálta. Orvos őszintén, ám még is tapintatosan mindig elmondja, hogy mik is történtek. Harry mellettem állt, és támogatott, míg az orvos elmondta, hogy édesanyámnak már meg vannak számlálva a napjai. Mély zokogásban törtem ki, mikor az orvos magunkra hagyott. Szorosan a férfi mellkasába bújtam, amikor is elárasztottak az érzelmeim. Leült, lábára ültetett, s biztosan tartva ölelt. Kezeimmel ingének vékony anyagát szorongattam, még hátamat simogatta. 

- Harry - törtem meg remegő hanggal a közöttünk fellépő csendet. 

- Mondjad - törölte le ujjaival könnyeim. 

- Elvinnél Noah-ért? Még nem fektetik le őket, el szeretném hozni.

- Biztos vagy benne? - hangja aggodalomról árulkodott. 

- Muszáj magam mellett tudnom - távolodtam el tőle minimálisan.

- Ahogy szeretnéd - egyezett bele. 

Derekamnál fogva, oldalához húzott, így vezetett ki a hatalmas épület falai közül. Az út csendben telt. Ablak le volt engedve, így a friss levegő simogatott, s tisztította ki gondolataimat. Lehunytam szemhéjaimat, és úgy vártam, hogy végre megérkezzünk, és magamhoz ölelhessem fiamat. 

- Bemenjek érte? - kérdezte Harry, amint leparkolt 

- Megtennéd? 

- Persze - bólintott megértően, s magamra hagyott. 

Néztem távolodó alakját, ahogyan magabiztosan közelítette meg az óvoda bejáratát. Láttam, hogy páran hasonlóan jöttek a gyerekekért már a korai órákban, így biztos lettem abban, hogy még nem fektették le őket a délutáni alváshoz. 

Vártam a pillanatot, hogy a átölelhessem fiam. Vágytam az olyan emberek társaságára, akik szeretetet közvetítenek felém. Tisztában voltam azzal, hogy hamarosan elfogom veszíteni azt a személyt, aki mindennél többet jelent a számomra.

Pár perc telt el csupán, amikor is megpillanthattam Harry kezét fogva Noah-t. Apró mosoly jelent meg arcomon a jelenetet látva. Figyeltem fiam arcát, és megállapítottam egyből, hogy a nap történéseit. Hamar odaértek a járműhöz, aminek hátsó ajtaját kitárta Harry, így fiam könnyedén mászott be. A két első ülés között előre hajolt, és egy puszit nyomott arcomra.

- Szia anya.

- Szia bébi - varázsoltam arcomra abban a pillanatban legőszintébb mosolyom. - Milyen volt az ovi?

És innentől kezdve se én, se Harry nem jutottunk szóhoz. Noah ontotta magából a történeteket. Igyekeztem boldognak tűnni, azért, hogy ne tűnjön fel a kicsinek, hogy bármi problémám is van. Hallgattam, bólogattam, és néha vissza is kérdeztem. Jó ideig haladtunk a főúton, míg végül le nem kanyarodott Harry. Pontosan tudtam, hogy hova is tartunk. 

Lassan sétáltunk végig a kikövezett úton, míg a pázsiton a már megszokott helyünkön le nem telepedtünk. Plédre ültem, míg a fiúk egyből belevetették magukat a játékba. A mai napon éppen a baseball volt, amit Harry tanított - kivételesen -, Noah-nak. 

Jó volt látni, hogy mennyire is életvidáman, boldogan játszottak, nevettek. Felüdülés volt rájuk nézni. Bármennyire is volt boldog pillanat, még is fájdalmat éreztem. Talán akkor, ott, fogtam fel igazán, hogy ilyen boldog pillanatokban már soha nem lehet jelen velünk. Könnyeim ismételten végigszántották arcomat. Látásomat elhomályosította, és csak homályosan láttam a vigyorgó két fiút. Végigfeküdtem a pléden, és az égre meredtem. Eszembe jutott a gyermekkorom, a fiatal éveim, amikor elmondtam, hogy várandós vagyok Noah-val. 

- Anya, mi a baj? - éreztem meg fiam apró kezét könnyáztatta arcomon. 

Arcomat felé fordítottam, miután nagyjából letöröltem arcom. - Semmi, bébi - erőltettem egy mosolyt magamra. 

- Harry, anya szomorú - fordult a mellém telepedő férfi felé. 

Találkozott tekintetünk. Kezemnél fogva felhúzott, és ma már sokadjára vont ölelő karjai közé. Ajkait halántékomra nyomta, míg magyarázni kezdett valamit a fiamnak, amivel igyekezett megnyugtatni. Ismételten sikerült megnyugtatni kis idő után, és újra hálával is tartoztam neki.