15.rész ° Nyuszifül

Miranda

Az idő telt, s minden nappal közelebb éreztem magam édesanyám elvesztéséhez. Állapota napról - napra egyre rosszabb lett, és ezt, ha a kezelőorvosa nem is adta volna tudtomra, akkor is egyértelműen mutatkozott meg. Teste teljesen legyengült. Fájdalmai már annyira maga alá taszították, hogy a legerősebb gyógyszerek is igen sűrűn kellettek neki. Ő meg szerette volna tagadni ezt, de én ragaszkodtam hozzá, hogy semmilyen fájdalmat ne érezzen. 

Az orvosok egyik nap közölték velem, hogy már nem sok időt adnak neki, és ennek a tudata csak még jobban elkeserített. Azt is hozzátették, hogy minden látogatásomra úgy tekintsek, mintha az utolsó lenne. 

Harry mellettem állt. Rosszul éreztem magam, amiért mondhatni ő ápolt engem, ahelyett, hogy ezt én tettem volna vele. Néha kifejtettem neki véleményem ezzel kapcsolatban, de csak leintett, hogy ez természetes, és hogy eddig én foglalkoztam vele, most pedig rajta a sor. 

Ez idő alatt, Noah megismerkedett Harry édesanyjával, Anne-vel, és a nővérével, Gemma-val is. Erre úgy került sor, hogy egy este folyamán áthívott magához egy vacsorára. Eleinte elleneztem, de végül megmagyarázta, hogy semmit sem kell a dolgok mögé képzelnem, csupán szeretné, ha vele tartanánk egy vacsorára, amelyet Ő készít. Végül elfogadtam, s Noah-val együtt elmentünk a már ismerős házba, amelyben pár holmim még mindig megtalálható volt. Viszont, amikor beléptünk, meglepődtem, hogy beszélgetés szűrődött ki a konyhából. Kérdően néztem Harry-re, aki csak egy biztató mosollyal illetett. Fiam már Harry kezei között volt, amikor is beléptünk a már említett helységbe. Megdöbbentem, de hamar rájöttem, hogy Ők tudtak az érekésünkről. Mosolyt varázsoltam arcomra, és már üdvözöltem is őket, majd Harry bemutatta kisfiamat. Remek hangulatban telt el az a pár óra, amit a Styles házban töltöttünk el. Nővére, és édesanyja nála maradtak éjszakára, míg minket is arra kért, de végül elköszöntünk, és haza indultunk Noah-val. 

°°°°

Kora reggel volt, amikor is telefonom csörögni kezdett mellőlem. Ahogy megpillantottam az órát, tudtam, hogy ez a hívás fontos, és végzetes. Sietve nyúltam ki a készülékért, húztam el a zöld ikont, és már emeltem is fülemhez. 

Pár pillanat múlva sírva ejtettem ki kezem közül a telefont. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy valójában el jött ez a nap. Visszadőltem az ágyba, s zokogásom még keservesebb lett. Szőrnyű fájdalmat éreztem. Ő volt számomra az egyetlen személy, Noah-n kívül, aki mindig mellettem volt, aki mindig szeretett. Tudtam, hogy el fog jönni ez a nap, de valahol mélyen még is reménykedtem, hogy nem mostanában. Bíztam abban, hogy még sok időt tölthetek el vele.

Telefonom újra megszólalt. Felismerve a nevet, sietve vettem fel. Megszólalni nem tudtam, csak sírtam. A vonal túlvégén lévő személy, csak annyit közölt, hogy indul hozzám, mielőtt bontotta volna a vonalat. 

Magam elé meredve feküdtem. Gondolataim, érzelmeim, mindenem elhagyott. Csak én voltam, csak én, mint egy darab tárgy, aki hasznavehetetlen. Könnyeim továbbra is önálló életet éltek, míg végül fehér párnámon nem végezték. 

Újra jelzett a mellettem lévő készülék, én pedig csak egy pillantásra méltattam. Egy üzenet villogott a kijelzőn, amely tőle jött, hogy megérkezett. Mivel tisztában voltam azzal, hogy tudja hol is tartom a pótkulcsot, így nem erőltettem meg magam, hanem türelmesen vártam. 

Pár perc telhetett el, amikor is lábdobogást hallottam. Ajtók nyíltak, s csukódtak, mikor végre kitárta hálóm ajtaját. Hosszú léptekkel sietett mellém, és ült le az ágy szélére. Tekintete sajnálkozó volt. Felültem, és megöleltem. Bármennyire is helytelen cselekedet, félretettem mindent, és csak öleltem szorosan magamhoz, ahogyan Ő is engemet. Hátamat simogatta, míg én derekánál szorítottam.
- Nyuszifül - suttogta rekedtesen a napokban rám ragasztott becézést. - Néz rám, kérlek.
Nagyokat pislogtam, amikor szembe találtam magam vele. Kezei közé fogta könnyáztatta arcom, s homlokát enyémének döntötte.
- Noah itthon van? - hangja nyugodt volt.
- Egy barátjánál aludt - feleltem szaggatottan.
- Rendben van, egész nap ott marad?  - bólintottam, így folytatta is. - Jól van, figyelj rám. Öltözz fel, addig készítek reggelit.
- Nem tudok enni - mondtam ellent neki, s vállára hajtottam fejem.
- Rendben, kapsz egy teát, elmegyünk a kórházba, melletted leszek - távolodott el ismételten, s homlokon csókolt, majd magamra hagyott.
Kis ideig ültem még, magam elé bámulva, még végül felálltam, és a folyosó végén lévő fürdőbe mentem, ahol is egy hosszabb zuhany vettem. Hajamat átfésültem csupán, míg sminket egyáltalán nem tettem fel. Nyugodtan sétáltam vissza a szobámba, hiszen tudtam, hogy Harry a földszinten van.
Szekrényemből kivettem pár sötét ruhadarabot, s lassan magamra vettem azokat. Csizmámat is előkerestem, majd a hasonlóan fekete táskámba pakoltam be, s indultam is már a lent rám váró férfihoz.
Pultra helyeztem a táskám, napszemüvegemmel együtt. Harry az egyik bárszéken ült, s onnan nézett fel rám. Egy csésze tea volt előtte, de reménykedtem benne, hogy nem kell meginnom. Úgy éreztem, hogy semmi sem megy le a torkomon. Szemeim ismételten könnybe lábadtak, s azonnal megpróbáltam kipislogni azokat, ám nem sikerült. Hirtelen lábai közé, magához húzott, és karjai fogságába vont. Két oldalt, bordáira fektettem kezeim, míg vállára hajtottam fejem.
- Sírd ki magad nyugodtan, ez természetes - hangja kellemesen simogatott, míg a szavakat suttogta. Meleg lehelete csiklandozta nyakam bőrét, de mosolyt még ez sem csalt arcomra. - Kérlek, legalább a fél csészével idd meg a teádat, utána elviszlek a kórházba - motyogta még mindig nyakamba. - Nyuszifül, kérlek szépen - csókolta meg az említett területet.
Annyi erőt merítettem, hogy egyik kezemmel kinyúltam, s felemeltem a színes csészét. Ajkaimhoz illesztettem, s nagyot kortyoltam belőle. Harry kezei még mindig a csípőmön pihentek, hiszen lábai között álltam még, és ez egyáltalán nem zavart se engem, se őt.
Nagy nehezen eltüntettem a háromnegyedét végül, míg az utolsó pár kortyot Harry fogyasztotta el. Napszemüvegemet orromra csúsztattam, míg táskámat kezembe vettem, miután azonnal kézen ragadott Harry, és vezetett ki autójához, azt követően, hogy lakásomat bezárta, s visszahelyezte a megfelelő helyre a pótkulcsot.

°°°°

Egy - két percig ültünk még az autóban, a parkolóban, a kórház épülete előtt. Csend honolt közöttünk, de éreztem, hogy itt van velem Harry, nem csak testileg, de lelkileg is. Kezét combomra simította, mire azonnal ránéztem.
- Felkészültél? - kérdezte türelmesen, mire azonnal aprót bólintottam, hiszen teljesen még sem volt így.
Kiszállt, megkerülte a járművet, s kitárta nekem annak ajtaját. Kiszálltam, miközben felcsúsztattam fejem tetejére a szemüvegemet. Bezárta az autót, majd ismételten nekem szentelte minden figyelmét. Nyakamra simította mind a két kezét, és közel húzott magához.
- Bemegyünk, beszélünk az orvossal, majd hazamegyünk - adta tudomásomra, arcon csókolt, s kézen fogva indultunk a hatalmas intézménybe.
Az orvos behívott minket egy irodahelyiségbe. Leültünk mind a ketten egy kanapéra, míg velünk szemben a doktor foglalt helyet. Első kérdése az volt, hogy szeretném-e látni, de azonnal nemlegesen ráztam meg fejem. Úgy szerettem volna rá emlékezni, ahogyan utoljára láttam. Harry végig fogta kezem, és ő beszélt, tette fel a kérdéseket helyettem. Körülbelül negyed órát vett igénybe, amíg a papírokat elrendeztük, és Harry minden apró részletet tisztázott, ami a temetésnél fontos. Elköszöntünk, s indultunk is kifelé. Könnyeim csendben folytak végig arcomon. Takargatni nem láttam értelmét, hiszen egy emberi érzésről beszélünk. Mindenkinél természetes ez a folyamat.
Harry hamar indította az autót. Kifelé néztem, egyáltalán nem figyelve arra, hogy merre is tartunk. Bíztam benne, hiszen számomra már régen rászolgált erre. Kezét enyémre tette, és végig fogta, amikor éppen nem kellett váltania. Kissé hosszadalmas út után megérkeztünk a célállomáshoz, ahol is újra megálltunk.
- Gondoltam sétálhatnánk, ilyenkor senki nem jár erre, és amúgy is egy kissé elhagyatott partszakasz. - indokolta meg, mire én belementem. - Természetesen, ha menni szeretnél .. - kezdte, de végül leintettem.
- Sétáljunk.
Levettem a csizmáim, ahogyan Ő is. Mind a ketten kiszálltunk, majd amint csatlakozott mellém derekamra simította kezét. Elindultunk a homokos parton. Csendben sétálgattunk, miközben a kellemes lágy szél simogatta bőrünket. Furcsa volt ilyen közelségbe lenni vele, de szóvá, nem tettem.
Egy arrább eső szakaszon megálltunk, leült, s kezét nyújtva maga elé húzott. Lábai között ültem, míg hátam mellkasának simult.
- Hiányzik - törtem meg csendet.
- Ez természetes, hiszen az édesanyád volt. Felnevelt, melletted volt az életed fontos pillanataiban. Szeretett, vigyázott rád, ahogy most is.
- Nem vagyok kislány, hogy ilyeneket mondj - pillantottam rá.
- Szó sincs erről, csupán én így fogom fel, ha egy szerettünk eltávozik. Hiszek abban, hogy fentről továbbra is figyel, szeret, s vigyáz ránk. Noah mellett volt, a nehéz időszakokban támogatott ezidáig. Innentől kezdve is veled lesz, a szívedben - suttogta az utolsó pár szót, s nyakamba csókolt. - Mindent elintézek, ha szeretnéd.
- Ez nem a te feladatod - néztem szemeibe. - Így is rengeteg mindent köszönhetek neked. Mellettem állsz, támogatsz, ezt már nem várhatom el tőled.
- Segíteni szeretnék neked - simította meg enyhén nedves arcomat.
- Harry - fordultam oldalt, hogy tökéletesen láthassam arcát.
- Semmit se mondj, segíteni fogok, melletted, mellettetek leszek - húzott vissza magához, s halántékomra nyomta puha ajkait.