16.rész ° Végső búcsú

Miranda

Bekövetkezett életemben az a nap, amit soha senkinek nem kívánok. Már feketébe öltözve, teljesen készen voltam, így ültem a nappalimban és vártam, hogy Harry megérkezzen. Sminket nem tettem fel, úgy gondoltam, hogy senki nem fog velem foglalkozni, s szép látványt sem nyújtana a fekete szín lefolyva arcomon. 

A gondolata annak, hogy most kísérjük el az utolsó útjára a számomra egyik legfontosabb személyt, leírhatatlan volt. 

Kivételesen kisfiam is teljesen nyugodt volt. Ő is érezte, hogy ez a nap kellőképpen más, mint az eddigiek voltak. Tudtam, hogy érzi a körülötte lévő történéseket áradatát. Csendesen ült mellette, és várta, hogy megérkezzen Harry. Mese halkan szólt, s élénk figyelemmel szemlélte a képkockákat. Apró keze enyémben pihent. Az én figyelmemet csak is ő neki szenteltem, egészen addig, amíg a csengő dallama meg nem szólalt, ezzel kelezve a férfi érkezését. 

Fájdalmas sóhajjal váltam el a kényelmet nyújtó kanapémtól, és elindultam ajtót nyitni. Szomorú mosoly húzódott ajkaim, amelyet viszonzott, mielőtt karjaiba vont volna. Egy szót sem szóltunk, tudta, hogy ez a nap mennyire is fájdalmasan nehéz számomra. 

Noah kis lépteit hallottuk, így szétváltunk, a Harry azonnal karjaiba emelte fiamat, aki lelkesen kuncogott hirtelen cselekedetére. Mosolyom bármennyire is őszintének látszott, még sem volt boldog. Táskámat magamhoz vettem, s léptem ki a kellemesen meleg nyári környezetbe a fiúk után. 

Az út csendben telt. Kivételes alakalom volt, hogy fiam nem mesél lelkesen valamiről Harry-nek. Éppen Harry házához tartottunk, ahol is Anne várta fiamat arra a pár órára, amíg a temetés, a végső búcsú véget nem ér. Eleinte elleneztem annak ötletét, hogy ott maradjon, bár valóban nem szerettem volna elvinni magammal a gyászolók közé. 

- Szót fogatsz Harry édesanyjának, igaz? - néztem hátra fiamra, amikor is megálltunk a ház előtt. 

- Igen, anya.

- Mintha valamikor is rossz lett volna - jegyezte meg a mellettem helyet foglaló férfi. 

- Jobb figyelmeztetni - néztem rá. - Kérek egy puszit - nézetem vissza a kicsire, aki lecsúszva ülésről lépett közelebb, s nyomott arcomra egy édes puszit. 

- Na irány befelé - szállt ki, s tárta ki a hátsó ajtót is, hogy Noah kiszállhasson. 

Figyeltem távolodó alakjaikat, ahogyan a bejárathoz igyekeztek. Harry is bement, majd pár pillanat múlva már sietett is vissza. Bemászott mellém, s indultunk is a helyszínre. 

****

Lassan sétáltunk egymás mellett, csendben. Már láttam, hogy a sír körül állnak többen is, akiket látásból, vagy éppen gyermekkoromból ismertem. Hófehér virágokkal és koszorúkkal, volt körbe rakva a sír, s pár fekete szék is el volt helyezve. Koszorúkon különböző feliratokkal ellátott szalagok is helyet kaptak. 

Nehéz léptekkel közelítettük meg a sírhelyet, a már jelenlévőket. Harry szorosan állt mellettem, amiért hálás voltam neki. Megálltunk egy kicsit oldalt, hiszen középpontban nem volt szándékom állni. Sajnálkozó tekintetekre, és a bájolgó szavakra egyáltalán nem volt szükségem. 

Vöröslő, égő szemekkel álltam, s vártam, hogy végre kezdetét vegye a ceremónia. Pap megérkezett, köszöntött minden eljött személyt, s neki is kezdett. A szokásosnak nevezhető búcsúbeszédbe kezdett bele, még az emberek - akik meglepően sokan voltak - némán, tisztelettel hallgatták. Harry szorosan mellettem állt, s hasonló tisztelettel hallgatta végig a beszédeket, annak ellenére, hogy nem volt szoros kapcsolata édesanyámmal. 

Egy szál vörös rózsával álltam a kezembe, aminek tüskéi már fájdalmasan tenyerembe vésődtek, ezzel égetően fájdalmas, vér nyomait hagyva bőrömön. Harry egyből odakapta tekintetét, amikor felszisszentem az éles, sajgó fájdalom miatt. Elvette tőlem, majd egy zsebkendőt nyomott a vérző, megsebzett területre. Páran körülöttünk felénk kapták tekintetüket, de  mint sem foglalkozva velük köszöntem meg Harry-nek halkan. 

Végtelen hosszúságúnak tűnt az egész ceremónia. Könnyeim már rég végigszántották arcom bőrét. Harry csípőmre simította kezét, ezzel közelebb kényszerítve testéhez. Vállára hajtottam fejem, s úgy hallgattam tovább. 

Lassan, Harry-vel oldalamon sétáltam oda a sírhoz, és virágot újra kezembe véve fogalmaztam meg gondolataim. Erőm nem volt beszédet mondani, így csak magamban búcsúztam el. Elhelyeztem a rózsát, s visszaálltam a férfi mellé, aki egyre többször is támaszt nyújtott már nekem. 

Ahogyan vége tért a szertartás, a pap elhagyta a helyszínt, többen is felém tartottak. Harry még mindig karjában tartott biztosan, és ezen változtatni egyáltalán nem állt szándékomban.
Kedvesen köszöntem meg együttérzésüket az embereknek, akik lassan szállingózni kezdtek, így magamra hagyva a férfivel az oldalamon. Leültem az egyik székre, ő pedig oldalamnál állt továbbra is. Kérdezte, hogy hagyjon-e magamra, de csak nemlegesen megráztam fejem, s kezem övébe csúsztattam.
Meredtem magam elé csendben, csupán gondolataimnak adtam át az uralmat. Eszembe jutottak gyermek éveim, a csodás és a szomorú pillanatok, amiken együttes erővel léptünk túl. A sok megtörtént cselekedet, az elmondott kedves szavak. Ahogyan az utamon terelgetett fiatalabb koromban, amikor mellettem állt, amikor is tudomást szerzett Noah érkezéséről, s arról is, hogy az apja mennyire is ellenezte az egészet. Aztán pedig a legfrissebb történések. Harry ellen mondott szavai, ahogyan engem és unokáját is védeni próbálta. Talán még akkor sem fogtam fel felnőtt fejjel, hogy mi is történt.
Gondolataimból a körém fonódó ölelő karok ragadtak vissza a valóságba. Előttem guggolt, s arcomon simított végig. Előrébb hajoltam, és szorosabban öleltem, mint eddig bármikor. Hátamon lassan vontatta, gerincem vonalán le ujjait, majd vissza. Jó ideig így voltunk, míg fél nem álltunk, s ráérős lépésekkel távolodtunk el a helyszíntől.

****

Noah egyből karjaim közé szaladt, amint megpillantott a nappali boltíve alatt. Arcomra hosszú puszit nyomot, s én is az övére, mire felemeltem és beljebb léptem, s Anne mellé ültem, aki újra finoman kinyílvánította részvétét.
- Minden rendben volt? - érdeklődtem.
- Természetesen - mosolygott rám kedvesen. - Fiad egy igazán jó gyerek. Bárcsak elmondhattam volna ezt a sajátomról kiskorában - nevetett fel harsányan.
- Rossz volt?
- Mint az ördög.
- Anya, kérlek - jelent meg a helységben Harry. - Tudod vagy jó, vagy semmit.
- Rendben, rendben - bólintva állt fel. - Megnézem a vacsorát, aztán ehetünk, ha gondoljátok.
- Na és mit csináltatok? - néztem Noah-ra, aki éppen egy színezővel foglalatoskodott.
- Mesélt nekem Anne, és megtanítottam focizni is - kuncogott édesen. - Ugyan olyan béna, mint Harry - nevetett tovább gyermekien.
- Hé, csak finom kisfiam.
- Megnéztem volna, hogy anyám miként is rúgja a bőrt - röhögve ült le mellém.
Apró mosolyt küldtem felé, majd tovább figyeltem csendbe fiam, aki még mindig mesélt. Anne pár perc elteltével szólt, hogy kész az étel. Fiammal együtt a mosdóba vonultam, ahol is kezet mostunk, utánunk Harry következett.
Dicsérő szavakkal illettük a szakácsnőt, aki csak annyival leintett mindannyiunkat, hogy könnyű vacsorát készített, amely hamar elkészült. Étkezés befejeztével segítettem neki elpakolni, bármennyire is ellenezte, én így tartottam fairnek. Harry fiammal a nappaliba vonult, valami borzasztó mesét kezdtek el együtt nézni, még mi a konyhában pakolásztunk.
- Tudod, számíthatsz rám, bármikor, és bármivel fordulhatsz hozzám - szólalt meg kis idő múlva.
- Köszönöm Anne - öleltem meg.
- Eszembe sem jutott, hogy egyszer egy ilyen csodás, erős nő lesz a fiam mellett.
- Anne, mi ..
- Tudom, édesem, tudom - mosolygott rám megértően. - Viszont vak nem vagyok. Melletted van, amikor szükséges, és te is kitartasz mellette.
- Pontosan tudod, hogy mi is ennek az oka.
- Miranda - fogta meg kezeim, s szemeimbe nézett. - Látlak benneteket, és elhiheted, hogy az évek során sok tapasztalatot szereztem. Felismerem a dolgok mögött megjelenő értelmet - nyomott arcomra egy puszit, s hátat fordítva nekem tovább foglalkozott a mosatlan edényekkel.

****

- Itt maradtok? - kérdezte Harry már a nappaliban.
- Haza kellene mennünk, nem helyes ez így. És már így is rengeteget köszönhetek neked - sóhajtottam fel. - Gyönyörű szertartást szerveztél.
- Ez csak természetes - hajolt közelebb. - A szobád még mindig megvan, és még amúgy sem sikerült kipakolnod. Kérlek, maradjatok. Jobban érezném magam.
- Harry ...
- Csak egy igent kell mondanod - mosolygott rám.
- Igen - egyeztem bele, míg végül mosolyogva közelebb húzott magához, s folytattuk a film nézését a gondolatainkba merülve.