19.rész ° Kellemes déli óra

Miranda

Már a második napomat töltöm a munkahelyemen. Nem jelentem, ki, hogy teljesen új volt számomra, hiszen évek óta dolgozom e épület falai között, még is furcsa volt visszatérni. Első napon az igazgató elmondta, hogy tudomása van arról, hogy Harry és én már nem csak baráti kapcsolat miatt találkozunk, de mivel ez most történt, s nem akkor, amikor még az intézet betege volt, így semmilyen negatív megnyilvánulást nem tett. Viszont, tudomásomra adta, hogy vigyázzak, hiszen bármikor visszaeshet a volt szenvedélyébe. Ezzel magam is tisztában vagyok, de bízom benne. Bízom abban, hogy első sorban maga, és családja miatt sem teszi ki még egyszer ennek az egésznek magát. Másodsorban pedig Noah és miattam.
Három betegem van így kezdésként, akikhez be kell járnom. Két női személyről, és egy férfiről kell gondoskodnom. Mindegyikük a terápia elején jár, így még a neheze hátra van az egésznek.
Noah miatt már előtt végzek, s ezt az igazgató magától ajánlotta fel, amiért hálás voltam. Ő is ott volt édesanyám búcsúztatásán, így nem lepődtem meg, amikor felajánlotta, hogy Noah-ra való tekintettel, ezt a lehetőséget.
Sietős léptekkel mentem végig a csendes folyosón, egyenesen az itt dolgozóknak kijelölt helyiségbe, ahol is megszabadultam fehér köpenyemtől, s papucsomat is lecseréltem a cipőmre. Táskámat felvettem, napszemüvegemet orromra csúsztattam, s indultam is visszafelé, egyenesen a hatalmas bejáratig. Kilépve az ajtón, azonnal megcsapott a kellemes meleg nyár végi levegő, amely mosolyt varázsolt arcomra. Telefonomat elővette, hogy megnézzem van-e nem fogadott hívásom, vagy bármiféle üzenetem. Mivel semmi sem várt rám, végiggörgettem a névjegyzéket, s mikor rámentem a keresett névre, mellettem megállt egy autó.
- Meghívhatom a hölgyet egy ebédre? - szólalt meg a sofőr, mire azonnal odapillantottam, s szélesebben elmosolyodtam.
Bólintottam, telefonomat visszasüllyesztettem táskámba, majd megkerülve az autót szálltam be mellé. Mosolygott, rám, majd közel hajolt, s rövid puszijával üdvözölt.
- Mit keresel erre? - kérdeztem, amikor is elindultunk.
- Úgy hallottam, hogy társaságra vágyik.
- Komolyan kérdem, Harry.
- Én is az intézet lakója voltam, ne feledd - fogta meg a kezem, majd ajkaihoz emelte, s tenyerembe csókolt. - Gondoltam megleplek. Egyébként is utálok egyedül enni.
- Már mindent értek - feleltem mosolyogva.
- De, ha más terveid voltak, csak mondanod kell - fordult felém egy pillanatra.
- Éppen téged akartalak hívni - vallottam be. - Amikor is megszólítottál.
- Hm, a sors keze - jegyezte meg.
Egy kis kellemes hangulatú étterem előtt parkolt le. Többször is láttam már az épületet messziről, vagy éppen elsétálva előtte, de valamiért soha nem tértem még be. Kiszálltunk, s amint átért az én oldalamra, derekamra simította kezét, s úgy vezetett be. Nem tartozott a hatalmas éttermek közé, ahol rengeteg asztal kapott helyet, hanem egy kis családias, külön bokszokra leválasztott asztalokkal berendezett helyiség volt. Asztalfoglalás nélkül is kényelmesen betérhetett az ember.
Elfoglaltunk egyet, majd jött is a pincér, aki köszöntött bennünket, és átnyújtotta az étlapot, majd megkérdezte, hogy mi óhajtunk inni. Amint távozott, Harry felém fordult, s a combomon pihenő kezemre helyezte övét, ezzel elfedte enyémet.
- Mennyi időre is vagy az enyém? - kérdezte rám, az étlap olvasása közben.
- Egy óra a szünetem, de azt hittem, hogy ezt is tudod - néztem kérdően rá, mire felém pillantott.
- Ennek az információnak a birtokában, nem voltam - felelte féloldalas mosolyával.
- Nem tudtam, hogy ennyire szabad vagy mostanában, hogy csak ha kedved támad már is jössz.
- Ezért jó az írói élet - kacsintott rám. - Akkor ülök le a gép elé, amikor kedvem van, hiszen csak is rajtam múlik, hogy mikor is adom le a kiadónak.
- Pályát tévesztettem - kacagtam fel.
- Ó, valóban elolvasnám azt, amit te papírra vetsz. Nem szeretnéd kipróbálni magad? - dőlt hátra, kezemet még mindig rabul ejtve.
- Semmi képzelőerőm nincs, sajnálom - néztem rá őszintén.
- Hm, Nyuszifül, mindenkinek van fantáziája, csak jól kell vele bánni - tűrt fülem mögé egy enyhén göndör tincset.
- Oh, kétségem sincs afelől, hogy te tökéletesen tudod használni.
- Majd egyszer megtudod - nyomott egy gyors csókot ajkaimra.
- Sikerült választani? - tette fel a kérdést kissé zavartan a fiatal pincér. Harry bólintott, s leadta a rendelést, majd felém pillantott, így én folytattam. Amint távozott az asztalunktól a fiú, már azonnal folytatódott is a beszélgetésünk.
- Ha már a fantázia, és a könyv, hogy haladsz? - érdeklődtem.
- Ó, remekül.
- Akkor lassan olvashatom?
- Csak nem a kéziratra hajtasz? - fog villogtatva mosolygott rám, mire bólintottam. - Hm, sokba fog az neked kerülni.
- Valóban? Mit kell érte tennem? - kérdeztem komolyan, apró mosollyal.
- Még gondolkodnom kell, de elsőként egy édes csókkal is beérem.
- Megfontolandó.
- Na, gyere csak ide - húzott magához nevetve, s ajkait finoman enyéimre illesztette. Kis idő után elszakadt tőlem, mire én nyakhajlatába fúrtam arcom.
- Komolyan egy kamasznak érzem magam melletted - simítottam végig kézfején.
- A francba - szitkozódott. - Még sem tizennyolc vagy?
Eltávolodtam tőle, s tetetett sértettséggel néztem rá, mire csak elnevette magát, s visszahúzott magához.
- Tudod, egyszer szeretnélek lefesteni - mondta teljes nyugodtsággal.
- Mi van? - nevettem fel halkan. - Ez most komoly?
- Igen, egy letisztult kép lenne. Mondjuk valami fehér apróságot viselhetnél - vont vállat.
- Nem fogok fehérneműben pózolni - mondtam olyan hangerővel, hogy csak ő hallja.
- Kár - vállamat átkarolva húzott magához. - De nem is arra gondoltam - rajzolt apró köröket a tenyerembe, míg beszélt. - Ez most mellékes is. Egyszer elég, ha csak beleegyezel.
- Legyen - bólintottam rá.
- Köszönöm.
Megérkezett a pincér az ételeinkkel. Megköszöntük neki, majd távozott. Neki álltunk elfogyasztani csendben az ételünket, miközben néha egy - egy apró pillantást vetettünk egymásra. Mivel a reggelit a rohanás miatt kihagytam, így szinte pár perc alatt eltüntettem tányérom tartalmát. Hátra dőltem, s nagy kortyokban eltüntettem a narancslevem. Harry is lassan befejezte, majd megtörölte szalvétával a száját, s eltüntette a vizét is.
- Kávét? Sütit? - kérdezte.
- Nem, köszönöm, tele vagyok - feleltem.
- Van még .. - nézett az órájára. - Negyed óránk. Ötlet?
- Nincs.
- Akkor sétáljunk vissza. Szép idő van, amúgy is.
- És az autód? - álltam fel után, s táskámat kezembe vettem, amint kifizette a számlát.
- Majd visszajövök, két utcányira van csak az intézet.
- Rendben - egyeztem bele.
Ujjainkat egybefonta, ahogyan kisétáltunk az étterem fa ajtaján, s indultunk is végig az utcán, a kellemes napsütésbe. Csendben, apró beszélgetések zajlottak le, aminek igazából semmi komolyabb tartalma nem volt.
Magával szembe fordított a hatalmas épület előtt, s derekam köré fonta karjait. Homlokát enyémének döntötte, majd egy gyors csókkal hintette be ajkaimat.
- Nem is mondtam még ma, hogy mennyire csinos vagy - bókolt.
- Köszönöm - szorítottam meg a derekát. - És az ebédmeghívást is - emelkedtem feljebb, s nyomtam egy búcsú csókot ajkaira, majd elszakadtunk egymástól, s lassan visszaandalogtam a munkába.

°°°°

Ahogyan visszaöltöttem a munkához megfelelő öltözetet, már is igyekeztem a betegeimhez. Egy aktát olvastam a folyosón sétálva, amikor is az igazgató hangja szólított fel. Biccentett az irodája felé, így visszafordultam, s egyenesen besétáltam a már nagyon is ismerőt helyiségbe.
- Miranda, kérem foglaljon helyet - intett a vele szemben lévő székre. - Tudja, mai napon érkezni fog egy beteg. Pontosabban egy órán belül. Röviden azt kell tudni, hogy túladagolva találtak rá egy szórakozóhelyen, ahonnan is azonnal kórházba került, életveszélyes állapotban - olvasta a papírról az információkat. - Egy hetet töltött a helyi kórházban, és a mai napon pedig ide kerül. Komoly elvonási tünetei vannak, ami természetes, mint az tudjuk - nézett fel rám.
- Értem - bólintottam, s elvettem a felém nyújtott aktát. Belenéztem, képet nem tartalmazott, csak nevet, pár fontos információt, és a beteg állapotát.
- Különleges odafigyelést igényel, viszont nem mehet be hozzá kísérők nélkül. Kérem, ezt tartsa be.
- Rendben van.
- Akkor menjünk.
Elindultunk a hátsó bejárat irányába, hogy ott várjuk meg az érkező autót, s az új betegemet. Pár perc telt el, amikor is megérkeztek. Két testesebb férfi szállt ki a járműből, s indultak, hogy a hordággyal együtt kivegyék, a jelenleg eszméletlen férfit. Tisztában volt azzal, hogy ilyenkor egy minimális nyugtatót kapnak, hiszen kiszámíthatatlanok. Megjelent mellettem a két kísérő férfi is, akik ilyen esetekre vannak alkalmazva. Értenek a gyógyszerekhez, de főbb feladatuk, hogy a kezelők mellett legyenek a szükséges esetekben.
Aktát összecsuktam, s a férfire meredtem, akit éppen betoltak intézményünkbe. Nagyot nyeltem, s ledermedtem. Levegőt is elfelejtettem venni, míg kezeim remegni kezdtek. Oly sok év után, újra, s hasonló állapotban, mint utoljára láttam. Egyszerűen nem hittem szemeimnek. Nem akartam elhinni, hogy valóban Ő lenne. Újra az életemben. Múltban történt eseményei azonnal befurakodtak gondolataimba, s akaratosan, minden másról elvonták figyelmem.