44.rész°Kötelék

Harry

Kezemet az ajtó fa anyagára helyezem, s kitárom. A látvány, amely fogad, szívbemarkoló. Kislányom a bevetett ágyon ül, és egy képkeretet tart apró kezei között. Észre nem vesz, így halkan lépek be a helyiségbe, s csukom be magam mögött az ajtót. Nem szeretném, ha Miranda tudomást szerezne erről, bár kétség sem fér hozzá, hogy röpke időn belül minden tudomására fog jutni.

Közelebb lépek az ágyhoz, mire Rosie felpillant rám, és elmosolyodik. Arrább húzódik édes mosollyal arcán, helyet adva nekem az ágy szélén. Amint leülök, ölembe mászik, mellkasomnak dönti fejét, ám a fotót nem engedi el egy másodpercre sem.

- Apuc, ki ő? – mutat a képre.

Mélyen szívom magamba a levegőt, s próbálok olyan szavakat találni, amelyek megfelelők lehetnek egy négy éves kislány számára. Ám nehéz. Mirandával már szóba került, hogy lassan ideje lesz elmondani neki, van egy bátyja, de még nem határoztuk el, hogy pontosan mikor is, s hogyan kellene közölni a kicsivel, hiszen még oly törékeny.

Hazudni nem áll szándékomban, de a könyörtelen, teljes igazságot sem adhatom tudtára, hiszen oly kicsi még az ilyen dolgokhoz, oly ártatlan. Megfogadtam születése napján, hogy megvédem mindentől, s amíg lehet, e borzasztó részletektől is, amely bátyja eltűnését veszik körbe.

- Ő a testvéred, édesem – felelem, nagyot nyelek, majd tekintetünk találkozik, amikor is felnéz rám.

- Ez az ő szobája? – érdeklődik tovább.

- Igen, kincsem, ez Noah szobája.

- És merre van most?

- Messze innen – suttogom szinte már a szavakat.

- Szeretem őt – pillant vissza a fényképre, amelyen hárman vagyunk rajta. 

Egy délután készült, amikor is a napsütés kedvezett nekünk, s a kertben töltöttük időnket. A fotó egy boldog délutáni napot idéz vissza, amely valóban az is volt, mind a hármunk számára.

- Ő is téged – simogatom meg kis kezét, amivel fogja a képkeretet. Másik kezét az üveghez emeli, s végigsimít a kisfiú mosolygós, enyhén piszkos arcán, amelyet a komoly futball mérkőzésünk folyamán keletkezett.

- Elvihetem a szobámba? – újra rám néz, én pedig nemet nem tudok neki mondani. Bólintok, majd kiemelem az ölemből, s kézen fogva kivezetem a szobából. Kulccsal bezárom ajtaját, majd figyelem, ahogyan Rosie a szobájába sétál, a fényképpel kezében. Mielőtt eltűnik a szobájában, visszafordul. - Mikor játszhatok vele? 

- Hamarosan - mondom azt a szót, amellyel mi is már csak hitegetjük magunkat.

°°°°

- Harry, komolyan, hogy tehetted ezt? – kel ki magából már késő este, amikor családom tagjai elhagyták házunkat, s Rosie is nyugovóra tért.

- Miranda, kérlek – sóhajtva ülök le ágyunk szélére, és meredek az előttem kissé kiborult nőre. – Nem akartam hazudni neki.

- Még csak négy éves – mered rám. – Még is szerinted mennyit értett meg az egészből? Különben is, annak az ajtónak zárva kellett volna lennie.

- Tudom, véletlen hagyhattam nyitva, amikor kiszellőztettem. Ember vagyok, én is hibázhatok.

- Az isten szerelmére, Harry, még kicsi, ahhoz, hogy megértse a dolgokat, hogy, hogy elfogadja… nincs többé testvére… - tör utat magának egy könnycsepp. Felállok, és karjaim közé vonom a nőt, aki szorosan ölel, és bújik hozzám. Mellkasomba temeti arcát, míg én hátát simogatom, és csitítani próbálom.

- Sajnálom, rendben? Nem tudtam mást tenni, hazudni viszont nem szerettem volna a lányunknak.

Bólint, s nyakamba csókol, mire leülök, és ölembe húzom. Arcát kezeim közé veszem, könnyeit letörlöm még így is gyönyörű arcáról, s egy pillanatra ajkainkat egymáshoz illesztem.

- Lenne még valami – motyogom ajkaira, mire eltávolodik, s könnyes szemeivel enyémekbe néz. Várva arra, hogy folytassam. – Magával vitte a közös képünket, ami Noah éjjeliszekrényén volt. És megjegyezte, hogy szereti a testvérét.

Miranda ajkaihoz kap, s fájdalmasan újra felzokog. Ismételten szorosan ölelem át karjaimmal vékony testét, míg arcára csókot hintek. Magam mellé fektetem, míg feljebb mászom, s őt is magammal húzom. Mellkasomon fekszik, míg hátát simogatom, s érzem, ahogyan mellkasának mozgása szabályossá kezd válni, amely engem megnyugvással tölt el.  Hajába csókolok, s lehunyom szemeim, amikor is meghallom édes szuszogását, amely arra enged következtetni, hogy elaludt.

A kora reggeli órákban mozgolódni kezd Miranda, mire én is felébredek. Mosolyogva pillantok le rá, míg ő nagyokat pislogva bújik még jobban mellkasomba.

- Mikor kell indulnunk? – kérdezi.

- Ráérünk, készüljetek el, aztán indulunk – nyomok csókot homlokára.

- Felöltözöm, és felébresztem Rosiet – mászik ki mellőlem, s a gardróbhoz lép, amelyből pár igen lenge, nyárias ruhát veszmagához. Hosszú, vékony lábait kiemeli sortja. – Szexi lábak – kacsintok rá.

- Ez most olyan tinédzser megjegyzés volt – nevet, majd hátat fordít, s csókot dob kacsintva válla felet, mielőtt is elhagyja szobánk területét.

Kikászálódom én is az ágyból, és kiveszek pár kényelmes ruhadarabot, amelyeket magamra is kapok. Éppen ingem gombjait gombolnám be, amikor is vészes kiáltozást hallok, amely nevemet formálja. Gyorsan szaladok ki a szobából, át, egyenesen kislányunk szobájába.

- Mi a baj? – lépek az ágyhoz.

- Így találtam rá – sír, és kislányunkat ölében tartja, aki hasonlóan könnyáztatta arccal fekszik, kábán, alig lélegezve.

- Angyalom, mi a baj? – veszem át kezembe. – Kicsim – csókolom arcon. – Fáj valamid? – bólint, s mellkasát fogja, miközben keservesen sír. – Indulunk a kórházba – közlöm Mirandával, aki bólint. Egy vékony kisplédet terít rá, majd rohan, s szedi a nagyon fontos dolgainkat, mint slusszkulcs és pénztárca.

Rohanunk ki a garázsba, ahol is az autó hátsó ülésére bemászik Miranda, majd karjaiba adom kislányunkat, aki már eszméletlen állapotban van. Sietve megyek előre, és ülök be a vezető ülésbe. Bekötni sem kötöm magam, hanem azonnal a kulcsot helyére helyezem, s kihajtok a garázsból. 

°°°°

- Nyuszifül, ülj le, kérlek – sóhajtok fel sokadjára, ám nem tesz eleget kérésemnek, így ölembe húzom. – Nyugodj meg, minden rendben lesz – próbálom nyugtatni, de semmi sem hat rá. Sír, és remeg egyszerre, amely megrémít. Utoljára Noah eltűnését követően láttam ilyen állapotban, azóta szerencsére nem volt hasonló helyzet, de újabb gyermekünk veszélybekerülése kihozta belőle, s féltem őt is, Rosieval együtt.

- Önök Rosie Darcy Styles szülei? – áll meg előttünk egy idős férfi.

- Igen – áll fel azonnal Miranda. – Kérem, mondja, hogy minden rendben van, doktorúr.

- Sajnálom, de nem tehetek ilyen kijelentést – lemondóan sóhajt, mire Miranda ajkaihoz kap. – Rosienak egy új szívre van szüksége, méghozzá mihamarabb.

- Tessék? De hiszen eddig semmi probléma nem volt, rendben voltak az orvosi papírjai, amikor ellenőrzésekre jártunk – értetlenkedem, s magyarázatot várok.

- Feltételezzük, hogy születésével egyazon időben megjelentek már akkor is a tűnetek és magunk sem értjük, miért nem vette észre a kezelőorvosa.

- Mennyi, mennyi idő kell egy szív megszerzéséhez?

- Sajnálatos módon hosszú a lista, de mivel gyermekről van szó, és az állapota válságos, előrébb került. Egy nővér már a megfelelő adatokkal fel is tette a lista élére szinte.

- Mikor mehetünk be hozzá?

- Jelenleg nagy mennyiségű fájdalomcsillapítót kap, aminek köszönhetően alszik.

- Köszönjük – bólintok, mire az orvos is így tesz, és magunkra hagy bennünket.

Miranda nemlegesen rázza fejét, miközben könnyek potyognak szemeiből.

- Nem, nem veszíthetem el őt is – üti mellkasom. – Harry, nem engedheted, hogy őt is elveszítsem!