43.rész°Boldogság és a jelen

Miranda

Fáradtan fordulok másik oldalamra, miközben egy kisebb fájdalmas nyögés szakad fel belőlem. Szemhéjaimat szorosan tartom, s várom, hogy a fájdalom elmúljon. Harrynek előttem pihenő kezét magamhoz húzom, s ajkaimat kézfejére nyomom. Ujjai megmozdulnak, s számon végigsimít édesen, majd nyakam hajlatába hagy egy édes puszit.

- Jól vagy? – suttogja álmosan rekedtes hangján, mire bizsergés jár át.

- Csak a mozgás még nem a legjobb barátom – jegyzem meg, mire újra ajkait nyakam vékony bőrére nyomja.

- Sajnálom.

- Nem kell, hiszen egy újabb csodát kaphattam – őszintén felelem, s szinte végszóra a kis csodánk fel is sír. – Hát igen, róla beszéltem.

- Maradj csak, ide hozom – susogja, s kimászik mellőlem.

Lassan hátamra fordulok, s kissé feljebb ülök, miközben várom sírdogáló kislányom, szerelmem karjaiban. Pár perc után már csendesen kettesben meg is érkeznek hálónkba. Kislányunk hatalmas szemekkel néz körbe, s arcának csodás látványa pedig engem nyűgöz le. Harry óvatosan helyet foglal vele, mielőtt odaadná, szemeim elkerekednek, s a levegőt kapkodni kezdem. Kicsi lábujjait figyelem kislányunknak, amelyeken egy-egy gyűrű helyezkedik el. Könny gyűlik szememben, s egy ki is csordul, amikor felpillantok a férfira, aki arcomat vizsgálja.

- Tudom, hogy nem a legromantikusabb pillanat, és talán nem is a megfelelő idő most, de muszáj már feltennem a kérdést – motyogja halkan, még is úgy, hogy tökéletesen hallom mindenegyes édes szavát. – Miranda, megtisztelnél azzal, hogy minden nyűgömmel együtt elfogadsz, s kitartasz mellettem életünk hátralévő részében?

Szavakat nem találom, ám a könnyeim makacsul megmutatkoznak. Elrejteni nem tudom, s talán nem is akarom őket, hiszen sok idő után ezek végre örömkönnyek. Egyik kezem szám elé kapom, míg másikkal kislányunk arcán simítok végig. Csendben figyeli a jelenetet, amelyből persze semmit sem érthet, még is nyugodtan vár, ahogyan édesapja is. Bólintok, majd egy nagyon halk „igen”-t elsuttogok, amely egyáltalán nem bizonytalanság, mindössze meglepődöttség, szótlanság eredménye.

Ajkait széles mosolyra húzza, majd leveszi a gyűrűt, s remegő kézfejemet felé tartva, ujjamra húzza boldog mosollyal arcán. Megfogtam a másik ékszert, ám azonnal ellenkezni kezdett.

- Így mutatott szépen, nekem még nincs itt az ideje – suttogva magyarázza.

- Nem szeretnéd?

- Őrültségeket kérdezel – feleli. – Természetesen, hogy várom, örökké viselhessem.

- Akkor ne ellenkezz – mosolygok rá könnyes arccal, s ujjára húzom saját ékszerét. Ajkaimat gyűrűre helyezem, s kis csókot hagyok rajta, úgy ahogyan ő is tette az enyémével.

Kislányunkat átadja, majd mellém ül, és mellkasához húz, míg én Rosiet kezdem el megetetni. Arcom még mindig könnyes, szívem őrülten ver, s a boldogság, amely uralja testem megfogalmazhatatlan. Tökéletesebb a pillanat már csak egy fajta módon lenne lehetséges, de kívánni már rég nem merek.

°°Négy évvel később...°°

Anne

- Mikor szeretnétek neki állni az esküvőt megtervezni? – érdeklődöm a korai órában. – Már annyira sok idő telt el, nem értem, minek halogatnátok még.

- Anya, kérlek – szól rám fiam, aki menyasszonya védelmére kell, aki egy kis időt kért tőle.

- Én csak nem értem, miért is kellene még várni, hiszen négy év eltelt már az eljegyzés óta. Rosie is már itt szaladgál körülöttünk – indokolom meg kérdésem, s értetlenségem.

- A napokban elkezdjük a szervezést – ennyit mond Miranda, és már tovább is folytatja a főzést.

Harry mélyen felsóhajt, majd elindul kifelé, és engem is arra kér, hogy vele tartsak. Átsétálunk a nappaliba, ahol is hajába túr, s felém fordul. Tökéletesen ismerem, s tudom, hogy jelenleg aggódik, és magyarázatokat fog adni szerelme döntésére.

- Anya, kérlek, ne sürgesd – esedezve kérlel szinte.

- Négy év várakozás után, véleményem szerint már nyugodtan rákérdezhetek – ülök le fiam mellé.

- Egyszerűen csak várni szeretnénk.

- Csak ő vagy mind a ketten? – teszem fel a kérdést, mire hitetlenkedve néz rám.  – Ha ennyire halogatja, nem gondolod, hogy valami komoly oka van a dolognak? Tudod, hogy mennyire szeretem őt, és tisztelem, amiért jó útra térített téged, de az érzéseiddel még ő sem játszhat. Nem ellene beszélek, csupán a fiam vagy, és látom, hogy már neked sem könnyű.

- Egyszerűen még mindig hisz abban, hogy Noah hazatér, és ő is részt vehet a napon, érted? – kissé ingerülten közli velem. – Sajnálom, de ezt még neked is tiszteletben kell tartanod. Az érzései irántam pedig teljesen őszinték.

- Nézd, Harry, már hat éve annak, hogy Noah eltűnt. Még is véleményed szerint, mennyi esélye van annak, hogy hazatalál? – szemeibe nézve kérdezem.

- Ha én tűntem volna el, feladtad volna a reményt? – és ezzel ott is hagy, s az emeletre igyekszik.

Gemma

Nevetve haladok előre a hosszú folyosón, hogy megtaláljam elbújt keresztlányom, aki mint minden alkalommal, most is édes kacagással vár rám. Bár pontosan magam sem tudom, hogy merre van, az biztos, hogy az egyik innen nyíló szobában rejtőzik.

Csendes léptekkel haladok előre, amíg meg nem pillantok egy kis rést egy ajtónál. Azonnal megtorpanok, és jobban megnézem, miközben bizonygatom magam, hogy csak a szemeim játszanak velem, s azaz ajtó zárva van, mert zárva kell lennie. Közelebb megyek még jobban, és ekkor már teljesen biztos vagyok abban, hogy tényleg nyitva van a fa ajtó. A nevetés pedig odabentről szűrődik ki a folyosóra. Kezemet a kilincsre helyezem, hogy kissé belökjem, amikor is megzavar Harry.

- Mit csinálsz? – feszült, és tudom, hogy ez semmi jót sem jelent. – Annak a szobának zárva kellene lennie – förmed rám, mintha én nyitottam volna ki.

- Nyitva van, de nem én nyitottam ki – fordulok felé, és válaszolok. – Bújócskázok Rosieval, és szerintem odabenn bújt el, de úgy tudom, hogy zárjátok, akkor miért van most nyitva?

- Kiszellőztettem, valószínű, hogy véletlen nyitva felejtettem – sóhajt fel. – Basszus. Majd én bemegyek, kérlek, addig Mirandát nézd meg, anya megint az esküvő időpontjával zaklatta.

- Rendben – lépek hozzá, és ölelem meg. – Minden rendben lesz – nyomok csókot arcára, és már le is sétálok az emeletről. 

42.rész°Rosie világa

Miranda

Szerencsére a napok igen gyorsan teltek, amiért nagyon is hálás voltam. A napjaimat mindössze kislányom ragyogása, és Harry kedves szavai, gesztusai édesítették meg. A pici már most igen sokat fejlődött, csodás, egészséges Rosie. Már most rengeteg hasonlóságot fedeztem fel közte, és édesapja között, amelyeket meg is fogalmazva éjszakánként megosztottam Harryvel, aki büszkeségtől dagadó mellekkel hallgatta szavaimat.

Végre eljött a nap, amikor is csomagomat enyhe fájdalmaim közepette összepakolom. Rosie édes szuszogása tölti be a kis szobát, amely a miénk. Mosollyal az arcomon hajtom össze az apró méretű rugdalózókat, és pár dolgot, ami még Harry által be lett hozva. Amint végzek, átsétálok a fürdőbe, ahol is rendbe szedem magam. Hajam egy szoros copfba fogom, amikor is léptek hangjára leszek figyelmes. Kilesek, s arcomra azonnal mosoly kerül, amint megpillantom szerelmem, kislányunkat arcát simogatva.

Tekintete csillog, érintései gyengédek, ezeket tökéletesen látom még oly távolról is. Még mindig feltűnően félénken nyúl gyermekünk felé. Észrevesz, mosolya kiszélesedik, majd visszafordul Rosiehoz, s karjaiba veszi a kis testet. Hajas babánk nagyokat pislog, majd amint tudatosul abban, hogy édesapja karjaiban pihen, visszahunyja pilláit. Harry elindul irányomba, míg én tovább folytatom készülődésemet.

Megállnak mellettem, a tükörben összemosolygunk. Megfordulok, kicsi arcára puszit nyomok, majd Harryhez nyújtózkodom, s ajkaira édes csókot lehelek.  

- Elkészültél? – érdeklődik.

- Még egy perc, és mehetünk – felelem, és elhaladva mellettük, az utolsó dolgaimat is a táskámba helyezem.

- Anyáék, és Gemma is nálunk vannak – mondja halkan.

- Rendben van – felelem kissé fáradtan.

- Tudom, hogy fáradt vagy, és ők is. Te nyugodtan lepihenhetsz, viszont az én kérésemre itt nem zaklattak, úgyhogy, kérlek, egy kis időt adj nekik Darcyval.

- Persze, ez természetes – nézek rá azonnal. – Meg sem fordult a fejemben, hogy nemet mondjak nekik. A nagyszülei, és a nagynénje. Egyértelmű.

- Tudom, Nyuszifül, nem is gondoltam volna – lép mellém, és halántékomra csókot nyom. 

°°°°

Az autóban Harry tökéletesen a hordozóba helyezi Rosiet. Fáradt mosollyal az arcomon figyelem, ahogyan lányunk lustácskán tartja nyitva szemhéjait, és apja cselekedeteit kíséri figyelemmel. Míg Harry ügyeskedik, én megkerülöm a járművet, és kislányom mellé csúszok. Bekötöm magam, majd kezemmel megsimogatom arcocskáját.

Szerelmem felpillant rám, amint utoljára ellenőrzi a szíjakat, majd mosollyal az arcán már be is csukja az ajtót, és elfoglalja a vezetőülést. Becsatolja biztonsági övét, a kulcsot helyére helyezi, a motor felbőg, s indulunk is.

- Tudod, izgatott vagyok – töri meg a csendet. Felkapom fejem, s a visszapillantóban, egy másodpercnyi időre tekintetünk találkozik.

- Történt valami? – ijedten kérdezem, hiszen fogalmam sincs, hogy hova tegyem hirtelen kijelentését.

- Sose gondolj azonnal rossz dologra – korhol finoman. – Említettem, hogy meglepetésem van. Nos, amiatt vagyok annyira izgatott, és kissé ideges. Csak remélni tudom, hogy tetszeni fog neked.

- Biztosan – nyugtatom meg. – Sose okoztál még csalódást, Harry.

- Egy valamiben még is sikerült – komorul el, s felsóhajt.

- Miről beszélsz?

Megrázza nemlegesen fejét, s csendben az útra kezd koncentrálni. Nem firtatom tovább a dolgot, hiszen pontosan tudom, hogy majd kifejti bővebben, amikor úgy fogja érezni. Bár tagadni sem tudom, hogy oldalamat fúrja a kíváncsiság, még is csendben visszafordulok édes kislányunk felé, és nyugodt arcocskáját figyelve, halk szuszogására koncentrálok.

Megérkezve házunkhoz, magamhoz képest sietve mászok ki, és megyek át a jármű másik oldalára, ahol is kicsatolom, s karjaimba veszem Rosiet. Harry a csomagjaimat veszi magához, és együtt indulunk otthonunkba, amelynek ajtaját Gemma hatalmas mosollyal, és könnyes szemekkel nyitja ki. Szája elé kapja kezét, de mosolya még úgy is tökéletesen észrevehető. Átnyújtom neki unokahúgát, akit azonnal szemlélni is kezd.

- Istenem, annyira édes – áradozik, és még vagy ezernyi tulajdonságot felsorol a kicsiről.

- Enged be őket, Gem – hallom meg Anne hangját, aki óvatosan arrább tessékeli lányát, s unokáját.

Belépünk saját házunkba, és a nappaliba sétálunk. Des azonnal szoros ölelésébe von, és hogylétem felől érdeklődik. Fáradtan motyogok pár kedves, elfogadható szót, majd gratulál, amelyet megköszönök. Harry is és én is lelkesen, kedvesen fogadjuk a gratulációkat. Leülök a kanapéra, és onnan figyelem, hogy rajongják körbe kislányunkat, aki nyugodtan alszik immáron nagyanyja karjaiban.

- Már most kijelenthetem, hogy a legszebb, akit valaha is láttam – áradozik Des.

- Igazi Styles – jegyzem meg mosolyogva. – Nagyon apukájára hasonlít.

- Hát, egyértelműen a későbbiekben vigyázni kell majd rá. A hódolók meg fogják környékezni hamar – mondja Gemma, mire Harry engem ölelő karja, s egész testtartása megfeszül.

- Már most halál fia, aki a lányomra mer nézni, harminc éves koráig – magyarázza.

- Jól van fiam – nevet Anne. – Mi inkább most megyünk. Egész délutánotokat elraboltuk.

- Maradjatok csak – szólok közbe, amikor is átnyújtja kislányom.

- Élvezzétek csak az együttlétet – nyom csókot homlokomra a boldog nagymama.

Mindenkitől elbúcsúzunk, majd Harry kiengedi őket, s hatalmas, ám kissé még is fáradt mosollyal tér vissza hozzám. Derekamra simítja kezét, majd felfelé biccent, mire elindulok vele az oldalamon, kislányunkkal a kezemben, fel a lépcsőn.

- Mire készülsz? – kérdezem kissé félnéknek.

- Ne aggódj, mindjárt meglátod – állunk meg egy ajtó előtt, amely eddig egy üres helyiség volt. Csókot nyom arcomra, majd a zárat elfordítja, s kitárja az ajtót.

Nagyokat pislogva figyelem a látványt, amely elém tárul. Lassan beljebb lépek, s könnyes tekintettel

vizsgálok meg minden apró kis zugot. Harry kiveszi kezemből a kicsit, s leül vele a kanapéra, majd a már elkészített ételével kezdi el megetetni, míg én tovább szemlélődőm.

 A rózsaszín, barna és a fehér szín dominál a szobában, amely gyönyörű együttest alkot. Szoba nem nagy, de éppen tökéletes kislányunk gyermeteg alvóhelyéhez. Néhol felbukkan egy-egy aranyos plüss, apró dísz, amely még jobban kifejezi, hogy ezt a szobát ki is birtokolja.

- Tetszik? – kérdezi halkan, mire rákapom, tekintem.

- Ne viccelj, ez csodás! Rengeteget dolgozhattál vele – ülök le melléjük.

- Köszönöm – nyomok csókot ajkaira. – Mindent köszönök – bújok hozzá, s végre kissé megnyugodva, hiányérzettel szívemben, figyelem Rosiet a maga kis világában, amelyet édesapjának köszönhet.