2.rész ° Séta a tavaszban

Miranda

Magassarkúm éles kopogása hallatszott a hideg, fertőtlenítette kövön, ahogyan haladtam végig a hosszú, kopár intézeti folyosón. Jó ideje vagyok kiemelt dolgozója az intézetnek, és ez boldogsággal tölt el. Bármennyire is furcsán értelmezhető, örülök, hogy tudok segíteni a beteg embereken. Jó páran ellenem vannak e helyen, hiszen én szívvel igyekszem segíteni, s a legjobb megoldást találni a betegek számára.
Egyik napon az igazgató megkeresett, s egy aktát nyújtott át nekem, amely az új betegem adataival volt tele. Azonnal tanulmányozni kezdtem. Kis idő elteltével meglátogattam, és beszélgetést kezdeményeztem, amelyből egy egyoldalú dolog keletkezett.

° visszaemlékezés °

Lassan tettem kezem a fagyosan hideg fém kilincsre, s nyomtam le. Vészes nyikorgással mozdult meg az ajtó, s tárta fel előttem a helység belső csendjét. Hófehér fal, élettelen dolgok. Amint teljesen kitártam, beljebb léptem, s az ágyán ülő férfia vezettem tekintetem. Ahogyan halkan becsuktam magam mögött az ajtót, úgy nézett fel rám, az enyhén csillogó tekintetével, amely rengeteg mindent elárult róla. Haja hosszabb volt a kelleténél, így hátra volt hanyagul fogva egy kendővel, még testét egy fekete nadrág takart és póló. A kötelező ruha valamiért hiányzott róla, és ennek okát ekkor még nem sejtettem.
Tekintetünk egybefonódott, de egy szót sem ejtett ki íves ajkain. Szótlanul ült, s fordította vissza figyelmét az előtte elterülő barna, bőr borítású könyvre, amely lábai előtt hevert, a takaró puha anyagán. Beljebb mentem, egészen, míg vele szembe meg nem érkeztem. Újra felnézett rám, s immáron közelebbről csodálhattam a szemébe rejtett smaragdokat. Hirtelen hangos csattanás hallatszott. A könyvet összecsapta, és a párnája alá rejtette a kíváncsi tekintetem elől.
Furcsán viselkedett. Minden beteg, akik részt vesznek a kezeléseken rosszul vannak, és szenvednek az elvonási tünetek miatt. Ő pedig csak ült, s merengett maga elé. Egyetlen egy hangos szava sem volt felém. Félelmetes, erős mozdulatokat sem tett, amiért magamban igen hálás voltam.
- Mr.Styles, Miranda Kerr vagyok - mutatkoztam be illedelmesen, s kedvesen.
Még mindig arcomat fürkészte, de hangját nem mutatta meg nekem. Szótlan maradt. Aprót bólintottam a helyzet kellemetlensége miatt. Más betegeknél könnyebben haladtam mindig az elején, hiszen akaratosságuk megmutatkozott, és gyógyszerek segítségével, hamar beszélgetésre tudtam ösztönözni őket. Ám ő más volt. Nyugodt természete túlságosan is aggasztott. Félelmet éreztem nála.
Pár pillanatig álltam még előtte, majd az ágytól alig egy méterre elhelyezett fotelbe foglaltam helyet. Kezeimben továbbra is az aktája volt, amiben a legfontosabb, s számomra leghasznosabb információk voltak róla megtalálhatók. Felnyitottam. Olvasgatni kezdtem újra, bár már kívülről tudtam minden egyes sorát.
- Mr.Styles - kezdtem ismételten. - Már jó ideje az intézet lakója. Tisztában van azzal, hogy miért is került ide?  
Hiába vártam a válaszra, hiszen ugyan úgy csendben ült, s az arcomra meredt. Egyetlen egy hangot sem adott ki, és ez elborzasztott. Ehhez hasonló esettel még nem volt szerencsém találkozni, így számomra is új volt a helyzet. De akkor ott megfogadtam magamban, neki, s magamnak is, hogy segíteni fogok neki bármi áron.

° visszaemlékezés vége °

Ennek már jó ideje, s mostanra már minimális megnyilvánulást tanúsít, amely nagy előrelépést jelent a számára. Pár szavas válaszokra méltat, de ezt is tökéletesen megbecsülöm. Az igazgatóúr még nem teljesen van megelégedve, hiszen csak velem kommunikál. Nővéreket semmibe veszi, s könnyedén áttekint rajtuk.
Már nyugodt, kedves, megértő mosollyal nyitottam be a szobába, ám ami benn fogadott meglepett. Mr.Styles az ablak előtt állt. Kezei zsebébe voltak csúsztatva, és kifelé bámult, a hátsó kertbe. Beljebb mentem.
- Jó reggelt Mr.Styles - üdvözöltem.
- Harry, kérem Miss.Kerr, csak Harry - hangja melengette szívemet, még ha csak egy pillanatig is hallhattam.
- Rendben van, Harry - feleltem, és mellé álltam. - Ki szeretne menni esetleg?
Másodpercek repültek el mellettünk, amikor is végre bólintással válaszolt kérdésemre. Amint beleegyeztem abba, hogy kisétálunk a friss levegőre, felvette chelsea csizmáit, és már indultunk is kifelé, a kopár falak fogságából. Útközben letettem a mappáim annak érdekében, hogy ez egy barátságos, jó hangulatú séta legyen. Eddig nem volt egyetlen egy olyan alkalom sem, amikor is elhagytuk volna a sivár szobát, így ezért is ért meglepetésszerűen a látvány, ahogyan a kinti környezetet vizsgálta.
Kint egyből a tavasz, a növények kellemes illata csapott meg. Hatalmas kertben elindultunk az egyik kavicsokkal kirakott úton, ezzel egy kisebb sétát kezdve. Harry hozzám igazította hatalmas lépteit. Sehova sem siettünk, csak élveztük a természet csodáit. Pár beteg, s gondozó volt még kinn, de őket elkerültük. Csupán kettesben haladtunk az egyik ösvényen.
- Örülök, hogy végre kimozdult - jegyeztem meg őszintén. - Jót tesz a levegő, és a séta is.
Rám pillantott, haloványan elmosolyodott, s visszafordította tekintetét az útra. Megszokott volt a csend, amely körülvett bennünket, még is zavart. Szerettem volna vele beszélgetni, de nem csak azért, mert ez a munkámnak egyik része is, hanem mert valóban egy különleges személynek tartom.
- Leülünk? - rántott ki a merengésemből, amikor is egy pad felé biccentett.
- Igen, leülhetünk - válaszoltam.
Elfoglaltuk a kis fa padot, természetesen a tisztes távolságot betartva magunk között. Mióta találkoztam vele, és tudomásomra jutott, hogy híres író, megszereztem a könyveit. Minden estém azzal telt el lefekvés előtt, hogy az ő sorait olvastam, s elmélkedtem. Rettentő okosnak, szókimondónak vélem. Szinte rabja lettem a regényeinek, személyének.
- Mesél nekem a gyermekkoráról? - néztem rá kíváncsian.
- Miért? Ugyan azokat a kérdéseket teszi fel nap, mint nap.
- Érdekel.
- Ugyan, ez a munkája - horkant fel. - Csak egy vagyok a sok közül, akiknek nem tiszta az agya.
- Harry, egyáltalán nem tucat. Őszinte vagyok magával. Igenis érdekel, hogy milyen kisfiú volt. Milyen csínyeket követett el, egészen odáig, hogy megalkotta az első regényét. Kezdésnek ez is megfelelne. Segíteni próbálok, de ha nem engedi, nehéz lesz. - fejtettem ki gondolataim. - Őszintén mondom, hogy segíteni szeretnék. Három hónapja az intézet lakója, és ez idő alatt csupán pár mondatot tudtam kiszedni magából. Emberileg szeretnék beszélgetni.
- Miért?
- Harry, komolyan kérdezi? - sóhajtottam fel. - Tudja, hogy mennyire makacs?
- Akkor miért foglalkozik velem? - véste tekintetét enyémbe.
- Rendben van, akkor én beszélek - adtam be a derekam. - Amikor megkaptam az aktáját, áttanulmányoztam, és érdekesnek tartottam, illetve még a mai napig ez a helyzet áll fönn. Minden munkatársam magáról beszélt, és Brenda, aki az előző kezelője volt, kiakadt, hogy nekem adták át a kezelését. Eleinte nem értettem, hogy miért, majd egyik barátnőm elmondta, hogy kicsoda is maga. Mentségemre szóljon, hogy alig vagyok az intézeten kívül, így olvasni kevés időm marad. Ám még is megvettem minden könyvét, és elolvastam. Ezáltal még jobban foglalkoztat, hogy mielőbb, minél jobban megismerjem magát. Érdekel, hogy hogyan is jutott el a tökéletes írótól, a gondokkal teli, magányos férfihoz.
- Elolvasta az írásaim?
- Igen, és tehetséges valóban. Bár gondolom ezt az eladási számok is bizonyítják.
- Köszönöm, hogy időt szentelt rá.
- Én köszönöm, hogy papírra vetette a gondolatait.
- Valóban tudni szeretné, hogyan is jutottam ide?
Bíztatóan bólintottam, és kíváncsian figyelni kezdtem ajkait, ahogyan formálni, szavakba önteni kezdte múltját.

°°°°°

Sziasztok Leányzók! 

Elkészült az újabb rész, amellyel most valamiért nincsenek negatív gondolataim. Remélem, hogy nektek is tetszeni fog, és véleményt is hagytok magatok után. 
Köszönöm szépen a 36 rendszeres olvasót, az előző részhez érkezett megjegyzéseket, és a 10 bloglovin követést! :)

Csók & ölelés.: Alexa S. Xx