4.rész ° Ajánlat

Miranda

Erőt vettem magamon, s összeraktam gondolataim, hogy beszédem összefüggő, és értelmes legyen. Mély levegőt vettem, mielőtt ténylegesen neki kezdtem volna közölni vele, édesanya, s családja kérését felém. Végig kíváncsi tekintetével illetett, amely jobban megnehezítette a helyzetet. Nagy nehezen, de elhagyta ajkaim a mondat.

- Egy ajánlatot kaptam Tőle.

Harry szemei elkerekedtek, s tekintete az eddigieknél sokkal érdeklődőbbé vált. Úgy éreztem magam, mintha valamit titkot osztanék meg vele. Furcsa érzés volt, még is folytatnom kellett. Nem fojtathattam a felesleges aggodalmaskodásom, hiszen még is csak felnőttek vagyunk mind a ketten. Elméletben értelmes gondolatokra, és döntésekre alkalmas érett emberek. 

- Milyen ajánlatot? - kérdezett kis idő múlva rá. 

- Tudja, hogy elhagyhatja az intézetet a következő héten - bólintott, helyeslésképpen. - Félti magát, de abban teljes mértékben biztos, hogy haza nem költözik.

- Nem értem, hogy ennek mi köze is van magához.

- Pedig okos embernek véltem, Harry - jegyeztem meg gyermekies gúnnyal. 

- Az egyetlen ok, ami eszembe jut, hogy ezt felhozta Önnek, csupán annyi, hogy szeretné, ha szemmel tartana. 

- Fogalmazhatunk így is. 

- Kérem, teljesen kifejtené? 

- Szeretné, ha magához költöznék, és felügyelném a nap teljes időtartamába. Félti, hogy újra visszaesik a drogok hatása alá. 

- Ez őrültség. Egy bébiszittert akaszt a nyakamba? Már elnézést, nem magára vagyok dühös. 

- Semmi baj, gondolom mit érezhet. Számomra is meglepő hír volt. 

- Komolyan kifordult magából anyám - nyögött fel fájdalmasan. - Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire elgyengül a bizalma felém - állt fel, és az ablakhoz lépett. 

- Messze álljon tőlem, hogy védem az anyját, de azért meg lehet érteni. Valószínű, én is hasonlóképp cselekednék. - vallottam be. 

- Önnek mi a véleménye erről? - pillantott vissza rám. 

- Szakmai vagy a személyes? 

- Mind a kettő.

- Szakmailag szerintem is jót tenne még egy kis ideig felügyelni. Könnyen visszaeshet, még ha most ennek ellentété is gondolja, s képzeli el. - feleltem őszintén. - Véleményem, mint egy átlagos ember, pedig, hogy én sem örülnék egy felügyelőnek. Mindenkinek kell a magánélet, a tér. Itt felügyelet alatt volt, és nincs kétségem afelől, hogy magányra vágyik egy kis ideig.

- Tökéletesen látja a helyzetet - sóhajtott, s visszafordult az ablak irányába. 

- Messze álljon tőlem, hogy kényszerítsem bármire is. 

- Az én döntésem? - emelte rám tekintetét, amikor mellé álltam. 

- Igen, egyértelműen. Kényszerítést még az édesanyja sem alkalmazhat. Nagykorú, felnőtt férfi. 

- Legalább valaki így látja a helyzetet, megnyugtat - mosolyodott el haloványan. 

- Saját döntésének kell lennie.

- Maga vállalná? 

- Sajnos nem tehetem meg - mondtam őszintén.

- Hát persze - mosolygott keserűen rám. - Gondolom családja van, akit nem hagyhat el.

- Itt is fel kellene mondanom, és valóban, van családom is. 

Bólintott, és ismét elvezette rólam tekintetét. Én is kinéztem az ablakon, amelyeket kívülről fekete rács fedett. Szemei azt a padot nézték, ahol mi is ültünk nem is olyan rég. Édesanyja, nővére és az intézet igazgatója folytatott jelenleg egy beszélgetést. Számomra is meglepő volt, hiszen ilyen ritkán fordul elő.
- Csak még jobban átmossa anyám fejét - hangja kemény volt.
- Mondja meg, ha nem szeretné, hogy felügyeljem.
- Miranda, pontosan tudja, hogy magának köszönheti mindenki a javulásom. Csak is az Ön érdeme, senki másé.
- Ez a munkám.
- Kérem, ne tekintsen rám egy projektként - fordította arcát felém. - Kedves, gondoskodó. A családja biztosan rajong magáért a többi betegével együtt, engem is beleértve.
- Igazán kedves, de jelenleg csak maga a betegem.
- Szóval különleges bánásmódban részesülök? - húzta féloldalas mosolyra ajkait.
- Mondjuk - mosolyogtam én  is.
Visszafordítottuk figyelmünket a kint zajló eseményekre csendben.

°°°°

Sziasztok! Megérkezett az új rövid rész. Igazából se időm, se kedvem nem volt írni, de ez mellékes. Saját problémám, tudom. Köszönöm az előző részhet érkezett három megjegyzést. Xx