23.rész°Kreatív délutáni órák

Miranda

Még mindig őrültségnek tartottam Harry ötletét, bár tény, hogy gyönyörűen fest, de bennem egy csontocska sem volt, amely a modellkedésre jogosított fel volna. Ameddig csak lehetett, tiltakoztam, de mindig számat csendre kényszerítette, ahogyan finoman enyéim ellen nyomta sajátját. Mosolyom szinte minden pillanatban arcomon volt, hiszen boldogságom tagadhatatlanul tündökölt rajtam. 

Mikor elszántam magam, s csókjai már teljesen elkábítottak, rábólintottam, mire egy forró puszival, szoros öleléssel hálálta meg. Kikötötte, hogy egy fehér ruhát viseljek, amit minden megkérdőjelezés nélkül fel is vettem, majd elindultunk hozzá. Végig izgatottan ültem az autóban, hiszen sohasem festettek még le, és bár egy másodpercig sem kételkedtem Harry képességeiben, a sajátoméban viszont nagyon is. Heves szívveréssel szálltam ki már a háza előtt, majd sétáltam be mellette. Azonnal az emeletre vezetett, a hálójába, ahol párszor már jártam az elmúlt napokban, ugyan is Noah-val, egyre több időt töltünk nála. Talán már bátran kijelenthetem, hogy a kapcsolatunk igen is erőssé kezd válni, s a ragaszkodás is már meg van, mind az én részemről, mind pedig Noah részéről, és persze Harry-nek sem vagyunk közömbösek, ez is többször kiderült már az anyukája véleménye alapján. 

- Merre jársz, szépségem? - csókolt nyakamba, amint megszabadultam a ruháimtól, s csak az aprócska fehér overallban voltam. 

- Csak elbambultam - mosolyogtam rá vállam felett.

- Ugye nem gondoltad meg magad? - fordított teljesen magával szembe.

- Megígértem - tűrtem hátra pát tincsét. - Betartom a szavam - nyomtam kis puszit ajkaira, mire mosolyogva képen fogott, s átvezetett a szobájából nyíló helyiségbe, amelyet az ablakon keresztül beszűrődő napsugarak uraltak. Mögöttünk becsukta az ajtót, majd oldalra igyekezett, ahol is a rádiót bekapcsolta, s pillanatok múlva halkan töltötték be a szobát a mai dallamok. 

Sietősen tolta arrább az egyik asztalt, amely így a hófehér falnál találhatta magát pár másodperc múlva. Kezével felém intett, s hívogatott, mire odamentem, s megfogtam azt. Maga elé húzott, amellyel elérte, hogy háttal legyek az asztalnak. Csípőmnél fogva kicsit lejjebb nyomott, aminek köszönhetően már kissé a barna, fából készült tárgyon ültem. Hajamat finoman egyik vállamra helyezte, szinte már profin állított be. 

- Hány órát kell így állnom? - néztem fel rá pilláim alól. 

- Ne szemtelenkedj - nyomott puszit orrom hegyére. 

Kuncogva figyeltem, ahogyan nekem hátat fordítva lépett az állványhoz, s a már odakészített makulátlan vászonhoz. Haját egy gumival egybefonta, hogy ne zavarja a nagy alkotásban, majd az ecsetért nyúlt, minimálisan vízbe mártotta, majd a megfelelő árnyalatú festékbe, és már neki is kezdett művének megalkotásának. 

Levegőt is csak visszafogottan vettem, hiszen erősen koncentráltam, hogy el ne mozduljak. Szemeimmel végig arcát fürkésztem, ahogyan nyelvét rózsaszín ajkai között kidugta, míg az esettel felvitte a mintát a vászonra. Különösen nagy koncentrációt mutatott, amelyet meg is értek, hiszen alapjába véve nem könnyű lefesteni egy tárgyat sem, nem hogy még egy embert. Szemei köztem és a műve között cikáztak, míg én mosolyomat visszafojtva csodáltam. Néha a rádióval együtt dúdolt, de éneklésre nem fakadt, bár állítása szerint jobb táncos, mint énekes. 

Időérzékemet vesztettem, bár már kezem mondhatni zsibbadt, de kitartottam, még hosszú ideig. Fogalmam sincs tényleg, hogy mennyi ideig is álltam modellt neki, hiszen bár unalmasnak tűnhet, még is élveztem. Őt csodálni, miközben összpontosított, az egyik legjobb elfoglaltságnak bizonyult. Szinte észre sem vettem, ahogyan az utolsó ecsetvonásokat húzta, majd letette, és elindult felém. Derekamra simította kezeit, ajkait enyéimre nyomta egy puha csók erejéig. 

- Megnézed? - döntötte homlokát enyémének. 

- Szabad?

- Csak neked - kacsintott, majd derekamnál fogva a festmény elé vezetett. Leesett állal néztem művét. - Egy gyönyörű - mondtam teljes őszinteséggel. 

- Te vagy rajta, nem csoda, hogy az - nyomott gyengéd csókot nyakamba.

- Harry, magamról inkább semmit sem mondok - fordultam szembe vele, s dereka köré fontam kezeimet. - Egyszerűen tehetséges vagy nagyon is - néztem mélyrehatóan a szemébe. 

- Menjünk ki egy kicsit a levegőre, megártott a festéknek a szaga - kacsintott rám, s kivezetett a szobából. - Ma is nálam töltitek az éjszakát? - nézett rám reménnyel telt szemekkel. 

- Hát először is el kellene menni Noah-ért. Aztán pedig vele megbeszélni - feleltem a konyhában már, egy pohár vizet töltve magamnak. 

- Akkor nyert ügyem van - nevetett fel öntelten, miközben leült egy bárszékre.

- A fiam is nemet mondhat - néztem rá komolyan.

- Úgy sem fog - simított végig combjaimon. 

- Majd meglátjuk - ültem ölébe, az italomat szürcsölgetve. - Mit tervezel a képpel? 

- Ha szeretnéd, neked adom.

- Azért nem tennék ki magamról egy festményt, még ha ennyire csodás, elbűvölő festő is készítette.

- Maradjunk az írónál inkább - sóhajtott fel. - Akkor viszont megtartom magamnak.

- Te fogsz nézegetni? - nevettem fel igazán boldogan.  

- Elhiheted, hogy nagyon is csodás látványt nyújtasz, Nyuszifül. 

- Na, menjünk a fiamért, erre meg még visszatérünk - álltam fel, s húztam magam után. 

°°°°

Harry könnyedén parkolt le a ház előtt, ahol Anne is Des élt. Mivel a hangzavar előre is kihallatszott, így hamar rájöttünk, hogy még mindig az udvaron játszanak. Hátsó ajtót kitárta Haz, s előre engedve engem, léptünk be az udvarba. Anne azonnal észre vett minket, ahogyan lépet ki a terasz ajtaján két pohár málnával, s aprósüteménnyel teli tálcával. Mosolygott, és a két játszó személyre nézett, akik a labdát kergették, a változatosság kedvéért.

- Még velem sem játszott ennyit - jegyezte meg nevetve, halkan Harry, nekem. 

- Ne féltékenykedj - fontam egybe ujjainkat, majd a terasz felé húztam, ahogy mind a ketten puszival köszöntöttük Anne-t. Leültünk az asztal köré, és onnan figyeltük a lelkesen magyarázó kicsit. 

- Beszállok én is - állt fel mellőlem Harry, majd zsebeiből kipakolt, s a lépcsőt egy lépéssel elintézve, már a meccsen volt. 

- Apa - kiáltott fel Noah, mire én dermedten meredtem a megnevezett félre, aki csak felkapta, s levegőbe dobta a kicsit, majd elkapta, szerencsére. Mondhatni száz halált haltam, minden egyes ilyen megmozdulásuknál. 

- Már múltkor is így nevezte, amikor érte jött - újságolta Anne. - Nagyon imádják egymást, ha nem tudnám, még talán én is elhinném, hogy az édesapja. 

- Nem említette - mondtam őszintén. - Meglepett, bár egy étteremben múltkor már tett említést erről, Noah. 

- Boldog Harry mellette, és fiaként szereti, látom rajta - nézett rám csillogó szemekkel. - Őszintén remélem, hogy egyszer számára is megadatik az a csoda, hogy gyermeke születik - könnyezett be teljesen An. - És érted is rajong. Bár nem sok lányt láttam mellette, de kijelenthetem, hogy rád úgy néz, mint még soha senkire. 

Könnyeimet visszanyeltem, amelyek kedvessége, szeretete, meghittsége miatt kezdtek el feltörni belőlem. Felálltam, és szorosan megöleltem. Azonnal visszaölelt, arcomra nyomott egy hatalmas puszit, mire fiam kiabálására azonnal eltávolodtunk, s a hangulatunk már is fordult, ahogyan nevetésben törtünk ki. 

- Anya - rohant felém, mire leguggoltam, és karjaimba vontam fiamat. 

- Szia, bébi - nevettem. - Ne, mert hátraesünk - toltam el picit magamtól, amint még jobban kezdett rám nehezedni. 

- Miranda - lépett hozzám Des, amint felálltam, s két puszit nyomott arcomra. 

- Maradtok vacsorára, ugye? - kérdezte lelkesen Anne. 

- Persze - mondta Harry lelkesen. 

Besétáltunk az igazán családias, kellemes hangulatú házba. Anne és én azonnal a konyhába mentünk. Eleinte tiltakozott, de végül hagyta, hogy segítsek neki. Mindent összekészített, míg én az asztalt terítettem meg. Azután kivittünk mindent, s szóltunk a nappaliban henyélő férfiaknak, hogy tálalva van a vacsora. Mindenki elfoglalta a helyét, s neki is láttunk. Noah-nak kis segítségre volt szüksége, amit meg is adtam neki, azután már szépen fogyasztotta el a maga kis mennyiségét. 

°°°°

- Hagyjad, majd én beviszem - mondta halkan Harry, amikor is kicsatoltam kisfiam övét. 

Mivel még vacsorát követően maradtunk, így igen későn sikerült elindulnunk, legalább is kisfiam számára. Ahogyan beült az ülésébe, már el is aludt. Egyáltalán nem csodálkoztam egy pillanatig sem, hiszen az egész nap számára mozgalmas volt. Könnyedén kiemelte Haz, Noah-t, s adta át a kulcsot, hogy zárjam be a járművet, majd nyissam lakásának ajtaját, amelyeket meg is tettem. Egyenesen az emeletre, a régi szobámba vitte. Cipőmet lerúgva siettem utánuk. 

- Köszönöm. Átöltöztetem, és megyek - mondtam neki, amint az ágyra helyezte Noah-t. 

- Maradhatsz, csak ne sokáig - suttogta ajkaimra. 

- Tartogatsz valamit, a számomra? - mosolyogtam fel rá.

- Csak is örömteli pillanatokat - nyomott csókot ajkaimra, s magamra hagyott.