42.rész°Rosie világa

Miranda

Szerencsére a napok igen gyorsan teltek, amiért nagyon is hálás voltam. A napjaimat mindössze kislányom ragyogása, és Harry kedves szavai, gesztusai édesítették meg. A pici már most igen sokat fejlődött, csodás, egészséges Rosie. Már most rengeteg hasonlóságot fedeztem fel közte, és édesapja között, amelyeket meg is fogalmazva éjszakánként megosztottam Harryvel, aki büszkeségtől dagadó mellekkel hallgatta szavaimat.

Végre eljött a nap, amikor is csomagomat enyhe fájdalmaim közepette összepakolom. Rosie édes szuszogása tölti be a kis szobát, amely a miénk. Mosollyal az arcomon hajtom össze az apró méretű rugdalózókat, és pár dolgot, ami még Harry által be lett hozva. Amint végzek, átsétálok a fürdőbe, ahol is rendbe szedem magam. Hajam egy szoros copfba fogom, amikor is léptek hangjára leszek figyelmes. Kilesek, s arcomra azonnal mosoly kerül, amint megpillantom szerelmem, kislányunkat arcát simogatva.

Tekintete csillog, érintései gyengédek, ezeket tökéletesen látom még oly távolról is. Még mindig feltűnően félénken nyúl gyermekünk felé. Észrevesz, mosolya kiszélesedik, majd visszafordul Rosiehoz, s karjaiba veszi a kis testet. Hajas babánk nagyokat pislog, majd amint tudatosul abban, hogy édesapja karjaiban pihen, visszahunyja pilláit. Harry elindul irányomba, míg én tovább folytatom készülődésemet.

Megállnak mellettem, a tükörben összemosolygunk. Megfordulok, kicsi arcára puszit nyomok, majd Harryhez nyújtózkodom, s ajkaira édes csókot lehelek.  

- Elkészültél? – érdeklődik.

- Még egy perc, és mehetünk – felelem, és elhaladva mellettük, az utolsó dolgaimat is a táskámba helyezem.

- Anyáék, és Gemma is nálunk vannak – mondja halkan.

- Rendben van – felelem kissé fáradtan.

- Tudom, hogy fáradt vagy, és ők is. Te nyugodtan lepihenhetsz, viszont az én kérésemre itt nem zaklattak, úgyhogy, kérlek, egy kis időt adj nekik Darcyval.

- Persze, ez természetes – nézek rá azonnal. – Meg sem fordult a fejemben, hogy nemet mondjak nekik. A nagyszülei, és a nagynénje. Egyértelmű.

- Tudom, Nyuszifül, nem is gondoltam volna – lép mellém, és halántékomra csókot nyom. 

°°°°

Az autóban Harry tökéletesen a hordozóba helyezi Rosiet. Fáradt mosollyal az arcomon figyelem, ahogyan lányunk lustácskán tartja nyitva szemhéjait, és apja cselekedeteit kíséri figyelemmel. Míg Harry ügyeskedik, én megkerülöm a járművet, és kislányom mellé csúszok. Bekötöm magam, majd kezemmel megsimogatom arcocskáját.

Szerelmem felpillant rám, amint utoljára ellenőrzi a szíjakat, majd mosollyal az arcán már be is csukja az ajtót, és elfoglalja a vezetőülést. Becsatolja biztonsági övét, a kulcsot helyére helyezi, a motor felbőg, s indulunk is.

- Tudod, izgatott vagyok – töri meg a csendet. Felkapom fejem, s a visszapillantóban, egy másodpercnyi időre tekintetünk találkozik.

- Történt valami? – ijedten kérdezem, hiszen fogalmam sincs, hogy hova tegyem hirtelen kijelentését.

- Sose gondolj azonnal rossz dologra – korhol finoman. – Említettem, hogy meglepetésem van. Nos, amiatt vagyok annyira izgatott, és kissé ideges. Csak remélni tudom, hogy tetszeni fog neked.

- Biztosan – nyugtatom meg. – Sose okoztál még csalódást, Harry.

- Egy valamiben még is sikerült – komorul el, s felsóhajt.

- Miről beszélsz?

Megrázza nemlegesen fejét, s csendben az útra kezd koncentrálni. Nem firtatom tovább a dolgot, hiszen pontosan tudom, hogy majd kifejti bővebben, amikor úgy fogja érezni. Bár tagadni sem tudom, hogy oldalamat fúrja a kíváncsiság, még is csendben visszafordulok édes kislányunk felé, és nyugodt arcocskáját figyelve, halk szuszogására koncentrálok.

Megérkezve házunkhoz, magamhoz képest sietve mászok ki, és megyek át a jármű másik oldalára, ahol is kicsatolom, s karjaimba veszem Rosiet. Harry a csomagjaimat veszi magához, és együtt indulunk otthonunkba, amelynek ajtaját Gemma hatalmas mosollyal, és könnyes szemekkel nyitja ki. Szája elé kapja kezét, de mosolya még úgy is tökéletesen észrevehető. Átnyújtom neki unokahúgát, akit azonnal szemlélni is kezd.

- Istenem, annyira édes – áradozik, és még vagy ezernyi tulajdonságot felsorol a kicsiről.

- Enged be őket, Gem – hallom meg Anne hangját, aki óvatosan arrább tessékeli lányát, s unokáját.

Belépünk saját házunkba, és a nappaliba sétálunk. Des azonnal szoros ölelésébe von, és hogylétem felől érdeklődik. Fáradtan motyogok pár kedves, elfogadható szót, majd gratulál, amelyet megköszönök. Harry is és én is lelkesen, kedvesen fogadjuk a gratulációkat. Leülök a kanapéra, és onnan figyelem, hogy rajongják körbe kislányunkat, aki nyugodtan alszik immáron nagyanyja karjaiban.

- Már most kijelenthetem, hogy a legszebb, akit valaha is láttam – áradozik Des.

- Igazi Styles – jegyzem meg mosolyogva. – Nagyon apukájára hasonlít.

- Hát, egyértelműen a későbbiekben vigyázni kell majd rá. A hódolók meg fogják környékezni hamar – mondja Gemma, mire Harry engem ölelő karja, s egész testtartása megfeszül.

- Már most halál fia, aki a lányomra mer nézni, harminc éves koráig – magyarázza.

- Jól van fiam – nevet Anne. – Mi inkább most megyünk. Egész délutánotokat elraboltuk.

- Maradjatok csak – szólok közbe, amikor is átnyújtja kislányom.

- Élvezzétek csak az együttlétet – nyom csókot homlokomra a boldog nagymama.

Mindenkitől elbúcsúzunk, majd Harry kiengedi őket, s hatalmas, ám kissé még is fáradt mosollyal tér vissza hozzám. Derekamra simítja kezét, majd felfelé biccent, mire elindulok vele az oldalamon, kislányunkkal a kezemben, fel a lépcsőn.

- Mire készülsz? – kérdezem kissé félnéknek.

- Ne aggódj, mindjárt meglátod – állunk meg egy ajtó előtt, amely eddig egy üres helyiség volt. Csókot nyom arcomra, majd a zárat elfordítja, s kitárja az ajtót.

Nagyokat pislogva figyelem a látványt, amely elém tárul. Lassan beljebb lépek, s könnyes tekintettel

vizsgálok meg minden apró kis zugot. Harry kiveszi kezemből a kicsit, s leül vele a kanapéra, majd a már elkészített ételével kezdi el megetetni, míg én tovább szemlélődőm.

 A rózsaszín, barna és a fehér szín dominál a szobában, amely gyönyörű együttest alkot. Szoba nem nagy, de éppen tökéletes kislányunk gyermeteg alvóhelyéhez. Néhol felbukkan egy-egy aranyos plüss, apró dísz, amely még jobban kifejezi, hogy ezt a szobát ki is birtokolja.

- Tetszik? – kérdezi halkan, mire rákapom, tekintem.

- Ne viccelj, ez csodás! Rengeteget dolgozhattál vele – ülök le melléjük.

- Köszönöm – nyomok csókot ajkaira. – Mindent köszönök – bújok hozzá, s végre kissé megnyugodva, hiányérzettel szívemben, figyelem Rosiet a maga kis világában, amelyet édesapjának köszönhet.

41.rész°Kisherceg és kishercegnő

Miranda

Könnyező szemekkel figyelem a jelenetet, amikor is Harry karjaiba emeli a kicsit fekhelyéről. A kicsi Rosie éppen ébredezni kezd édesapja karjaiban. Lustán pislog párat, nyújtózkodik egy nagyot, s tátott szájjal mered fel az édesapjára, akinek csodálatosan mosolygós arcát kusza göndör tincsei keretezik, szemei pedig könnytől csillognak. Hatalmas kezeiben a pici szinte elveszik. Óvatosan, még is határozottan tartja. Tudom, hogy tart attól, hogy esetlegesen fájdalmat okozna neki, de én pontosan tisztában vagyok azzal, hogy semmi kárt sem tud tenni szeretett gyermekében.

Gödröcskéi arcán megjelennek, s mosolya csak még szélesebb lesz, ahogyan beszélni kezd Rosiehoz. Leül mellém az ágyra, de tekintetét egy pillanatra sem szakítja el lányától, akire szerelmesen néz.

A perc újra, s újra emlékeztet első gyermekem, kisfiam, Noah születésének pillanatára. Levegőt mélyen szívom magamba, szemhéjaimat szorosan hunyom le. A kép tisztán él előttem, amikor is mellkasomra fektették kisfiam, ő pedig hatalmas kék szemeivel vizslatta arcomat csendesen. Apró ujjacskái mellkasom bőrét érintették. Mosolyogva figyeltem első nagyon minimális mozdulatait, miközben édes szavakat suttogtam neki.

Könny folyik végig arcomon, amelyet egy másik személy töröl le. Harry. Homlokomra csókot hint, a kislányunkat pedig kezeimbe adja, ezzel kissé enyhítve szívem mélységes fájdalmát. Apró testét simogatom, ajkaimat feje búbjára nyomom.

Álmosan pislog, s szája lefelé görbül, mire nyugtatni kezdem. Harry kétségbeesetten néz rám, de én pontosan tudom, hogy csak a pocakja jelezte számára éhségét. Pufóka arcán végigsimítok, és hálóingemet lecsúsztatva megetetem. Puha, pici ajkai finoman zárulnak mellem köré, s lehunyt szemhéjakkal már is pocakját kezdi megölteni.

Harry zavartan pislog, ám semmit sem szól, csak csendes megfigyelő. Mosolya még mindig arcán látható boldogságát kimutatva. Feljebb ül mellém, így kissé neki dőlök, mire átkarol, s onnan szemléli csodás, enyhén rózsaszín pírral borított arcú kislányunkat.

- Olyan csodálatos – suttogja fülem mellett. – Nagyon hasonlít rád – simogatja meg kezem, amellyel a lányunkat tartom. – Ugyan olyan gyönyörű már most.

- Túlzásokba nem kell esni – találom meg hangom.

- Ebben semmi túlzás nem volt. Csupán őszinte vagyok. Már csak a kishercegnek kell hazatalálni, a kishercegnőhöz.

- Úgy érzem, hogy már soha nem fogom viszontlátni – vallom be szívem legmélyebb sötétségében lévő félelmem.

- Ne mondj ilyeneket, kérlek – kérlel, arcán enyémének nyomja. – Sohasem adhatjuk fel a reményt.

- Minden reményem elveszett már. És lehet, hogy most őrültségnek tartod, amit mondok. De lehetséges, hogy Rosiet azért kaptuk, hogy továbblépjünk.

- Teljesen úgy sem fog menni, és ezt te is pontosan tudod. Ezt most fogalmam sincs, hogy minek is mondtad el nekem, hiszen a bensődben, minden egyes szónak az ellentéte van. Ugyan úgy várod haza még a mai napig, ahogyan én is.

- Természetesen, hiszen a fiam – nézek szemeibe. – De több mint egy éve, hogy nincs velünk, Harry. És bármennyire is a fiam, bármennyire is szeretem, semmi jót nem érzek, ami arra utalna, hogy visszakapjuk. Sosem mondok le róla. Örök időkig várni fogok rá, hiszen az édesanyja vagyok és az iránta érzett szeretetem csak napról, napra egyre erősebb lesz.

- Vissza fog térni hozzánk. És remek bátyként fog részt venni Rosie életében.

- Kérlek, ne ígérgess, mert a csalódás sokkal rosszabb mindennél – sóhajtok, s visszafordulok kislányom felé, aki már teleette magát. 

°°°°

A két óránkénti szoptatás, a folyamatos éberlét, amelyet a kicsi megkövetel, teljesen maga alá temet. Harry segít mindenben, csakhogy egy kicsit is aludni tudjak, s erőt gyűjtsek, ám kislányom minden egyes mozdulatára kíváncsi vagyok.

Már hajnal táj járhat, amikor is kislányom felé pillantok. Ajkai kissé elnyílva, a hátán fekve békésen alszik. Elmosolyodom az édes látványon, amelyet nyújt. Annyira békés, és törékeny.

Tekintetemet visszavezetem a mellettem mélyen alvó apukára, aki hasonlóan, a hátán fekve, eltátott ajkakkal szuszog. Keze felsőtestemet öleli, míg fejem a mellkasán pihen. Ajkaimmal kis puszit nyomok arcára, mire mocorogni kezd, s lassan felnyitja szemhéjait. Párat pislant, s felém fordult, amint a kislányunkra is vetett egy pillantást.

- Minden rendben? – nagyon halkan teszi fel a kérdést, mire válaszként csupán bólintok. – Aludj, szükséged van a pihenésre – nyom csókot homlokomra.

- Mikor mehetünk haza? – bukik ki belőlem a kérdés.

- Nyuszifül, tegnap hoztad világra Rosiet.

- Tudom, de jobban érezném magam, és ő is, otthon. Te beszéltél az orvossal, kérlek. Biztosan mondott valamit.

- Pár napot itt kell töltenetek, azután pedig hazaviszlek benneteket. Addig is, még rengeteg elintéznivalóm van.

- Mármint?

- Egy kis meglepetés, nem nagydolog – ennyit árul el, ami valójában nem sok információ. - Most pedig, kérlek, aludj - csókol ajkon, s jobban magához húzva mélyen szívja be a levegőt, amely arra késztet, hogy szemhéjaimat lehunyva a pihenésemre koncentráljak.

40.rész°Rosie

Harry

Amilyen gyorsan csak tudok, szállok ki az autóból, s tárom fel a hátsó ajtót, amely mögül óvatosan, még is sietve emelem ki a még mindig eszméletlen nőt. Lábammal rúgom be az ajtót, s már is a bejárat felé veszem az irányt. Kapkodó lélegzettel érek a recepcióhoz, ahol is egy nővér emeli rám tekintetét, ám amint megpillantja az eszméletlen nőt, telefonhoz nyúl, orvost hív, a mellette lévő fiatal lány az utat mutatja egy félreeső szobához.

- Jó estét – siet be az ügyeletes orvos, s azonnal Mirandához lép. – Mióta eszméletlen?

- Úgy tizenöt perce – felelem.

- Azonnal egy ultrahang vizsgálatot – adja utasításba, mire az egyik nővér azonnal cselekszik. 

- Minden rendben lesz velük? - aggódom. 

- A vizsgálatok után pontosabbat fogok tudni mondani - feleli. - Elsődleges, hogy a kisasszony magához térjen.

Nyugtalanul ülök le az ágy melletti székre, s fogom meg szerelmem kezét. Gondolatok sokasága kevereg bennem, ám tekintetem nem tudom levenni róla. Ujjaim szorosan fonódnak övéire, míg az ő érintése semmibe vész. Körülöttünk az emberek nagy forgásban haladnak, végzik a dolgukat, amelyeket az orvos ad ki nekik parancsba.

Bekerül az ultrahanggép is a szobába, s azonnal neki is lát az orvos. Merev tekintettel figyelem a képernyőt, amelyen pillanatok alatt megjelenik a gyermekem, a gyermekünk. Fáradt, ám annál is boldogabb mosolyra húzódnak ajkaim, míg szemeimből könny csordul ki. Számhoz emelem szerelmem kezét, édes csókot hintek rá, mire ujjai, ujjaim között apró mozdulatokat tesznek.

Sietve nézek le rá, szélesebb mosollyal, könnyáztatta arccal, mire ő csak zavartan, lustán pislog fel énrám.

- Örülök, hogy magához tért, Miranda – zavarja meg a pillanatot, az orvos.

- Mi történt? – hangja erőtlen, aggódó, s kezét azonnal hasára simítja.

- Emlékszel a nyomozókra? – kérdem, mire bólintással felel. – Miután elmentek, eszméletlenül találtalak Noah szobájában – adom meg a választ, mire könnyen telnek meg azonnal szemei, amelyeket ki is pislog, s az orvos irányába néz.

- De ugye minden rendben? A kicsi jól van, igaz?

- Teljesen egészséges a pici, és nagyon mozgékony is – jegyzi meg jókedvűen. – Aggodalomra semmi ok. Viszont, szeretném benn tartani a kórházban.

- Azt mondta, hogy nincs probléma – szólok közbe.

- Valószínű, hogy a héten a baba meg fog születni. Szeretném megfigyelés alatt tartani a kismamát, és a picit is – magyarázza. – Egy teljesen üres szobába fog kerülni. Nem kell aggódni. Most magukra hagyom önöket, a nővér mindjárt jön, és átkíséri magukat a szobába. Viszont pihenésre van szüksége, Miranda – néz le rá. Végül rám, s elhagyja a szobát. 

°°°°

Infúziót kötnek be neki, amelyet ő érzelemmentesen tűr végig. A nővér gyorsan végez vele, a kórlapjára még feljegyez valamit, majd jó éjszakát kívánva elhagyja a szobát, amely pár napig mostantól a mi otthonunkká fog válni.

- Hogy érzed magad? – kérdezem, s az ágy szélére ülve kezét enyémébe veszem.

- Jobban – feleli. – De még mindig nem tudom elhinni, hogy lezárták az ügyet, Harry. Ezt nem tehetik meg! 

- Tudom édesem, de már megtették. Nem tudunk mit tenni – lemondóan közlöm vele.

- Noahról van szó, Harry! – csattan.

- Tisztában vagyok azzal, hogy kiről is van szó. Tudod jól, hogy a fiamként tekintek rá. De terhes vagy, napokon belül világra hozod a kicsit. Pihenned kell, Miranda. Lehet, hogy önzőnek tűnök, de legalább józanul gondolkozom – szavaim hallatán könnyek folynak végig arcán, mire szívem azonnal kihagy egy ütemet, s fájdalmasan sanyargatni kezdi magát. – Ne haragudj.

- Igazad van – húzza keserű mosolyra száját. – Gyere ide, kérlek.

- Infúzió van benned, és pihenned kell, Nyuszifül – simogatom meg kézfejét.

- Kérlek, Harry. Szükségem van rád – húzódik egy kissé arrább, ezzel helyet adva nekem.

Végül beadom a derekam, s cipőmet lerúgom, és már le is fekszem mellé. Mellkasomra helyezi fejét, ujjainkat hasamon egybefonja, mire én feje tetején hagyok egy kis csókot, s hátát kezdem simogatni, míg meg nem nyugodva el nem alszik.

Mocorgásra térek magamhoz. Mellettem fekvő nő a hasához kap, s felszisszen, mire azonnal arrább megyek, hogy könnyebben szemügyre vehessem. Takarót felemelem, s azonnal feltűnik a nedvesség alatta. Sietve mászok ki mellőle, és nyomom meg a nővérhívó gombot az ágy mellett.

- Hé, figyelj rám – hívom fel magamra a figyelmét, a fájdalmakkal küzdő nőnek. – Kicsim, minden rendben lesz.

- Fáj, Harry. Valami nincs rendben. Noahnál nem volt ekkora fájdalom – kétségbeesetten, zaklatottan közli velem, de mire válaszolhatnék bármit is, nővérek sietnek be hozzánk, amelyek közül az egyik kitoloncol a korteremből, s innentől kezdve aggodalmam csak nőni fog.

°°°°

Órákon át csak fel, s alá járkálok a folyosón, bármilyen információ reményében, ám megunva a várakozást, türelmetlenné válok, és visszaigyekszem a szobába, ahol is arcomat hideg vízzel mosomom meg. Elzárom a csapot, megtörölöm az arcom, s hangokra leszek figyelmes, mire kilépek a fürdőnek kialakított részből, s megpillantom a még lustén pislogó lányt, karjaiban egy hajas kislánnyal. Arcomon hatalmas mosoly terül szét.
Hosszú léptekkel igyekszem az ágyhoz, és csókolom homlokon fáradt szerelmem, majd a karjaiban lévő kislányra pillantok, aki nagyot ásítva pislog fel rám csodás kék szemeivel.
- Szia, gyönyörűségem - büszkén, könnyes szemekkel nézem az apróságot, aki kis ujjaival az enyémét szorítja meg. - Jól vagy? - nézek Miranda szemébe, amelyek hasonlóan könnyesek. Bólint, vállamra hajtja fejét, és kislányunk enyhén pufóka arcát kezdi el cirógatni.
- Elnézést - szól bele a pillanatba egy nővér. - Esetleg, ha meg mondanák a kislány nevét.
- Persze - felelem. Mirandára nézek, aki még mindig bágyadt mosollyal figyeli a picit. Elmosolyodik, csókot nyom arcára, s megszólal.
- Rosie Darcy Styles.

39.rész°Sors

Miranda

- Ugye nem hallottam tisztán, amit mondott? – kérdezek vissza döbbenten, s még levegőt is elfelejtek venni, ahogyan figyelek az előttem ülő nyomozóra.

- Sajnálom asszonyom, de hivatalosan is lezártuk az ügyet.

- Mi az, hogy lezárták? Lehetetlenség! – állok fel hirtelen, mire kissé megszédülök, de Harry hamar mellettem terem.

- Mindent megtettünk…

- Nem! – kiáltom el magam. – Semmit sem tettek meg érte – zokogok fel fájdalmasan. – Semmit sem tettek meg a fiamért.

- Kérem, nyugodjon meg.

- Maga csak ne nyugtasson engem – nézek mélyen szemeibe. - A fiamról van szó, aki egy narkóssal van már hosszú, túlségosan s hosszú ideje!

- Ezért is zárták le az ügyet az ügyészségen, Miranda. A fia egy beszámíthatatlan állapotban lévő férfi tulajdonában van. És az ügyész semmi előrelépést nem látott az ügyben több hónapja, hiszen újabb nyomunk sajnálatos módon nincsen. Úgy hisszük, hogy elhagyták az országot, valamilyen módon.

- És, ha ez így van, a maguk kicseszett hibája – emelem fel a hangom kellően, mire mindenki megdermed.

- Kérem, az állapotában, a kicsi tekintetére nézve, nyugodjon meg, asszonyom.

- Maga csak ne figyelmeztessen engem – lépek közelebb fenyegető hangnememmel, ám Harry hirtelen magához ragad.

- Édesem, megtennéd, hogy magadra való tekintettel, kicsit leülsz? – néz le rám, homlokon csókol, s kezemet addig fogja, míg újra a kanapén nem ülök.  

Visszafordul a két férfi felé, és innentől kezdve tudom, hogy mindent megtesz azért, hogy ne így, érjen véget a nyomozás. Ne ilyen bizonytalanságban. Könnyeim végigszántják újra, s újra arcomat, ezzel kimutatva azt a hatalmas űrt, azt a fájdalmat, amelyet már hónapok óta érzek, még annak ellenére is, hogy pár boldog pillanat néha bekúszott Harrynek köszönhetően a szürke hétköznapjaimba.

Felnézek az előttem álló két öltönyös férfire, akik még mindig magyaráznak Harrynek. Szájuk lelkesen mozog, de hangokat már egy ideje nem hallok. Bámulok rájuk, míg fel nem adom a harcot, s felállok. Érzem magamon a kíváncsi tekinteteket, de halkan, meg sem szólalva indulok a lépcső irányába. Egyik kezem már igen nagy pocakomon, míg másik a lépcsőnek korlátján helyezkedik el.

Lassan lépkedek a fokokon felfelé, nem is törődve semmivel. Már mondták, hogy bele kellene törődnöm abba, hogy elvesztettem a fiam, de őszintén, egy anya, aki a gyermekét mindennél, s mindenkinél jobban szereti, hogyan is adhatná fel az a harcot?

Beérve abba a szobába, amely az övé, amelyben még illatát érzem, s a játékait látom, torkom összeszorul, s a könnyek gyorsabban hagyják el szemeimet, mint, hogy levegőt vennék.

Beljebb lépve, szívem kihagy egy ütemet, ahogyan újabb lépést teszek, ismételten kimarad egy, míg kezemet szám elé kapom, szemhéjaimat szorosan lehunyom, s lépek egyet, míg a földre nem zuhanok. Másik kezem még mindig a gömbölyű pocakomon pihen, testem rázkódik, látásom már homályos. Ágyról magamhoz húzom azt a plüsst, amelyet mindig ölelt, s most én ölelem mellkasomhoz szorosan. Illata még jobban orromba kúszik, a zokogás pedig csak fokozódik. 

Harry

Kissé feszülten várom, hogy végre kilépjen a két nyomozó a bejárati ajtón, s elhagyják házunk területét. Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam meggyőzni arról őket, hogy márpedig folytatniuk kell a nyomozást, hiszen Noah a mi családunkat, a szeretetünket érdemli meg, s nem azt, hogy egy drogossal éljen, aki bár az apja vér szerint, még sem illeti e megnevezés.

Utoljára köszönök el a két férfitól, és már csukom is be az ajtót. Hátat fordítok neki, s lépteimet szaporára véve indulok az emeletre, Miranda után. Hangokat nem hallok, az aggodalom pedig bennem él. Mióta csak ismerem, aggódom miatta, s ez jelenleg is csak még jobban felerősödött.

Gyors lélegzetvétellel sietek be a hálónkba, de sehol sincs, így tovább haladok a fürdőbe, amely csak a csendtől kong. Gondolkoznom sem kell, és tudom, hogy csak is Noah szobájában lehet. Azonnal oda is indulok. Az ajtó résnyire nyitva van, aminek tudatában már is biztossá válik holléte.

Kezemmel beljebb lököm az nyílászárót, s azonnal oda is rohanok a nőhöz, aki a földön fekszik. Szívem őrölt tempóban ver, várnyomásom az egekben, de szerencsére a józan eszem egy pillanatra se blokkol le.

Letérdelek, szólongatni kezdem, de választ nem kapok. Továbbra is eszméletlen marad, ám szerencsére pulzusa gyengesége ellenére is megmaradt. Arca könnyes, meggyötört, de meg kell állapítanom, hogy így is gyönyörű.

Pillanatok alatt emelem karomba, és indulok ki a szobából. Minden kérdés, megfontolás nélkül indulok az ajtóhoz. Útközben felkapom a slusszkulcsot, s már az autónál is vagyok, amelynek hátsó ülésére helyezem az eszméletlen nőt. Sietve kerülöm meg a járművet, és amint beültem, indulok is a kórházba.

Aggodalmam igen nagy, s hiába csak egy kis ájulásról is lehet szó, nem adok esélyt a kegyetlen, éhes karmú sorsnak.