25.rész°Esélyek

Miranda

Fáradtan fordultam másik oldalamra, húztam meztelen testemen feljebb a meleg takarót. Párnába fúrtam arcomat, s igyekeztem visszatérni minél előbb az álmaim világába, ám ez hamar kudarcot vallott, amikor is rekedtes, halk nevetés ütötte meg hallójárataimat. Ajkaimat széles mosolyra húztam, ahogyan megéreztem a mögöttem fekvő, hasonlóan mezítelen testet. Arcát hajam sűrű rengetegébe, a nyakam hajlatába dugta, míg kezével csípőmet markolászta. Kislányos kuncogás szakadt fel belőlem, mire még közelebb húzódott hozzám. 

- Tudom, hogy ébren vagy, Nyuszifül - suttogta reggeli rekedtes hangján. 

- Valóban? - köszörültem meg a torkomat kicsit, mielőtt beszélni kezdtem. 

Ujjait arcomhoz emelte, s édesen megcirógatta, majd finoman maga felé fordította. Tekintetünk találkozott, miközben lassan fölém magasodott, homlokát enyémének döntötte. Elmosolyodtam, amelyet ő is viszonzott, mielőtt is lejjebb hajolt, s ajkainkat eggyé olvasztotta volna. Lágyan csókolt, mintha csak egy törékeny kislány lennék, aki élete első csókjában részesült. 

- Jó reggelt - húzódott el tőlem.

- Neked is - öleltem át derekánál fogva. - Mit terveztél a mai napra?
- Hát rajtad múlik - simított végig arcomon.
- Nekem dolgoznom kel, úgy .. - pillantottam oldalra, és vettem magamhoz telefonom. - A francba, egy órán belül már munkába is kell állnom - taszítottam le magamról, s másztam ki sietve az ágyról.
Hallottam, ahogyan Harry elnevette magát, amikor is berohantam a fürdőbe, hogy egy nagyon gyors zuhanyt tudjak venni. Figyelmen kívül hagyva csaptam be magam után az ajtót, mire csak hangosabban nevetett fel. Kapkodva álltam be a zuhany alá.
Amikor visszatértem a hálóba Harry már nem volt ott, így minden akadály nélkül fejezhettem be a készülődést. Szerencsémre már pár ruhadarabom - amely munkába alkalmas -, már megtalálható volt a gardróbjában. Kikaptam egy egyszerű fekete szoknyát, fehér ingem társaságában, s magamra vettem sietve. Hajamat lefelé menet a lépcsőn kötöttem fel szoros copfba. Konyhából már kacajok szűrődtek ki, így megnyugodtam, hogy Harry már felébresztette Noah-t.
- Anya - sietett elém fiam.
- Szia, bébi - nyomtam csókot arcára.
- Apa azt mondta, hogy az egész napot vele töltöm - lelkesen újságolta.
- Tényleg? - néztem az említett félre, aki éppen az asztalra helyezte az elkészített reggelit.
- Szombat van, Miranda - nyomott csókot halántékomra.
- Hát persze - ültem le a székre. - Teljesen kiment a fejemből.
- Meddig dolgozol ma? - ivott bele feketekávéjába.
- Kettőig - feleltem. - És akkor nektek mi a tervetek?
- Majd megmondja Noah mit szeretne csinálni, de kettőre akkor érted megyünk - mondta azonnal, ellentmondást nemtűrően. - Természetesen el is viszünk - mosolygott rám.
- Igazán megtisztelő - nyomtam egy gyors puszit ajkaira.

°°°°

Reggeli befejeztével, gyorsan elkészítettem Noah-t, míg Harry elpakolt, hogy mielőbb indulni is tudjunk. Út közben Harry faggatni kezdte fiamat, hogy mit is szeretne csinálni a nap folyamán. Noah rengeteg lehetőséget sorolt fel, amik közül végül majd közösen döntik el, hogy hogyan is üssék el az időt.
- Itt várunk délután - parkolt le Harry a kerítés előtt.
- Rendben - mosolyogtam. - Szót fogadni, rendben, bébi? - fordultam hátra fiamhoz, aki bólintott lelkesen. - Kérek egy puszit - fordítottam felé arcom, mire előre mászott, s hatalmas puszival ajándékozott meg.
- És itt az én adagom is - húzott magához egy igen finom, rövid búcsúcsókra.
Elköszöntem, kiszálltam, s nagy sebességgel indultam meg az épület felé, amelynek folyosóján köszöntem munkatársaimnak, míg az irodánk felé igyekeztem. Elpakoltam mindent, majd magamra vettem fehér köpenyem, s kisétáltam aktával a kezeimben az első beteghez.
Egész délelőttöm, s kora délutánom abból állt, hogy próbáltam rájönni a dolgok rejtelmeire, amelyek nyomasztják betegeinket. Szerencsére semmilyen gond nem akadt egyik pácienssel sem, így igazán könnyű napnak nevezhetem. Volt egy megbeszélésem is, ahol is az igazgató elmondta, hogyan is áll a kezelése. Steven, már napról - napra jobban van, amelynek örültem, hiszen még is csak a gyermekem apja. Felajánlotta, hogy meglátogathatom, hogyha gondolom. Természetesen többet is szerettem volna tudni, s saját szememmel látni, de még sem éreztem magam annyira erőnek, hogy önszántamból besétáljak a szobájába.
Már kettő óra volt, így biztosra vettem, hogy az életem jelen szakaszának két legfontosabb férfija,  már vár rám odakinn. Felakasztottam a fogasra köntösömet, míg táskámat magamhoz vettem, s elköszönve kiléptem a szoba ajtaján.
Kiérve a kellemes őszi idő csapott meg. Napszemüvegemet orromra csúsztattam, ahogyan is kifelé indultam, át egyenesen az udvarom. Egyszer csak valaki a nevemet ismételgette, mire oda fordultam. Egy nővér volt, és ő. Steven. Nagyot nyeltem, hiszen váratlanul ért, és egyáltalán nem éreztem még késznek magam arra, hogy szembekerüljek vele.
- Kérlek, Miranda - nézett rám, mire erőt véve magamon sétáltam a padhoz, ahol is Carla mellett ült.
- Szia, Steven.
- Olyan rég láttalak - tekintetében még mindig látszódtak a szenvedélyének nyomai. - Hogy van a gyerekem?
- Noah, remekül van.
- Tehát Noah - mosolyodott el, bár számomra egyáltalán nem volt őszinte.
- Hogy érzed magad? - próbáltam érdeklődő lenni, s Noah-ról, a témát elterelni.
- Jobban, sokkal jobban - felelte. - Bár fogalmam sincs, hogy miért is nem a te kezelsz.
- Tudod, ismeretség, és a szokásos szabályok - igyekeztem őszintének hangzani, és elhitetni vele, hogy nem a saját akaratom érvényesült végül, arról, hogy nem szeretném én, a gondját viselni.
- Ugyan már, biztosan megoldható lenne - állt fel, mire Carla is vele tartott. - Jobban érezném magam, hogyha te vigyáznál rám.
- Carla remek szakember, igazán jó kezekben vagy - biztosítottam. - Mennem kell.
- Merre van a fiam?
Kérdezte, mire hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit is kellene felelnem. Oldalra pillantottam, s láttam, a fekete autót, és bár Harry tekintetét nem, akkor is pontosan tudtam, hogy figyel, feszülten figyeli minden egyes tettem, még ha nincs is tudatában annak, hogy ki is az, aki előttem áll. Visszafordítottam tekintetem a férfi felé, aki már semmilyen pozitív érzelmet nem vált ki belőlem.
- Biztos helyen.
- Úgy mondod, mintha attól tartanál, hogy esetleg odamennék. Ha nem tűnt fel, be vagyok zárva, ebbe az unalmas világba - húzta el száját, s nevetett fel gúnyosan.
- Figyelj, mennem kell, még biztosan találkozunk.
- Miranda - fogta meg a csuklóm. - Ígérd meg, hogy láthatom.
- Nem ígérhetek olyat, amit nem szeretnék - ezzel ott is hagytam, s sietős léptekkel mentem ki, az utcára a biztonsági kapunk keresztül, és szálltam be az autóba.
Éreztem magamon Harry-nek aggódó, s egyben kíváncsi pillantását, de csak fiamra mosolyogva mondtam neki, hogy induljunk. Noah elkezdte mesélni, hogy merre is jártak, bár az én gondolataim teljesen más merre jártak.
Tisztában voltam azzal, hogy joga van látnia Noah-t, hiszen az ő fia is, de még sem szerettem volna, ha a találkozásra sor kerül a közeljövőben. Abban teljesen biztos voltam, hogy amíg teljesen le nem szokik, és rendben nem lesz, találkozásról szó sem lehet. Első szempont a fiam lelki, s testi állapota is. Semmilyen módon sem szeretném, hogy sérüljön. Tökéletesen elvan Harry-vel, a maga kis világában. Apjaként tekint rá, méghozzá saját döntéséből. Egyikünk se kérte erre, még is apának szólítja. Bár Harry is rabja volt a drogoknak, még is teljes nyugalommal bízom rá a kicsit.
- Itt szeretnéd tölteni a nap további részét? - zökkentett ki gondolataim homályából egy rekedtes, aggódó hang.
- Sajnálom, elgondolkoztam.
- Igen, észrevettem. Szerintem Noah szavait sem hallottad meg.
- De, figyeltem - mondtam azonnal.
- Menjünk be. Valaki nagyon türelmetlen már - biccentette a bejárati ajtó előtt toporgó fiamra.
Kiszálltunk, s sietve mentünk az ajtóhoz, amelyet gyorsan ki is tártam, így Noah lerúgva cipőit szaladt a nappaliba. Lepakoltam én is, majd a konyhába igyekeztem, hogy valamit gyorsan összeüssek. Hideg kövön lépkedtem végig, s vettem elő a hozzávalókat. Lépteket hallottam, de hátranéznem nem kellett, ahhoz, hogy tudjam, ki is az.
- Ki volt ő? - kérdezett rá kereken.
Kezemből letettem a kést, s felé fordulva, szemeibe néztem, hogy válaszolhassak - Az a férfi, aki oly sok éve elhagyott.
- Noah apja? - vonta fel a szemöldökét.
- Igen - sóhajtottam. - Pár hete hozták be az intézetbe. Mondtam, hogy komoly problémákkal küzdött, illetve küzd.
- Valóban mondtad - bólintott. - Miért nem említetted, hogy bekerült hozzátok?
- Egyszerűen lényegtelennek gondoltam.
- Miranda, messze állsz az ostoba nő szerepétől. Egyértelműen te is tudod, hogy fontos. Bassza meg, hiszen ő a fiad apja, nem lehet lényegtelen az egész - emelte meg minimálisan a hangját.
- Kérlek, nyugodj meg - néztem fel rá. - Tudom, hogy ő Noah apja, de akkor sem számoltam azzal, hogy egyszer visszatér az életembe.
- Annyira szépen alakult minden - fogta kezei közé arcomat. - Minden olyan csodálatos volt - döntötte homlokát enyémének.
- Miért beszélsz úgy, mintha búcsúzkodnál?
- Nyuszifül, ő a fiad apja, aki - teljesen mindegy, hogy milyen formában -, de újra itt van. Harcolni fog értetek, legalábbis én ezt tenném a helyében.
- Sose fogadnám őt vissza - ellenkeztem azonnal. - Ő egy beteg ember, aki magamra hagyott a fiammal.
- Tudnod kell, hogy nem hagyom neki, hogy elszakítson benneteket tőlem - nézett mélyen szemeimbe.
- Esélye se lenne - nyugtattam meg, míg enyhén borostás arcára simítottam kezem, majd szorosan ölelésembe vonva, mellkasára hajtottam fejem. - Felnőtt férfi vagy, ne gondolkozz ostobán.