26.rész°Nagy előrelépés

Miranda

- Nem gondolod, hogy jobb lenne már egy lakásban maradni? - dörmögte nyakamba Harry a reggeli órákban.

- Micsoda? - néztem rá döbbenten.

- Noah-nak és neked, mindenkinek könnyebb lenne - cirógatta meg arcomat. – Beleértve engem is. Már annak gondolata is, hogy minden reggel így ébredhetünk, boldoggá tesz.

- Hát ennyire komolyra gondolod a dolgot? – kérdeztem éppen úgy, mint egy fiatal lány, aki az első kapcsolatába lép be, s ennek oka az is volt, hogy valóban így éreztem magam teljesen.

Steven és én valóban őrült tempóban vágtunk bele sok évvel ezelőtt az ismerkedésbe, a kapcsolatunkba, amelynek következményei meg is lettek, amikor tudomást szerzett Noah érkezéséről. Próbálom nem őt, hanem a drogokat hibáztatni abban, amiért elhagyott bennünket, hiszen már akkor sem volt sokat tudatában annak, hogy mit is tesz.

Amikor megismertem – tudomásom szerint -, távol állt a tudatmódosító szerek használatától. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy a terjesztése sem éppen a legésszerűbb, legnormálisabb foglakozás, akkor még is fiatal, naiv voltam még, aki könnyen belement ilyen kapcsolatba. Édesanyám természetesen óva intett, de mit sem törődve féltő szavaival, ugrottam fejest egy borzalmas kapcsolatba, amely az elején még valójában remek, általános szerelmi kapcsolatnak indult, ám ahogyan a hónapok telte, úgy változott meg minden körülöttünk. Költözés szinte egy hét után zajlott le. Elsiettem.

Éjszakai kimaradásai, részeg pillanatai kezdődtek, s sűrűsödtek be. Már csak azt vettem észre, hogy a perceimet számoltam, mikor is emeli meg kezét, amelynek célja én magam lettem volna, ám hála istennek sose következett be.

- A legkomolyabban – mondta Harry, arcomat még mindig simogatva. – Téged nem tenne boldogabbá, hogyha lenne melletted egy társ, aki segít? Egyedül vagytok abban a hatalmas házban, és akkor szinte az őrületbe kerget ennek tudata. Egyáltalán nem vagyok boldog, amiért ketten vagyok ott.

- Ott éltem mindig is – feleltem azonnal. – Szeretem azt a házat. Amúgy is békés környéken élünk, felesleges aggódnod. Tudod, aki sokat aggódik, annak hamarabb lesznek ráncai – húztam végig ujjamat szeménél, ahol a nevetőráncai azonnal meg is jelentek.

- Tudod, egy férfit ez csak sármosabbá tesz – kacsintott rám.

- Hm, valóban?

- Szerinted nem?

- Fogalmam sincs – nyomtam gyors puszit ajkaira, s visszahanyatlottam a párnámra.

Nevetve fordult utánam, kezén megtámaszkodott, ajkait pedig falánkan enyéim ellen nyomtam. Göndör, hosszú sötét hajába túrtam ujjaimmal, amellyel még közelebb vontam magamhoz. Hatalmas tenyerét csípőmön, hálóingem lenge anyaga alatt pihentette meg.

- Költözzetek ide – motyogta ajkaimra a szavakat.

- Kérlek, adj egy kis időt – néztem fel smaragd szemeibe, amelyekben csalódottság tükröződött. Tenyeremet arcára simítottam, ám ő csak pislogva figyelte tekintetemet.

- Miatta ugye? Amiatt van, hogy felbukkant – szavai szívemig martak fájdalmasan. Nevet felesleges lett volna mondania, hiszen teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy kire is utalt. Elhúzódott tőlem, hátát a kemény támlának vetette, s maga elé meredt. Fájdalmat véltem arcán felfedezni, ahogyan feljebb ültem, s állánál fogva arcát magam felé fordítottam.

- Remélem, tudod, hogy semmi esélye sincs már nálam – próbáltam elhitetni vele a teljesen valós dolgokat. – Meg szeretné ismerni Noah-t, amihez joga van, bármennyire is nem akarom, ha akarja látni, valamilyen formában, meg kell engednem neki – sóhajtottam fel. – Az, hogy Noah elfogjad-e vagy sem, az már az ő dolga lesz. Természetesen ez is csak évek múltán fog létrejönni, hiszen komoly kezelések alatt áll, és a fiamat sem szeretném kitenni még. Amikor valóban fel tudja fogni a dolgokat majd, akkor esetleg, de nem, nem most – csuklott el a hangom, ahogyan Noah arca lelki szemeim előtt megjelent, s kis törékeny lelke, amelyet mindenáron védeni szerettem volna. – Hidd el, hogy sohasem fogja elérni, hogy visszatáncoljak hozzá. Már csak is veled keringőzöm körbe – körbe – mosolyodtam el halványan. – Téged szeretlek, csak is téged, Harry.

Tekintete egyszerre volt kételkedő, megdöbbent, s szeretetteljes. Enyhén érdes kezét arcomra simította, onnan is tovább tarkómra. Közelebb vont magához, s ajkait éhesen enyéimre illesztette. Csókja mondhatni helyette beszélt, s vallott szerelmet. Lejjebb csúszott, maga után vonva engem is. Pár perc után apró puszikat hagyott ajkaimon, amelyekkel végül véglegesen eltávolodott tőlem.

- Szeretlek – mosolygott kisfiúsan le rám. Nem sokáig tudott tekintetünk egybekapcsolódni, ugyanis hát mögé nézett, ám így is láttam oldalról, ahogyan ajkai mosolyra húzódtak. – Hé, nagyfiú – mászott le mellőlem, s az ágy végében karajiba vette Noah-t, aki álmosan dörzsölgette apró markával szemét.

- Bébi – ültem fel, s kezemet nyújtottam, ahogyan ölembe mászott. Harry a takarót kettőnkre takarta, mielőtt karaját vállam köré fonta. – Kialudtad magad? – nyomtam csókot pufók arcára. Mindössze egy bólintást kaptam válaszul. Gondoltam egyet, s ajkaim már csak úgy maguktól formálták meg a szavakat. – Mit szólnál ahhoz, ha ezentúl itt laknák? – tettem fel a kérdést, míg éreztem magam mellett Harry testét megmerevedni.

- Minden játékomat áthozhatom? – tette fele egyből a számára legfontosabb kérdést.

- Hát persze – nevettem fel. – Az a szoba a tiéd – utaltam arra a helyiségre, amelyikbe eddig is aludt.

- Ú, de szuper – pillantott Harry-re. – Apa, akkor ezentúl sokat játszhatunk a kertben, ugye?

- Még szép – mosolygott rá a göndör. – Több cselt is megmutathatsz majd.

- Mikor hozhatom át a játékaim? – hangja tele volt lelkesedéssel.

- Amit felöltöztünk, és reggeliztünk – felelte neki Harry azonnal.

Mintha csak erre várt volna Noah, úgy sietett le az ágyból, s szaladt át egyenesen a szobájába. Felnevetettem, mire Harry magához vont. Nyakam hajlatába nyomta édes ajkait, ezzel enyhén nedves puszit hagyva bőröm felületén.

- Szeretlek – suttogta. – Ha tudom, hogy Noah válasza az első, akkor már idő előtt megkérdeztem volna.

- Hát persze – kuncogtam fel. – A fiamat használod ellenem. Tudod, hogy mennyire is imád téged.

- Nálad nem jobban – motyogta. – De készüljünk, mert szerintem perceken belül maga rángatna ki bennünket innen. 

°°°°

Reggelit elkészítettem, amelyet igen gyorsan el is fogyasztottunk. Noah szinte csak falta magába a tányérjának tartalmát, ugyanis mielőbb haza szeretett volna térni, hogy összepakolhassa a dolgait. Tudtam, hogy ennyi idő alatt mindent lehetetlenség összepakolni, s Harry házában a helyére tenni, de egy bizonyos mennyiséget, amely a mindennapjainkhoz szükségesek voltak, össze tudtuk szedni. Megbeszéltük, hogy a többit majd apránként, illetve, amire nincs szükségünk eladjuk, vagy éppen ha kacat, szemét akkor kidobjuk.

Hatalmas házba belépve, fiam azonnal rohant is az emeletre, a szobájába, hogy a helyiség közepére hordjon mindent, hogy nekem csak bedobozolnom kelljen. Odafelé menet megbeszélték Harry-vel, hogy focis témában berendezik a szobáját. Elleneztem, hiszen egy idő után kinövi. Ha a futballt nem is, de a gyermekies szobát igen. Harry leintett annyival, hogy még pár évig mindenképpen élvezni fogja, úgyhogy nyugodjak csak meg.

- Minden megvan, bébi? – léptem be üres dobozokkal a szobájába.

- Mindenemet viszem, anyu – nézett fel rám. Bólintottam, hiszen most hosszú – remélhetőleg örökre -, szóló időre megyünk, nem csak egy röpke hétvégére. 

Leültem a szőnyeg alig pár centis szabad felületére, hogy neki is lássak az elpakolásnak. Harry az ágyra telepedett, miután mondtam neki, hogy úgy hamarabb végzek. Noah-nak a segítségét kértem, hiszen még sem mindent tudtunk átvinni akkor délután, így a legfontosabbakat, amelyekre akkor a pár napban szükségét érezte, pakoltam el. Magamnak is csak a szükséges dolgaimat csomagoltam el, ugyan ez a gondolat miatt.

- Minden megvan akkor? – kérdezte Harry az utolsó dobozt kihordva.

- Elvileg, majd ha nálad már ezeket elpakoltam, akkor újabbakért jöhetünk – feleltem, mire lecsapta autójának csomagtartóját, s előre sétált. Amint mind a hárman helyünkön ültünk, Harry indított is, a megfelelő irányba, egy olyan ház felé, amelyre eddig sohasem mertem úgy gondolni, mint az otthonunk.