29.rész°Megtartalak

Miranda

Értetlenül, remegő lábakkal ültem az intézet igazgatójának irodájában már vagy fél órája. Még akkor sem akartam elhinni, hogy – állításuk szerint -, az egyik legbiztonságosabb intézetben ilyen megtörténhet. Hitetlenkedve néztem főnökömre, aki csak sajnálkozva magyarázkodott. Rengeteg lehetőséget felajánlott, de én csak is ellenezni tudtam ezeket.

- Miranda, kérlek, értsd meg, hogy többet nem tehetünk – sajnálkozva közölte.

- Tisztában vagy azzal, hogy mennyire beteg?

- Jobban, mint hinnéd, és kérlek, maradj nyugodt.

- Sajnálom, de lehetetlent kérsz – álltam fel. – Mostantól aggódnom kell már akkor is, ha Noah a hátsó kertünkbe kimegy, mert bármit kinézek abból az emberből.

- Biztos vagyok benne, hogy Harry nem fogja a közeletekbe engedni.

- Ennyi? – döbbentem le. – Most mennem kell.

- Pihend ki magad, és gondold át a döntésed – állt fel ő is.

- Sajnálom, de egy ilyen intézetnél nem maradhatok – mosolyodtam el igen halványan. – Viszlát.

- Viszlát, Mirandra.

Kiléptem irodájának ajtaján, s végigsiettem a folyosón, egyenesen a kijáratig. Az ajtót erőteljesen löktem ki, s léptem ki az őszi levegőbe. Lábaimat sietősen szedtem a kapuig, amelynek túloldalán Harry várt rám.

Ő is velem szeretett volna tartani, de nem engedtem neki, hiszen az intézet lakója volt valamikor, s nem állt szándékomban összeugrasztani őt az igazgatóval.

Felrántottam kocsijának ajtaját, s beszálltam, miután becsuktam kissé erőteljesebben azt. Táskámat lábamhoz ejtettem, s besüppedtem a kényelmes bőrülésbe, miközben éreztem magamon égető, kíváncsi, s egyben értetlen tekintetét.

- Mi történt? – fordult felém.

- Közölte, hogy nem tud mit tenni. Érted, Harry? – néztem rá könnyes szemekkel. – A fiam biztonságának annyi, mert a biztonsági szolgálat cseszett odafigyelni. És még ő mondja, hogy milyen neves, tökéletes az intézet.

- Nyuszifül, gyere ide – húzott ölelő karjai közé. – Úgy viselkedsz, mint egy hisztis tinédzser.

- Harry a fiamról van szó – csattantam fel, s elhúzódtam tőle.

- Tudom, tudom, hogy a fiadról van szó, és már mondhatom, hogy az enyémről is – közölte egyszerűen. – Noah már számomra is olyan, mintha a sajátom lenne. Nagyon megszerettem a kiskölyköt, ahogyan a csodálatos anyukáját is – fogta meg kezem. – Figyelj, minden rendben lesz.

- Hogy mondhatod ezt? Fogalmad sincs, hogy mire is képes – ráztam nemlegesen fejem.

- Igen, de láttam őt, és a drogok irányítják, egyértelmű, hogy tiszta gondolkodásra képtelen, ezért is nem fog tudni elkövetni semmi olyat – magyarázta. – Kiszámíthatatlan, valóban, viszont mi nem vagyunk azok.

- El kell mennem Noahért, haza kell hoznom.

- Miranda, zaklatott vagy, így nem engedlek el, és végkép nem a fiadhoz – sóhajtott fel. – Figyelj, menjünk haza. Az oviban úgy is tudják, hogy vagy te, vagy pedig én megyek érte, nem adják oda másnak. Ne aggódj – nyomta puha ajkait enyéimre egy pillanatra, míg arcomat megcirógatta. 

°°°°

Harry karjaiban feküdtem a napozóágyon, míg kezemben egy pohár édes vörösbor volt. Derekamat finoman simogatta, míg valami dallamot dúdolt igen halkan, hogy csak én halljam. Megnyugtatni próbált, amely sikerült is, bármennyire is kattogtam a dolgon továbbra is.

- És mi lesz tovább? Nem feküdhetünk itt örökkön-örökké – kérdeztem halkan, mire szorosabban fonta csípőm köré kezét, s nyakam hajlatába csókolt.

- Arra gondoltam, hogy esetleg a tengerparton, innen pár órányira van egy kisebb faházam, elmehetnénk pár napra.

- Harry – ültem fel azonnal. – Nem hagyom itt a fiam.

- Héhé, gyere csak vissza – húzott vissza mellkasának. – Természetesen hármasban gondoltam az utazást. Ne legyél butus, persze, hogy nem hagyjuk itt Noaht, minek hiszel engem?

- Sajnálom – bújtam mellkasába. – Menjünk, pakoljunk, és induljunk is érte – pillantottam fel rá.

- Kitűnő ötlet.

Felálltam, a megvártam, míg ő is csatlakozott hozzám. Derekamat átkarolta, majd úgy indultunk meg befelé. Útközben letettem a poharam egy szekrényre, s úgy haladtunk tovább az emeletre, a hálónkba.

- Bedobálsz nekem is pár ruhát? Addig én Noahnak rakok el pár dolgot – kérte Harry.

- Maximum elpakolom, nem bedobálom – mosolyogtam rá.

- Hm, azt hiszem, megtartalak – kacsintott rám, majd gyors csókkal ajándékozott meg, s el is indult fiam szobája felé.

Minden szükségesnek gondolt dolgot egy kisebb bőröndbe rejtettem kettőnknek. Amint elkészültem, átmentem Noah szobájába, hogy Harryt is megnézzem, elkészült-e.

- Kész vagy? – kérdeztem.

- Igen, indulhatunk – vette el a táskát a kezemből.

Mindent leellenőriztünk, bezártunk, s már az autóhoz is, a garázsba siettünk. Harry mindent bepakolt a csomagtartóba, majd beszállt mellém, és indultunk is Noahért.

- Szerinted megfelelő a menekülés? – néztem rá, miközben a forgalommal együtt hajtott.

- Nem menekülünk, csupán pár napot eltöltünk egy másik helyen – csúsztatta kezét enyémbe. – Nekünk is jót fog tenni, ahogyan Noahnak is. Kiszakadunk kicsit a mindennapi monotonitásból. 

Az óvoda elé megérkezve, Harry leparkolt, s kiszálltunk. Kezét átlendítette vállaimon, s halántékomra nyomott egy gyöngéd puszit. Besétáltunk lassan, s azonnal fiam csoportjához igyekeztünk.

- Bébi – szóltam, mire felkapta fejét, s a játékot ledobva már is rohant felénk.

- Anya, apa – próbált egyszerre átölelni bennünket, amely nem igazán akart sikerülni neki, így Harry karjaiba vette, s közénk emelte.

- Benne vagy egy kis utazásban? – kérdezte Harry.

- Hova megyünk? – csillantak fel szemei.

- Egy kisvárosba, nem messze innen, tengerpartra – hasonló gyermeki lelkesedéssel közölte vele Harry.

Míg ők egymás között megtárgyalták a dolgokat, én elmentem, s csoportjának vezetőjével váltottam pár szót, fiam kimaradásáról, amelynek konkrét időtartama nem volt. Amint ezzel megvoltam, vissza is mentem a fiúkhoz, akik már az öltözői részlegen vártak rám elkészülve.

- Anya, mondta apa, hogy más úszásokat is megtanít – örvendezett a kicsi.

- Ez remekül hangzik – mosolyogtam. – Akkor indulhatunk is?

- Igen – emelte magasba kezeit.

Beszálltunk az autóba, s Noah a két ülés között előrehajolt.

- Kösd be magad – parancsolt rá finoman Harry.

- Jó – sóhajtott, s hátracsúszott. 

Rádiót bekapcsoltam halkan, s kényelmesen elhelyezkedtem, miközben megnyugtattam fiam, hogy minden fontos dolgot elhoztam neki, amely számára kelhet. Harry is lelkesedni kezdett még jobban, s a férfiak vették át a hatalmat az autóban.

Jó pár órán át tartott mire leértünk a partra, a házhoz. Harry megállt az általa kicsinek vélt ház előtt. Már a nap lemenőben volt, de mit sem törődve vele, szálltunk ki, s sétáltunk a homokban. Noah futkosni kezdett, s a parton lévő madarakat kergette, míg mi Harryvel nevetve figyeltük minden apró lépését.